Simon 4 hónaposan

Ma 4 hónapos Simi, dokumentálom ezt a kort is. Hihetetlen milyen gyorsan repül az idő...Mint ahogy az a képeken is látszik, még mindig nagyon mosolygós, és imádja rágni a kezét:).
(megjegyzés: helyes kis micimackós póló sponsored by Németh család:)





Bónuszként még néhány divatbemutatós fotót is küldünk a nagyinak, mert félek, hogy mire legközelebb személyes látja Simót, addigra kinövi az új kabátkáit, amiket küldött neki. Pedig nagyon édesen állnak rajta!

Kötök

Na ez a soha ne mondd, hogy soha klasszikus esete. Tény, hogy világ életemben imádtam a gyerekeket, és tudtam hogy lesz nekem, több is. Mégis, egy pár éve még picit idegenkedve néztem azokat az "ősanyákat", akik magukra kötve hordják a gyerekeiket, bárhol és bármikor előkapják a mellüket, ha megéhezik a bébi, kívülről fújják a halászjutkaösszest, és szabadidejükben kézimunkáznak. Félreértés ne essék, én nem elítéltem őket, sőt, kifejezetten bájosnak találtam ezt a jelenséget, és talán picit irigykedtem is, hogy olyan boldognak tűnnek, mintha ezt az egészet tényleg élveznék is. Csak éppen elképzelni nem tudtam, hogy valaha én ehhez hasonló leszek. Nem fért be a kép a sok magassarkú cipőm, számolhatatlanul sok kistáskám, és a hatalmas nesszeszerem mellé, na meg a reggelig tartó bulik közé. Aztán mostanra rájöttem, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem zárják ki egymást. Sőt, remekül megférnek egymás mellett.
Simon örökké rajtam lóg, a legcsodálatosabb érzés ilyen szoros testközelségben lenni vele! Időközben felfedeztem, hogy milyen gyönyörűséges hordozókendőket lehet venni. A szivárvány minden színében, mintájában gyártják már őket.. órákat vagyok képes eltölteni azzal, hogy kiválasszam a "következő áldozatot", ami Simon édes kis popóját fogja tartani. És hogy ne hazudtoljam meg korábbi önmagamat, természetesen az új darabnak passzolnia kell a ruhatáramhoz és a cipőim színéhez:).
Nyilvános helyen szoptatás...hát ebből se csinálok gondot, rendszerint egy kávézót szemelek ki, és rendelek egy profiterolt, esetleg egy tiramisut, vagy egy nagy fagyikelyhet mellé. Nehogy szegény Siminek egyedül kelljen ennie. Ezt hívom anyai szolidaritásnak.
Halász Jutka összes még nem megy, de kezdünk alakulni a gyerekdalok terén is. Bóbita, bóbita istenkirály Simi számára, az a kedvenc, mi már ott tartunk Petivel, hogy ha kifognánk az aranyhalat, aki teljesítené három kívánságunkat, akkor az egyik az lenne, hogy támadjon fel Weöres Sándor és írja már meg a Bóbita további tíz versszakát, mert ez a meglévő négy már piszok unalmas százezredjére.
Kézimunkázással is jó úton haladok. (Rossz az, aki rosszra gondol). Kötök. Igen, szobahőmérsékleten. Ismerem a viccet:). Peti gyakorlatilag minden nap elsüti, amikor kötőtűvel a kezemben lát. Úgy mint az "elgurult a fonalad, szivem" poént, meg "az élet nem egy sima, egy fordított" . Sőt, a múltkor elszakadt a cérna is. De tényleg! Ugye, hogy nem is gondolná az ember, hogy mennyi kötéssel kapcsolatos kifejezést használunk a mindennapokban? A kötés egyébként egy eszméletlen addiktív dolog. És nagyon nyugtat. Ajánlom kisgyerekes anyukák számára, akiknek a gyerekük nem tudja, hogy az este 8 óra a lefekvés ideje:). Peti este 10-kor szokott hazajönni edzésről, belép az ajtón és a kötötű csattogásából meg tudja állapítani, hogy a távollétében hány órán keresztül üvöltött Simon. Hát istenem, valahol le kell vezetni a feszültséget!
Ebéd után szoktunk sziesztázni, Peti szundikál vagy olvas, én kötök, Simi pedig képes fél óráig mozdulatlanul nézni, ahogy a kötőtűk mozognak a kezemben. Eszméletlen cuki, ahogy követi a szemével a kötőtű végén lévő két piros bogyó mozgását. Már el is gondolkodtam rajta, hogy egy új vállalkozást nyitok, és kreatív kötőtűk gyártásába vágok. Spéci kisgyerekes anyukák számára. Lehetne színes, villogó akármiket a kötőtűk végére szerelni. Anyuka köt, gyerek nézi. Mindenki jól jár. Aztán el ne lopja valaki az ötletemet:)!
Nos, hát ennyi változáson mentem keresztül ezalatt a röpke 4 hónap alatt. Jaj, és akkor a mosható pelenka függőségemet inkább nem is említem, mert tuti mindenki azt hiszi, hogy elment az eszem:). De hát mit tegyek, ha annyi csodaszép mintában és színben gyártják! Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi mosható pelenka gyártó cég van a világon...köszönöm Simon, hogy anyukád számára biztosítod az új hóbortjaihoz szükséges dolgokat. A fázós lábacskáidat, amikre lehet gyapjúnadrágot kötni, a kis testedet, amit lehet hordozni, és a koszos popódat, amit olyan jó érzés tiszta, pihepuha pelenkába csomagolni !
Remélem majd a nyári bulikat is élvezni fogod:)!

Darwin és mi

Rövidke kihagyás után újra itt vagyok. Hiányzásom oka egy "remek" kis arcüreggyulladás volt, migrénes fejfájással, kegyetlen náthával és torokfájással, izom-és ízületi fájdalmakkal fűszerezve. Gyakorlatilag nem volt olyan pont a testemen, ami nem fájt volna. Na de ha az embernek van egy majdnem 4 hónaposa, akkor nem ér rá holmi betegségekkel sokat foglalkozni. Az éjszakák voltak a legborzasztóbbak, mert nem kaptam levegőt az orromon, mire álomba szenvedtem magam, ébredt Simi mert éhes volt, mire végzett az evéssel, addigra újfent bedugult az orrom, és ez így ment 3 éjszakán keresztül. Gyógyszert persze nem mertem bevenni, mert MINDENRE rá van írva, hogy terhesség és szoptatás alatt nem javasolt a szedése...nyilván a legtöbbtől semmi bajom nem lett volna, de a fene sem tudja már manapság. Így maradt a homeopátia, és a szomszéd drogériás néni:). Felvettem a nagykabátomat, sálat, sapkát, és lebaktattam hozzá, hogy adjon nekem valami természetes szert, mert mentem meghalok. Kérdezte, hogy fáj a homlokom is? Mondom naná, homloküregem, arcüregem, mindenem. Gyorsan lekapott a polcról egy dobozt, azt mondta ez remek lesz. Hazajöttem, gugli barátom és az olasz szótár segítségével megfejtettem, hogy amit kaptam az nem más, mint a gyertán fa rügyének kivonata....hmmm, érdekesen hangzik, viccelődtünk is két napig rajta, hogy anya berügyezik, de a lényeg, hogy meggyógyultam. Hogy tőle, vagy nélküle, az lényegtelen. Gyertán rügy bekerült a házi patikámba:).
Na de hogy ne csak magamról beszéljek már megint...Simon jól van, napról napra nő, dumál, és változatlanul vigyorog. Teli szájjal:). Továbbra is minden nap sétálunk 1-2 órát, kezd tavasziasodni az idő, bár ezt félve írom le, mert a múltkori télbúcsúztató bejegyzésem után rögtön sarkon fordult a tél, és visszatért. Szeretem nagyon ezeket a sétákat, mert olyan jókat beszélgetünk Petivel. Persze máskor is beszélgetünk, és régebben is sokat sétáltunk, de ezeknek a babakocsis sétáknak megvan a maga feelingje. Olyan büszkén tudja az ember tolni azt a babakocsit! És amikor a járókelők megállnak, benéznek, tesznek egy-két kedves megjegyzést, az olyan jó érzés! Tervezzük a jövőt, nosztalgiázunk a múlton, vagy az élet nagy kérdéseit boncolgatjuk, illetve elemezgetjük a legutóbb látott filmet, olvasott könyvet, hallgatott zenét. Továbbra is egyik kedvenc témánk a élet kezdete....látni, ahogy napról napra fejlődik Simon. Döbbenetes, hogy hogyan képes havi több, mint fél kg-ot hízni és kb. 4 centit nőni úgy, hogy csak langyos, cukros víz ízű anyatejet eszik. Egyáltalán egy emberi test hogyan tud kinőni a semmiből, honnan tudják a sejtek, a szervek, hogy hova kell nőniük? Az emberi test a világ legprecízebben összeállított gépezete, eszméletlen. Na hát pihentebb napjainkon ilyenekről is beszélgetünk. Meg Darwinról, és az evolúció elméletről. Aztán szöget ütött is a fejembe, hogy mennyi párhuzam van az emberi faj és az állatvilág között. Rengeteg a hasonlóság. Simont alaposan megfigyelve, ezt pár képpel igazolni is tudom :).
Szerintem simán nyithatnánk egy egyszemélyes állatkertet itt Mezzolombardoban!
Mert van ám nekünk egy kis majmunk:Egy igazi, ausztrál kenguru bébink, aki ha rajta múlna, egész nap csak lógna az erszényben:
És bizony néha az állatfajok furcsa keveredésének is szemtanúi lehetünk. Mint például ez a kis barna medvebocs, aki életre szóló barátságot kötött az imádkozó sáskával, ezért gyakran imádkozós pózba vágja magát:vagy ez az erszénylakó, aki úgy tátog, mint egy halacska:

Pasik

A víziszörnyes bejegyzésem után kötelességemnek érzem, hogy írjak egy kicsit bővebben az apa-fiú kapcsolatról. Mert Simon nem csak sikítófrászt kap az apukájától:). Hanem szeretet is. Peti egy igazi apa! A szó legnemesebb értelmében. Hihetetlenül türelmes, odaadó, szeretgetős, bújós, puszilgatós, játszós, éneklős, mindez napi 24 órában. Hatalmas szerencsének érzem, hogy ketten együtt vagyunk itthon Simóval, tudom, hogy nagyon kevés embernek adatik ez meg. Normális esetben az apák dolgoznak, és csak este fáradtan a fürdetésre érnek haza, alig jut nekik valami ebből az örömből. Nem jól van ez kitalálva:(.
Én minden nap hálát adok azért, hogy ketten együtt élhetjük át ezt a csodaszép időszakot. Minden nap mutat valami újat Simon, akár egy új hang, egy új fajta nevetés, egy új mozdulat, és mi ennek mindketten szem- és fültanúi vagyunk. Már most, alig kevesebb, mint három hónap után is érezni, hogy Simon kapcsolata ugyanolyan erős velem, mint Petivel, és nekem ez annyira jó érzés! Vannak szertartások, amiket vele csinál, és vannak, amiket velem, de a mérleg fele-fele arányban áll. Látszik rajta, hogy ugyanolyan biztonságban érzi magát idegenek között az apjával is, mint velem.
Néha elnézem őket, ahogy összebújnak, és érzem, hogy ez az időszak nagyon biztos alapot teremt az ő kettejük kapcsolatában. Kedvenc helye Peti vállán van, olyan elégedetten tudja 2 méter magasból szemlélni a világot! És mostanában már beszélgetnek is, mint férfi a férfival:) . A múltkor sikerült véletlenül egy ilyen pillanatot megörökítenem, mi ez ha nem szimbiózis??
A következő bejegyzés erejéig át fogom adni Petinek a klaviatúrát, szeretném, ha ő mesélné a szombati eseményeket. Én ehhez már túl szentimentális vagyok:).

1 éve ilyenkor kezdődött el minden

A minap olvastam egy cikket az abortusztörvényről, és elgondolkodtam egy pár percig én is az örök dilemmán, hogy az élet vajon a fogantatással vagy a születéssel kezdődik-e.
Rögtön szöget ütött a fejemben, hogy Simon pont egy évvel ezelőtt ilyenkor ért célba. Azaz pont a héten volt 1 éves, ha úgy vesszük:). Annyira felfoghatatlan belegondolni, hogy a másodperc törtrésze alatt változott meg az életünk...hogy ha nem ő a leggyorsabb, akkor ő soha a világra sem jött volna ilyen formában. Számomra a fogantatás és születés még mindig a világ legnagyobb csodája!
Boldog első fogantatásnapot drága kisfiam:)!

Sétálunk, sétálunk...egy kis dombra lecsücsülünk

Csüccs.
Anyukámtól azt tanultam, hogy a gyerekeknek sok friss levegőre van szükségük, ezért Simon születése óta majd mindennap sétálni járunk. Na jó, amikor esik, fúj és mínuszok vannak, akkor nem, de egyébként igen. Túlzás nélkül állíthatom, hogy Mezzolombardo minden utcatábláját betéve tudom, és ha sötétben bekötött szemmel kitennének bárhol a városban, hazatalálnék. Az elmúlt 3 hónapban voltunk körülbelül négyszázszor Trentoban, és kétszáznyolvanháromszor Bolzanoban, egyik helyen sem fog már sok meglepetés érni az életben. A kalterni tó vadkacsái is már előre köszönnek, és a mezzocoronai szálloda kávézójában készítik a frissen facsart narancslevet, ha meglátnak. Simon a séták alkalmával többnyire aludni szokott, bár az utóbbi időben már inkább nézelődik, sőt néha a hisztit is kiveri, mert nem lát ki a mózeskosárból. Ilyenkor kiveszem, és cipelem az ölemben, hogy tudjon nézelődni, míg Peti tolja az üres babakocsit. Praktikusan.
Úgy várjuk az idei tavaszt, mint a Messiást! Hogy mehessünk egy kicsit messzebbre is kirándulni, erdőt járni, hogy végre a hátamra köthessem Simont, meg ne nyolcvanhat réteg ruhát kelljen ráadni. Ez a nagy hátránya a téli születésű gyerekeknek. Mire egy újszülöttre ráadja az ember a harisnyát, a badit, a nadrágot, a pulóvert, a kezeslábast, sálat, sapkát, kesztyűt, az élettől is elmegy a kedve. Simi még a sapkánál vigyorog, aztán a pulóvernél elkezd üvölteni, a kezeslábasnál meg már dobálja magát, így bár alapvetően nem nagyon szeretem, ha cumizik de a sapka és a kezeslábas közé beiktattam a cumit. Aztán amint kilépünk a hidegre, úgyis elmegy a kedve a sírástól. Hidegben nem buli üvölteni, tudja ő ezt jól:).
Meglepő egyébként, hogy milyen enyhe telünk volt itt. Pedig 60 km-re vagyunk Olaszország legnagyobb síparadicsomától, és ha kinézek az ablakon mindenfele hatalmas hegyeket látok, ez alapján felkészültünk egy igazi, kemény télre. Na ez elmaradt.
Tulajdonképpen az Azori-szigetek után ez volt életünk második legjobb tele az időjárás tekintetében. Utoljára karácsonykor esett a hó, és bár a január és február hideg volt, de nagyon sokat sütött a nap! És rájöttem, hogy én alapvetően nem utálom a telet. Ha süt a nap, tőlem lehetnek minuszok is. De a latyak, a szürkeség és a korai sötétedés kicsinál.
De már tavasz illat van, csiripelnek a madarak, nyílik a barka, sőt, ma már a tavaszi fáradtság is elkapott minket:).
Good-bye tél, nem fogsz hiányozni!

Víziszörny és a fingó mókus :)

Először is megnyugtatok mindenkit, nem készülök a fenti címmel gyermek mesekönyvet kiadni. Pedig tutira vennék, mint a benzint áremelés előtt.
Különben ezért szeretek blogot írni. Mert ide minden hülye gondolatomat leírhatom, nincs cenzúra, meg kritika, meg lenéző sóhajtozás. És bizony aki ismer, tudja hogy nekem aztán vannak hülye gondolataim...ráadásul elég gyakran. Aki nem bírja őket, az meg nem olvas, ilyen egyszerű az egész. Szegény Simó! Na majd mire nagy lesz, kitörlöm ezeket a bejegyzéseimet. Bár szerintem addigra tisztába fog jönni az anyja képességeivel:).
Na szóval mostanában kis családunkban újabb becenevek vannak. Peti lett A VIZISZÖRNY! Hogy miért? Történt, hogy egyik este edzés után nem zuhanyzott le a csarnokban, mert simán haza lehet jönni nulla fokban csupa izzadt ruhában, vizes hajjal....és amikor ilyenkor ferde szemmel ránézek, közli, hogy de "nem fázhatok meg, majd megdöglök olyan melegem van"...na ilyenkor érzem azt, hogy egyszerre két gyereket nevelek:).
Na de vissza a történethez. Peti hazajött, és birtokba vette a fürdőszobát, lezuhanyozott és hajat mosott. Közben Simó felébredt, és jelezte, hogy megérett az idő a peluscserére, úgyhogy bementünk Peti után a fürdőszobába. Kicseréltem Simi pelusát a pelenkázóasztalon, majd az ölembe vettem, és elhúztam a zuhanyfüggönyt, gondoltam lessük meg apát így vizesen, milyen vicces már az.
Peti állt a zuhany alatt, vizesen, habosan, és mosolygott Simire.
Simi meg??? Fél perces döbbent, mozdulatlan csönd...nézte, nézte, kidülledtek a szemei, életemben ilyen meglepődött arcot még nem láttam. Peti közben próbálta menteni a helyzetét "itt van apuci"-zással , de a siker elmaradt. Helyette egy hatalmas szájlebiggyesztés, majd kitört a gyerekből a sikítófrász. Igen, igen, pont olyan, mint a horror filmekben amikor a főhős szembe találkozik a szörnnyel. Egy velőtrázó, mélyről jövő sikoltás tört fel belőle, és a nyakamba fúrta magát. Istenem, annyira sajnáltam! Majdnem vele sírtam én is. Gyorsan elkezdtem kihátrálni a fürdőszobából, de azért kis huncut volt, mert kukucskált ám ki a hátam mögül, de közben úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
Peti önbizalma kicsit megcsappant, nem gondolta eddig, hogy ilyen rosszul mutat meztelenül. Na jó, most mondhatnám, hogy én is szoktam tőle sikoltozni, amikor így látom, de mivel nincs kint a 18 éven felüli jelzés, ezt a vonalat hagyjuk inkább :)
Szegény Simi nagyon megrémült. Peti váltig állítja azóta is, hogy a víz csobogásától, és a zuhanytól ijedt meg, hát nem tudom....biztos ami biztos, én ráragasztottam a viziszörny becenevet:). Azóta csak így hívom:).
A másik új becenév idióta kis családunkban a "fingó mókus" lett. Na, most látom magam előtt anyukám fejcsóválását... jaj, kislányom...bocsi anya. Tudom, kicsit lehetnék prűdebb :).
A fingó mókus értelemszerűen nem engem takar :), úgyhogy kizárásos alapon Simi kapta ezt a szerintem elég szemét becenevet az apukájától. Jaj, de várom már, hogy vissza tudjon neki szólni!
Különben azon gondolkodtam a múltkor, hogy vajon ki találta ki, és mikor, hogy mi minősül gusztustalan dolognak? Mert azzal a személlyel szívesen elbeszélgetnék egy kicsit. Ugyanis a böfögés köztudottan gusztustalan dolog, nem illik, vérciki. Ha meg tüsszent az ember, akkor jó egészséget kívánunk egymásnak. Na most nem sokkal gusztustalanabb dolog, hogy az orrváladék kijön az emberből, mint az, hogy a gyomrából távozik egy kis levegő??? Ááá, én ezt sose fogom megérteni. Na mindegy, etikett, meg miegymás, gyerekkorban mindenki megtanulja, hogy nem böfögünk, nem pukizunk társaságban. Aha, de ezt egy csecsemő még nem tudja :). Ők vígan, jókedvűen böfögnek és durrogtatnak a nagy világba. Végül is, egy tök természetes dolog.
Csak a szupermarketben az előttünk álló sorban ezt mindenki elfelejtette. Meg a kávézóba, ahova beülünk kávézni és sütizni. Na meg a bioboltban, ahol mindig finom teaillat, és síri csönd van. És ilyenkor a szülők égnek, mint a rongy:). Vagy nevetnek egy nagyot az ő kis fingó mókusukon:).
Különben is, nem szégyen az ilyesmi...az amerikai elnök is jár wc-re, meg a legfrissebb szexszimbólum is, sőt az a sok jó pasi is a magazinból. Szóval az egész csak nézőpont kérdése.

A legcukibb nevetés

Már meséltem többször is, hogy Simon állandóan nevet. Én még életemben ennyi nevetést összesen nem hallottam, mint az elmúlt 3 hónapban. Nem tudom, hogy minden kisbaba ilyen jókedvű-e, vagy ő duplán állt sorban amikor a jókedvet osztották, de tényleg hihetetlen ez a képessége. Remélem soha nem fogja elfelejteni, és egész életében ilyen vidám, jókedvű, nevetős lesz, mint kiskorában!
Nagyon sokféle nevetése van.... van a szolid, a szégyenlős mosoly, a fülig érő vigyor, a göndör kacaj, a rosszcsont nevetés, a nyelvkidugós, a sikongatós, az ásításba fulladó, a fürdőzős...stb.
Mindegyiket imádom, de két nagy kedvencem van. Az egyik a reggeli ébredős, amikor kinyitja a szemét, nyújtózik egyet, aztán rám néz, és egy hatalmas fülig érő vigyorral elkezdni a napunkat. A másik pedig a gurgulázó, igazi kisbabás nevetés, amit elég nehéz volt megörökíteni, mert sose tudom előre mikor következik:) de azért egy pici részletet sikerült elcsípni belőle. Hát nem cuki?

Utánpótlás-nevelés

Peti elég korán elkezdte a tréningezését. Pontosan a 2. hónapban. Nem kérdés, hogy melyik sportág szeretetét szívja Simó magába már az anyatejjel.
Labdaimádata genetikusan adott, ahogy mondani szokták "labdára áll a keze". Igaz, hogy egyelőre nem pattogtatja még, hanem inkább a szájába tömi :).
Ezen a képen látszik, hogy tényleg jól áll a kezében a labda:)

Simon 3 hónaposan

Dokumentálom a 3 hónapos kort is néhány fotóval. Igazi nagyfiú lett, lassan lejár a hátulgombolós rugdalózók és kötött mamuszok ideje is:). Múlt héten már mint a nagyok, farmerban és sportcipőben mentünk sétálni:)

(megjegyzés: első sportcipő sponsored by Salki)

Boldog Valentin napot!

Ma Valentin nap van. A szerelmesek napja, vagy mi a szösz. Bár szerelmesek vagyunk:), de mégsem tulajdonítunk ennek a napnak nagy jelentőséget. Nincs nálunk hagyománya, ezért nekem olyan mű, amerikautánzós, sokpénztvackokraköltős ünnep ez.
Idén mégis beálltunk a sorba. A férjemtől Valentin napi ajándékot kaptam! Igaz, csak a pénztárnál a sok szívecskés csomagolópapír láttán jutott eszünkbe, hogy most van Valentin nap, de mindegy.
Hogy mit kaptam? Egy szemránckrémet :). Igen, tudom, naív, szőke nő vagyok, aki elhiszi, hogy 7 nap alatt eltűnnek a ráncai, de most nem is ez a lényeg a sztoriban.
Pár napja épp hajat szárítottam, közben néztem magam a tükörben, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy legalább hat-nyolc új ránc keletkezett a szemem alatt. Ezek még 1 hónapja tutira nem voltak ott, úgyhogy totál kétségbe estem. Ha ilyen intenzíven folytatom az öregedést, elkezdhetek gyűjteni az öregek otthonára! Nem értettem a dolgot, mert még arra sem foghatom, hogy kialvatlan, fáradt vagyok. Simon szerencsére a jó alvókáját tőlem örökölte, úgyhogy a napi 10 óra alvásom garantált, és egyáltalán nem érzem magam leharcoltnak. Alapvetően nem félek én az öregedéstől, de ha így folytatom tovább, hogy 30 évesen havonta hat-nyolc új ráncom keletkezik, jövő ilyenkor már úgy fogok kinézni, mint Spéter Erzsébet. Mélységes depresszióba estem. Úgy 3 percre. Többre nem volt időm:).
A nagy gondolkodásban végül arra jutottam, hogy nem élhetek tovább egy új szemránckrém nélkül. Bár van egy, de úgy tűnik, az mégsem elég hatásos.
Hát így történt, hogy a szombati trentoi csavargásunk alkalmával betértünk egy drogériába, és választottam egy új szemránckrémet. Valentin napra.(ráfogtuk)
Hazajöttünk, persze rögtön bekentem magam vele. Petiéknek este meccsük volt, így egyedül töltöttem az estét Simóval. 2 órán keresztül feküdtünk a földön, és kacagtunk....én még ilyen nevetős gyereket soha életemben nem láttam! Ránézek, nevet. Beszélek hozzá, nevet. Énekelek neki, nevet. Bohóckodok neki, kacag. Beteszem a kiságyába, üvölt:). Bemegy hozzá, fölé hajolok, abba hagyja az üvöltést, rám néz a könnyáztatta arcával, és nevet. Bármit csinálok, ő nevet.
Én pedig nem tudom megállni, hogy ne nevessek vele együtt...hát így telt el a mai esténk is, nevetve. Fürdéshez készülődtünk, amikor utamba került ismét a tükör. Belenéztem, és még mélyebbnek láttam a szemem alatt a ráncokat.
Már épp készültem a lancome.com oldalon egy sok "f" betűs szóval tarkított üzenetet írni a gyártónak, hogy menjen a francba a méregdrága szemránckrémével, amikor rádöbbentem, hogy de hisz ezek a nevetőráncaim!!! Egész nap letörölhetetlen mosoly van az arcomon már lassan 3 hónapja, és ez az eredménye. Nevetőráncok. Mégsem öregszem, csak a kisfiam írta bele magát az arcomba:). Minden egyes nevetőráncom a vele eltöltött napok eredménye!
Így már mindjárt más a helyzet...mindegy, most már magamra kenem azt a krémet. De azt hiszem nem kérdés, hogy a Lengyel Simon kontra Lancome harcból ki fog győztesen kikerülni:).

Anya csak egy van

Ezt a blogot azzal a nem titkolt szándékkal kezdtem el írni, hogy majd egyszer ha Simó felnőtt lesz, tudja, hogyan teltek élete legelső évei. Lássa magát a kiskori képeken, tudja majd, hogy hol és milyen körülmények között született, hogyan váltak a szülei szülővé, mire tanította meg őket, és mit jelent ő a mi életünkben.
Azt gondolom a szülővé válás az élet egyik legszebb ajándéka. Egy olyan ajándék, amit az ember el sem tud képzelni, amíg át nem éli!
Mi még mindig abban a fázisban tartunk, hogy nem tudjuk épp ésszel felfogni, hogy belőlünk lett egy új élet. Még mindig napjában legalább 10-szer hitetlenkedve összenézünk, és csóváljuk a fejünket, hogy hogyan lett abból a kis 5 mm-es petezsákból egy ember. Ezen kívül legalább napjában 20-szor feltesszük a költői kérdést, hogy hogyan lehet valakit ennyire szeretni? Hogy lehet valakinek csak a mosolyától, a nézésétől ilyen boldognak lenni?
Eldöntöttem, hogy egyik nap fogok egy nagy fehér papírt, és elkezdem ébredés után strigulázni, hányszor pusziljuk meg egy nap. Gyanítom egy hatalmas fehér papírra lesz szükségem:). Imádjuk az illatát, a szuszogását, a nevetését, a huncut nézését, minden kis porcikáját, még nem sikerült betelni vele. És egyúttal megtudtuk mit jelent a szülői aggódás is.
Mindig mondta anyukám: majd megtudod te is egyszer, ha gyereked lesz!
Jelentem anya, megtudtam:) és egyúttal nagy közönség előtt bocsánatot is kérek minden vétkemért. Eddig is tudtam, hogy belőled csak az aggódás beszélt, de ilyenkor érti meg igazán az ember, hogy amit a saját gyereke iránt érez, az nem egy átlagos aggódás! Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz velem kamaszkorában:).
Ráadásul szentimentális is lettem. Képes vagyok egy pelenka reklámon sírva fakadni, egy picit megható filmtől zokogni, és bevallom, hogy néha már attól is néha könnyek gyűlnek a szememben, ha csak rám mosolyog Simi. Milyen érdekes, hogy az ember amíg gyerek, totál értetlenül áll az anyák napi ünnepségen is, és nem érti, hogy a jelen lévő kb. 30 anyuka miért sír ezen a béna kis műsoron??Aztán amikor átkerül a túloldalra, akkor egyből megérti:).
Egyik éjszaka felébredtem valamire, együtt aludtunk hárman a nagyágyban. Peti volt a nagy kifli, én a közepes kifli, Simi a kis kifli. Felébredtem, és nem akartam visszaaludni. Szerintem legalább egy órát mozdulatlanul feküdtem, mert nem akartam, hogy véget érjen az a pillanat. Hallani a szuszogásukat, érezni a testük melegét, fogni a kezüket, simogatni az arcukat...nincs ennél csodálatosabb érzés a földön! Simon, hihetetlen boldogságot hoztál az életünkbe!
Na most megyek, és stílusosan felitatom a könnyeimet. Már most, előre bocsánatot kérek az anyáknapi viselkedésemért:). Majd az utolsó padsorba ülök, jó?

Játék határok nélkül

Simon egyre többet van ébren, nagyokat játszunk vele. Letelepszünk mindhárman a nagyágyra, és megy a nevetgélés, labdázás (már megindult a korai fejlesztés:). Nagyon szeretem ezeket az együtt töltött órákat, napról napra látnom ahogy ügyesedik, fejlődik.
Legutóbb annyira kimerült a sok játékban, hogy egyik pillanatról a másikra elaludt. Olyan édes volt! Kiterült mint egy kis béka, és békésen szendergett a játékai között...anya legalább tudta nyugodtan fotózni közben:).
Az utolsó képet a keresztapukájának küldjük!

Tiszta anyjapja ez a gyerek!

Minden emberben van egoizmus. Hogy kiben mennyi, az emberfüggő. De az biztos, hogy amikor megszületik egy gyermek, a szülők legelső dolga az lesz, hogy alaposan átvizsgálják, kitől mit örökölt. És hízik a májuk, ha valami hasonlóságot felfedeznek! Amikor Simon világra jött, rögtön a hasamra tették, betakarták, és jó pár percig így feküdtünk a félhomályban. Ez volt az első találkozásunk. Jó alaposan szemügyre vettem és bevallom, úgy éreztem, mintha tükörbe néznék. Mintha önmagamat láttam volna viszont. Később elvitték letörölgetni, megmérni, felöltöztették, és Peti kezébe adták. Ültek az ágyam mellett, és Peti csak ezt hajtogatta fél órán keresztül: "Simó, te tiszta anyád vagy", "Juca, nagyon durván rád hasonlít", "öregem, mintha te néznél rám". Úgy feszítettem a büszkeségtől, hogy majd' leestem az ágyról. Másnap körbe küldtük a fotókat a családnak, barátoknak és jöttek az sms-ek...milyen gyönyörű ez a gyerek, és tiszta anyja! Az egom itt már az egekben járt:).Pár hét múlva már kezdtem szegény Petit sajnálni, hogy ő sehol sincs...előkerestük a gyerekkori fényképeinket, és elkezdtük elemezni. Még mindig felém dőlt a mérleg. Aztán olyan 1-2 hónapos kora körül, hirtelen megindult a változás. Egyre inkább kezd apásodni. Az orra, a pufi kis arca, a szeme formája, a szempillája, a nagy keze, lába. De vannak napok, pillanatok, amikor meg tisztára úgy néz, mint én. Egyszóval igazi keverékünk lett. Egyikünkre sem hasonlít kifejezetten, hanem egy kicsi belőlem, egy kicsi Petiből. Megmutatom mi hogy mutattunk kis korunkban, és aztán kedvére elemezgetheti mindenki, hogy kitől mit örökölt :)
A fekete-fehér képeken én, a színeseken Peti látható.
Mivel szeretek elveszni a részletekben, jöjjenek sorra azok a testrészei amiket tuti NEM tőlem örökölt..
A szempilláiért megesz a sárga irigység, én ilyeneket sok ezer forintért kapok, és azokat is csak rövid időre :(

A fülei tisztára olyanok, mint Petinek..bár kezd ez picit elálló lenni, szóval kezdek előjönni én is:)


A talpai egyértelműen Petire ütnek! Bár még nem 48-as, de ha arányaiban nézem, bőven lesz annyi:)
A szája és orra ügyében még nem jutottunk dűlőre. Nekem hosszú, Petinek széles az orra, csak reménykedni tudok, hogy nem mindkettőnktől örökölt:). A szája néha olyan mint nekem,de ez is folyamatosan változóban van még. Viszont az álla se tőlem jött:).
A belső tulajdonságairól még korai lenne nagy következtetéseket levonni, de az mondjuk biztos, hogy az akaraterőben messze túlszárnyal mindkettőnket. Már most ő az úr a háznál:).
Eszméletlen kitartással, és akaraterővel tud küzdeni, legyen szó akár kajáról, figyelemről, tiszta pelenkáról.
A türelmét tuti az anyjától örökölte..illetve örökölte azt, hogy nincs:).
A többiről meg majd kb.20 év múlva beszámolok. Addig csak reménykedek, hogy a genetika nem tréfált meg minket. Ugyanis Peti a nagyon okos, de lusta vonalat képviseli, én a kevésbé eszes, de roppant szorgalmas típus vagyok...azaz vagy lusta és kevésbé okos gyerekünk van, vagy egy nagyon okos, és szorgalmas zsenink. Én a tekintete alapján az utóbbira szavazok, de én elfogult vagyok:)

Kiccsaládunk

Tegnap rádöbbentem, hogy nincs is rólunk még olyan fénykép, amin mindhárman együtt vagyunk. Olyan klasszikus családi portré. Gyorsan pótoltam is ezt a kínzó hiányt. Íme, mi, együtt, hárman....egy igazi család lettünk, annyira szuper érzés!!

Kék a szeme, arca csupa derű...

A képek azt hiszem önmagukért (és helyettem) beszélnek:)

Gyermekágy és bébiblúz

Szerintem a címben szereplő két kifejezés közül az egyik hülyébb megfogalmazás, mint a másik:).
De azért mégis sorra beszámolok róluk, mert az elején megígértem, hogy hiteles blog író leszek.
Kezdjük a gyermekágyi időszakkal, ami a szakirodalom szerint a szülés utáni 6 hetet takarja.
Ha valaki azt gondolja, hogy a szülés egy nehéz dolog, akkor majd rájön, hogy az egy láblógatás az utána következő időszakhoz képest:). Persze nyilván ez is emberfüggő. Meg újszülött függő.
Mert kétféle csecsemő létezik, az egyik, aki a születését követő pár nap alszik (míg anyuci kipiheni a szülés fáradalmait), a másik aki üvölt(míg anyuci idegei fel nem mondják a szolgálatot).
Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy Simon melyik kategória volt. Segítek: nem az első:).
Illetve vannak anyukák, akik szülés után pár órával már szaladgálnak, és vannak akik 5 nap után is még úgy támolyognak, mintha épp a kocsmaajtón léptek volna ki 20 nagyfröccs és 10 rakéta után . Gondolom nem meglepő, hogy én ebből is az utóbbi kategóriába tartoztam.
Tehát a lehető "legjobb" kombinációt csíptem meg...üvöltő csecsemő és lepukkant kismama szindróma.
Írtam már korábban a szülés katartikus élményéről, hogy az ember minden fájdalma elszáll...ez nagyjából 20 percig tart. Majd amikor megkérnek, hogy gurulj le az ágyról, megtudod mi a magyarok istene! Aztán amikor szülés után 2 órával bejött a nővérke, és közölte mosolyogva, hogy megyünk pisilni. Azt hittem viccel. De nem viccelt. Kb.20 perc alatt felültem, megfordult velem az egész szoba, a nővér szó szerint a hátára dobott, és elindultunk a kb. 20 méterre lévő mosdóba. Életem leghosszabb 20 métere volt. Életemben ilyen szédülést és gyengeséget nem éreztem, arról nem beszélve, hogy úgy éreztem az összes belső szervem kiesik alulról. Betámasztott a WC ajtóba, és közölte, akkor most üljek le, és pisiljek, különben jön a katéter. Leülni...hja, kösz. Pisilni, hja, ha tudnám bármelyik izomcsoportomat kontrollálni. Közben vert a víz, forgott a fürdőszoba, a világ legrosszabb részegségét sem tudom ehhez az állapothoz hasonlítani. Na de túléltem:).
Utána 1 hétig kaptam infúzióban vasat a vérszegénység miatt, ez nagyon gyorsan megtette a hatását, fizikailag hamar megerősödtem, bár a sebek lassan gyógyultak. Nehéz időszak, mert az ember nem tudja kipihenni magát, miközben teljesíteni kell a napi 24 órás szolgálatot. Éjjel-nappal szoptatni, fejni, tisztába tenni, úgy hogy közben az ember teljesítőképessége nagyjából egyenlő a nullával. Kemény, embert próbáló időszak. Még úgy is, ha az ember lánya olyan szerencsés, mint én, és 5 hétig van segítsége.
Mondjuk én még rá is nehezítettem erre a helyzetre, mert a szülés utáni 2. héten visszavonultam a kórházba egy műtétre. 2 hét után már épp kezdtem volna visszatalálni önmagamhoz, már egész jól tudtam ülni is, sőt már blogot is írtam:), és akkor kezdtem előröl a fájdalmakat.
A műtét borzasztó volt, bár fájdalmat nem éreztem, mert elaltattak, de lelkileg nagyon megviselt. A műtő előtti folyóson várnom kellett fél órát, hogy sorra kerüljek. Feküdtem az ágyban, az infúzió lógott a kezemből, zöld sapkában, hátul kötős hálóingben (ami alatt meztelen az ember, és az istenért se tud úgy megmozdulni benne, hogy ne legyen kint egyből az egész hátsó fele, ennél kiszolgáltatottabb viseletet nem tudok elképzelni), körülöttem tolták ki a műtőkből az altatásban lévő embereket. Mindenki zöld szájmaszkot viselt, és senki nem beszélt. Síri csend volt. Feküdtem, és néztem a plafont. Az agyamban cikáztak a gondolatok. Soha nem volt még részem altatásban előtte, nem tudtam mi vár rám. Viszont abban a fél órában eszembe jutott az összes Robin Cook regény amit olvastam és a Vészhelyzet és a Grace Klinika összes epizódja lepergett előttem. 10 perc múlva kezdtek bekúszni az agyamba a szervkereskedelemről szóló bulvárhírek is, na egy szó mint száz, 20 perc után totál pánikban voltam, és biztosra vettem, hogy tévedésből a vesémet fogják kivenni, vagy szervkereskedőknél kötök ki több darabban.
Ráadásul leesett a kartonom az ágyamról, és nem jött senki , akinek szólni tudtam volna, hogy vegye fel. Itt már végképp biztos voltam benne, hogy el fogják cserélni a papírjaimat,és vese nélkül ébredek, de végül jött egy asszisztens, aki felvette a kartonomat, és egy úttal adott egy nyugtató injekciót is. Nem mondom, hogy nagy segítség volt, mert bár kicsit bebódultam tőle, a gondolataim cikáztak tovább. Végül rám került a sor, betoltak egy hatalmas műtőbe, ahol jó sok zöld maszkos ember tolongott. Az egyikünk odahajolt hozzám, megsimogatta a kezemet, és kedves hangon azt mondta: Szia, megismersz? Ránéztem, és még ebben a rossz idegállapotban is nevetnem kellett..mondom ne haragudj, de egy zöld kezeslábasban vagy, bazinagy zöld maszk takarja a fejedet, a hajadon zöld sapka, mi az istenről ismernélek meg?? Egyébként az egyik nagyon kedves nővérke volt, aki a szülés után többször járt már nálam. Ezután fel kellett másznom a műtőasztalra, leszíjazták a lábamat, beállítottak, körém állt mindenki, majd végre valahára felhangzott a várva várt mondat: "and now, you are going to sleeeeeep" bingóóó.
Ezután a következő kép amire emlékszem, hogy a kórteremben fekszek, és ott ült mellettem az ágyon Peti lázasan, köhögve, szájmaszkot viselve(míg engem műtöttek-soha jobbkor-, hirtelen kijött rajta a betegség) , kezében a 2 hetes üvöltő Simonnal. Először is gyorsan csengettem a nővérnek és kértem egy fájdalomcsillapítót, illetve rögtön kettőt, Petit gyorsan hazaküldtem, egy hétig nyomta az ágyat, olyan beteg volt. Én pedig ott maradtam a kórházban, félkómában az altatástól, kezemben az üvöltő 2 hetes Simivel, aki éhen akart veszni és dugig volt a pelusa. Mellettem a fejőgép, hogy el ne apadjon a tejem (az altatás miatt nem szoptathattam aznap), és akkor rájöttem, hogy biza itt most nekem fel kell ülnöm az ágyból, és folytatnom kell a 24 órás szolgálatot.
Szerencsére másnap hazajöhettem, igaz Petit karanténba zártuk, de anyukám legalább tudott segíteni.
Hát röviden ennyi szép emléket őrzök a gyermekágyas időszakról, nem volt a kedvencem:), persze így utólag visszagondolva már ez is sima ügynek tűnik:).

A másik téma amiről szeretnék egy kicsit mesélni az a bébiblúz. Értelemszerűen nem a ruhadarabra gondolok:). Na ez az a dolog, amiben biztos voltam hogy nem lesz részem. Korábban azt gondoltam, ez csak egy "hiszti", és a depresszióra amúgy is hajlamos emberekkel történik csak meg. Ja, meg a hálivúdi sztárokkal, akik utána könyvet írnak róla.
Na de hogy velem ilyesmi megtörténhet?Az kizárt. Hisz minden körülményem ideális, nagyon vágytunk egy gyerekre, aki meg is érkezett, egészséges, cuki, imádnivaló, mi az istent lehet ezen depizni???
Aztán egyik vasárnap felkeltem, nagyjából 3 héttel a szülés után lehetett. Felkeltem, és elkezdtem zokogni....mintha éjjel kicserélték volna az agyamat, vagy nem is tudom.
Csak sírtam, és sírtam, és sírtam. Egész nap. Estére alig láttam ki a szememen, csak két szűk rés volt. És hogy miért sírtam? Jó kérdés. A mai napig nem tudok rá éppeszű magyarázatot adni.
Hogy mit éreztem? Azt, hogy kész, az én életem tönkre ment, vége, én a hátralévő életemben már csak szoptatni és pelenkázni fogok, hálóingben lézengeni egész nap és sose fogok tudni 2 óránál többet egyhuzamban aludni.
Gyanítom fáradt voltam, és a hormonjaim felmondták egy napra a szolgálatot, vagy nem is tudom.
Utólag visszagondolva arra a napra, az nem én voltam. Tudom, az emberek szégyellenek általában ilyesmiről beszélni, de én vállalom. Akkor, aznap, úgy éreztem, alkalmatlan vagyok az anyaságra. Sőt, ha abban az állapotomban visszaforgathattam volna az idő kerekét, egész biztos, hogy a fogamzásgátlás mellett döntök azon a forró februári azori éjszakán..hú, de milyen jó, hogy nem lehet visszaforgatni az idő kerekét!
Rádöbbentem, hogy mi létrehoztunk valamit, életet adtunk egy embernek, akiért felelősségel tartozunk. Örökre. Aki rám van utalva, és pillanatnyilag én tartom életben. Nagy szavak ezek, és mázsás súllyal nehezedtek a vállamra. Fáradt voltam, elkeseredett és rémült. Szegény Peti csak ült a kanapén, hallgatta órákon át, ahogy zokogva temetem magam, és mindig csak odáig jutott a mondanivalójában, hogy "de hát...", és itt félbe is szakítottam azzal, hogy tovább dramatizáltam a lelkiállapotomat. Borzasztó érzés volt. Nem láttam kiutat, olyan egyedül éreztem magam a világban, és rájöttem, hogy tettem valami nagy dolgot, amit nem lehet már visszacsinálni. Egészen eddig a napig nem tudtam mit takarhat a szülés utáni depresszió fogalma, és még most sem tudom pontosan, hiszen csak az előszele érintett meg. 1 napra. Mert másnap felkeltem, jókedvűen, mosolyogva, és semmi mást nem csináltam, mint egész álló nap az én egyetlen, gyönyörű, imádnivaló kisfiamat puszilgattam, és nem győztem bocsánatot kérni az előző napi elvetemült gondolataim miatt. És hálát adtam a sorsomnak, hogy egy ilyen nagyszerű férjet szánt nekem, aki egy napi nyafogás után nem rakott ki a teraszra, úgy ahogy voltam hálóingben, hanem szeretetteljesen nézett rám, és próbált segíteni. A jelenlétével, mert szóhoz jutni nem tudott szegény:).
A mai napig gyötör a lelkiismeret furdalás, ha eszembe jut miket mondtam, elképzelésem sincs hogyan gondolhattam akár egy napra is komolyan őket.
Viszont legalább tudom, hogy ilyen is létezik a világban, és már nem ítélek el senkit. Sőt, inkább azt gondolom, erről tényleg beszélni kell. Na jó, könyvet nem fogok róla írni:) , de vállalom. Nem büszkén, de nem is szégyellve.
Az anyaság néha tartogat ilyen kevésbé kellemes meglepetéseket is, és nem mindig fenékig tejfel az élet, és nálunk sincs kolbászból a kerítés:).
De alapvetően a szerencse lányának érzem magam, és ha senkit nem zavar, akkor a következő bejegyzéstől ömlengek tovább az én gyönyörű kisfiamról, akit IMÁDOK. Így, csupanagybetűvel!

Simon két hónaposan

Dokumentálom a két hónapos kort is néhány fotóval.
De jó lenne, ha most meg tudnám állítani az időt egy picit, és még tovább ki tudnám élvezni ezt a finom, babaillatú, összebújós korszakot! Imádom a kisfiamat, ezt mondtam már:)?

azok a csodálatos Lengyel fiúk :)

Karácsony harmadnapján meglátogatott minket a Lengyel család. Olyan jól mutattak együtt a fiúk, le is fotóztam őket:).
Nagyon gyorsan eltelt az a pár nap, voltunk Trentoban és Bolzanoban, a hideg ellenére sétáltunk nagyokat, ittunk forralt bort, igazi olasz kávét, vacsorára rákot ettünk kagylóval, este a fiúk iszogattak egyet (helyettem is, mert én még mindig csak az alkoholmentes sörömet kortyolgathatom:), Manci mama sütött nekünk isteni mákos és diós kalácsot, Simon egyik kézből a másikba vándorolt, amit roppantul élvezett. Összehaverkodott Miklós nagypapával és Miki nagybácsival és nagy szerelembe esett Krisztával is, aki addig dajkálta, míg nyitott szájjal el nem aludt:).

Álomország tengerpartján...

Simon már 2 hónapos múlt, hogy repül az idő!
Rengeteg fotóval és történettel el vagyok maradva, jobb lesz ha összeszedem magam, különben a következő bejegyzés már az esküvőjéről fog szólni:).
Nagyon jóízűen tud aludni nappal és szerencsére éjszaka is, és biztosan sokat álmodik, mert álmában mindig mosolyog, és ébredés után hosszú percekig beszél (illetve beszélni próbál), mintha el akarná mesélni mennyi mindent álmodott.
Különben pedig úgy tűnik tiszta anyja lesz a gyerek, mert napról napra egyre többet dumál... hajaj szegény Peti:).
Íme egy rövid videó az ébredés utáni percekről..
(megjegyzés: cuki Bernárdos póló sponsored by Ivett&Nikosz :)



Most már a fürdetések sem olyan zajlanak olyan nyugodtan, mint eddig. Felfedezte a pancsolást, úgyhogy lassan be kell szereznem egy esőkabátot, vagy egy bikinit :).
A fürdést még mindig élvezi, napról napra egyre jobban, még soha nem sírt közben. Sőt, napközben is sokszor bedugom a csap alá pelenkacserék alkalmával, de sose reklamál. Ha hideg, ha meleg, ha forró a víz, neki teljesen mindegy, csak víz legyen.
Lehet, hogy vízilabdázó lesz ebből a gyerekből???




és végül még egy fotót küldök Manci dédimamának(valaki mutassa meg neki légyszi!), mert nagyon tetszett neki Simi bokszolópózban:). Változatlanul így hadonászik, ökölbe szorított kezekkel, képtelenség az ujjait szétfeszíteni, olyan erővel szorítja össze.
Na most akkor bokszolni, vízilabdázni vagy kézilabdázni fog vajon ez a gyerek ?
20 éven belül megtudjuk:) !

Utolsó gondolatok a szülésről

Ígérem, ez már tényleg az utolsó bejegyzésem lesz a szülés témájában, mert még a végén megkapom a "beszűkült kismama" bélyeget:), aki csak a szüléséről tud beszélni.
Egy kedves barátnőmtől, Krisztától hallottam egy nagyon jó mondást, mely szerint a szülés élményének feldolgozása nagyjából annyi ideig tart mint a gyász, kb.1 évig. Ennyi idő kell egy embernek, hogy a lelkében el tudjon engedni, vagy be tudjon valakit fogadni. Lehet ebben valami! Szülés után a gyászhoz nagyon hasonló reakció zajlik az emberben...újra és újra átéli az első (gyász esetén az utolsó) találkozás élményét, nehezen tud az agya kikapcsolni. Én még hetekkel később is azon kaptam magam, hogy csak nézek ki a fejemből, és pörgetem magamban a november 17-ei nap eseményét.
Egy idő után már untam én is, hogy folyton ugyanaz a film pörög az agyamban, de csatornát váltani nem tudtam:). Aztán ahogy telik az idő, szépen jönnek új élmények a helyére, az élet megy tovább.
Megszületni és meghalni- ez az élet rendje, beépül a mindennapjaink közé.
Azon is sokat gondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy egyes nők pár óra leforgása alatt szülnek meg, mások napokig szenvednek, sőt vannak akiknek komoly nehézségekkel is szembesülniük kell a szülés alatt.
Régebben azt gondoltam, a szülés fejben dől. Sok függ attól, hogy egy nő mennyire felkészült lelkileg, mennyire érzi magát erősnek, és mennyire tudja az ismeretlennel szembeni félelmét kizárni. Most már tudom, hogy nem ezen múlik.
Legalább 20 kismama ment mellőlem az elővajúdószobából szülni...volt köztük olyan lány, aki mellettem feküdt, egyszer csak odakapott a lába közé, ahonnan elkezdett ömleni a vér, felugrott(!), átszaladtak a mellettünk lévő szülőszobába, és nem hazudok, 10 perc múlva felsírt a baba. Én ekkor már 2 napja várakoztam a fájásokra, ő meg bejött, és fél óra alatt végzett.
Dühös voltam, úgy éreztem ez nem fair. Talán irigy is voltam.
Most már tudom, hogy mindkét érzés felesleges volt. Azt gondolom, az ember születése és halála meg van írva. Ez az a két dolog az életben, amit nem irányíthatunk. Egyszerűen csak bele kell törődni. Vannak akik könnyen jönnek a világra, és vannak akik nehezen távoznak.
Valaki évekig tartó hosszú, kegyetlen betegség után hal meg, vannak szerencsések, akiket álmunkban visz el a kaszás. A születés is ilyen. Egyesek pillanatok alatt jönnek világra, másoknak végig kell küzdeniük magukat azon a szűk csatornán.
Hogy miért így van, az nem tudom. Biztos van ennek valami magyarázata, amit mi egyszerű halandó emberek nem tudunk.
Én úgy voltam vele, sok mindent könnyen kaptam az életben, most itt volt az ideje, hogy valamiért megdolgozzak. Egyébként azt gondolom, hogy a szülés az egyik leghatásosabb önismereti terápia! Rengeteg mindent tanultam közben, és minden úgy volt jó, ahogy történt!
Sok kedves barátnőm készül a szülésre a közeljövőben, csak azt a nagyon egyszerű tanácsot tudom adni nekik, hogy bízzátok magatokat a sorsra! Nem érdemes előre eltervezni semmit, én sem tettem. Nyilván mindenki fájdalommentes, szupergyors szülést szeretne magának, de ha mégsem így alakul, egy percig se agyaljatok utólag róla! Ha műtétre, beavatkozásra van szükség, az nem a ti hibátok!! És a végeredmény a lényeg, erre kell fókuszálni!
És még egy jó hír...50% az esélye hogy gyors, könnyű szülésetek lesz. 50% pedig, hogy nem.
Ez sokkal-sokkal nagyobb nyerési arány, mint a lottón:)!
És végezetül még egy jótanács! A humorérzéketeket ne hagyjátok otthon, a legnehezebb perceken is átsegít, ha a humor veletek van! Én a szülés utáni héten voltam eléggé magam alatt, és végül a humor volt, ami sok nehéz pillanaton átsegített. Néhány sztorit kimazsolázok, csak hogy szórakoztassalak is titeket egy ilyen unalmas, hideg, januári napon:).
Kórházi tartózkodásom kb. 5. napján új szobatársat kaptam, egy igazi szappanopera elevenedett meg a szemünk előtt pillanatok alatt!
A frissen szült anyuka egy alacsony, pingvin alkatú nagyon csúnya nő volt. Tudom, a külsőből nem szabad senkit sem megítélni, de ő olyan igazán csúnya volt...és ráadásul közönséges is. Azonkívül brutálisan, férfiakat megszégyenítő módon horkolt.
A férje egy az egyben úgy nézett ki, mint Lagzi Lajcsi:), csak olasz változatban. Mindketten iszonyatosan kövérek voltak, és egész nap zabáltak. Bocsánat, de tényleg, ez nem evés, hanem zabálás volt. A pasas hordta a hatalmas big mac-eket, amibe belenyomott egy adag majonézt és egy adag ketchupot is, és fröcsögött a szájukból a hamburger. Egész nap. Hozzá kóla, naná:).
Eléggé mélyponton voltam amikor beköltöztek a velem szemközti ágyra, de aztán rájöttem, a sors küldte őket nekem:). Peti odafeküdt mellém az ágyamra, ők szemben velünk voltak, tehát elkerülni sem lehetett a látványukat.
Egyszer csak a nő kiment a mosdóba, vitte a neszeszerét. 10 perc múlva jött vissza, benyitott a szobába, és azt hittem leesek az ágyról, amikor megláttam.
A nő hálóingben, köntösben volt (köztudottan egy nappal szülés után általában a nők nem a legjobb formájukat mutatják), erre kiment és kisminkelte magát. De hogy! Vérvörös rúzs, sötétbarna szájkontúr ceruza, fekete tussal és szemceruzával kihúzott szemek...és ez még hagyján. A haját viszont nem fésülte meg, az úgy nézett ki, mintha egy madár fészket rakott volna benne. Benyitott a szobába, megláttuk, és Petivel nem mertünk egymásra nézni...alig bírtuk visszafojtani a nevetésünket. A két számmal nagyobb hálóing, köntös, kócos haj és hozzá a színpadi smink fergeteges diszharmóniát teremtett.
Ezután a következő jelenet játszódott le a szemünk előtt: a nő leült az ágyra, Lájcsi elővette a fotóapparátot, kivette az újszülött Lorenzot a kiságyból , a táskából elővett egy hímzett keszkenőt (igen, olyan igazi, régimódi, csipkézett szélű, hímzett textil zsebkendőt-biztos családi örökség volt, még idősebb Lorenzo dédnagypapa ebbe fújta az orrát) óvatosan megtörölgette vette Lorenzó kicsi száját, majd odaadta frissen maszkírozott anyukája ölébe, és elkezdett fotózni.
Mi meg Petivel velük szemben mozdulatlanul feküdtünk, és szorítottuk egymás kezét a takaró alatt. Már nem emlékszem, hogy mi mentünk ki a szobából, vagy ők, de az tuti hogy 10 percig szakadtunk utána a röhögéstől.
Sajnos aznap délután el is költöztek a szobámból, mint később kiderült, 1 nap alatt ez volt a 3. szoba cseréje, mindegyikben talált valami kifogásolni valót. Szerintem ezzel a legnagyobb gondja az volt, hogy messze volt az ingyen büfé:) mert utána mindig ott láttam, akárhányszor elmentem a büfébe, ő biztos ott állt, és fröcsögött a szájából a szendvics:).
Egy igazi színfolt volt pedig a kórházi tartózkodásom alatt.
A másik mélypontom körülbelül az 5. napon volt. Gondjaim voltak a szoptatással, sajnos nem indult meg a tejem. Simont tápszerrel etettem, ami számomra akkor egy tragikus érzés volt, különben pedig hulla fáradt voltam, minden porcikám fájt a szülés után, a hormonjaim és a jókedvem együtt rendkívüli szabadságra mentek, na egyszóval a béka se...e alatt voltam lelkileg.
Kínomban felhívtam telefonon Szilvi (alias Cuti:) barátnőmet, akiről tudtam, hogy szintén heroikus küzdelmet vívott anno a tejért, gondoltam hátha az ő pozitív példája lelket önt belém. És így is lett :). Szilvinek életem végéig hálás leszek ezért a beszélgetésért, tényleg ő lendített át engem a mélyponton, nem tudom valaha meg fogom-e tudni ezt hálálni neki!
Lelki beteg voltam, hogy nem tudom etetni a babámat, és azt a vacak tápszert kell neki adnom, ami ugye egy ördögi kör...ha tápszert adunk neki, nem szopik, ha nem szopik, nincs tej, tehát tápszert kell neki adni.
És akkor Szilvi megmondta a frankót: a kórházban adott tápszer nem ér :) . Azt a gonosz csecsemős banyák készítik, nekünk ahhoz semmi közünk. Mi csak ártatlan végrehajtók vagyunk.
Szóval a csecsemősök a gonosz rosszak, mi a jók, akik végrehajtjuk amit mondanak. Semmi közünk a tápszerhez. Majd ha hazamegyünk, akkor onnantól indul az igazi etetés:).
Ez volt a tanácsa. Tudom, ez most így infantilisnek, és tiszta hülyeségnek hangzik, de nekem akkor, abban a lelki állapotban ez a pár mondat egy hatalmas kapaszkodó volt! Egy vastag, biztos hajókötél, amin ki tudtam kapaszkodni a vízből. A beszélgetés után mintha kicseréltek volna.
Jókedvűen mentem a következő etetésre, eldöntöttem, hogy még 2 napig vagyunk kórházban, és csakazértis tápszer nélkül fogunk távozni innen. Beléptem a csecsemős osztály ajtaján, épp megbeszélés volt bent, úgyhogy picit várakoztam a folyóson. Észrevettem egy tablóképet, a dolgozókról volt egy fénykép, mellette a nevük. És akkor kiszúrtam...az egyik csecsemős nővér neve Leokadia volt. Megláttam, és kitört belőlem a röhögés. Kialvatlanul, kócosan, hálóingben, köntösben, kisírt szemekkel álltam a folyóson és csapkodtam a térdemet a röhögéstől. Kész csoda, hogy nem dobtak rám egy kényszerzubbonyt és vittek el a pszichiátriára.
Innentől kezdve a csecsemős osztály látogatása egy humorbombával ért fel, Leokádiáék nem tudtak többé streszelni a tápszerükkel. Halkan jegyzem meg, hogy a tejem nem sokkal utána beindult, és mióta kijöttünk a kórházból, egy csepp tápszert nem kapott Simon:)
Szóval köszönöm szépen még egyszer Szilvi, az én tejem a te érdemed is-apropó, nem gondolkodtál még rajta, hogy szoptatási tanácsadó legyél;-)?
Nos, mára ennyi elég az anekdotázásból, szólít a kötelesség-és a kisfiam:)!

Jézuska a labdák bűvöletében

Simon élete első karácsonyát ünnepelte velünk és a családdal.
A Jézuska rengeteg ajándékot hozott neki, amit ezúton is köszönünk szépen mindenkinek!!
Megkapta élete első labdáját is...mindjárt hármat. Egyet az apukájától, egyet a keresztszüleitől és egyet a nagyitól. Úgy tűnik, nem lehet elég korán kezdeni a labdázást :). Igaz szegénykém még alig lát, fogni sem tud, de a labdák és az apukája már tettre készen várják :)

(megjegyzés: a fotón látható helyes kis rénszarvasos ruha sponsored by Miki&Kriszta:)

Simon dumál(ni próbál)

Simon múlt héten elkezdett gügyögni, hihetetlen kitartással próbálja formálni a szavakat, illetve inkább a szótagokat. Annyira tud neki örülni, amikor egy hang kijön a torkán!
Csináltunk egy videót a nagyiéknak, mert persze a webkamerán keresztül sose akarja bemutatni ezt a tudományát:).
Anya, a hangerőt állítsátok maximumra:)!

Unokatesók

Az év utolsó napjaiban Simon végre személyesen is megismerkedett az unokatesóival és a keresztszüleivel! Nővéremék látogatóba jöttek hozzánk, és együtt búcsúztattuk a 2009-es évet.
Sára, Flóra és Simon nagyszerű triót alkotott, teljes egyetértés uralkodott köztük. Simi majd kiugrott a bőréből, hogy végre ekkora társaság veszi őt körül! Egész nap vigyorgott, gügyögött, látványosan élvezte a nyüzsgést.
Sári és Flóra odavolt érte, semmi kétség, ők hárman nagyon jó unokatestvérek lesznek!(ha meg nem-amit kizártnak tartok-, szétrúgom a formás kis popójukat :) .
Sári nagyon édesen bánt Simóval, minden pelenkázásban aktívan részt vett, sőt egyik este ő fürdette meg, erről készítettünk egy rövid videót is: