Szülés vs császármetszés

Én abszolút hiteles leszek. Van összehasonlítási alapom. 2 éven belül egy szülés és egy császármetszés, élénken él mindkettő az emlékeimben.
Őszintén? Nem tudom eldönteni, melyik fáj jobban. Én mindkettőbe bele akartam halni, de aztán mégse:-).
A szülésbe talán az a jobb, hogy piszok módon fáj, fáj, és aztán amikor megszületik a gyerek, jön az eufória, ami viszi magával a fájdalmat. Persze aztán hamar visszatér a fájdalom is, de akkor már ott a baba, aki körül hirtelen annyi teendője akad az embernek, hogy nem ér rá gondolkodni. A császármetszésnél is hasonló a történet, csak felcserélődik a sorrend. Először jön az öröm, megszületett a baba, aztán 6 óra múlva, amikor elmúlik az érzéstelenítés, jön a piszok fájdalom. És ebben az esetben nincs ott a motiváció, hogy majd mindjárt elmúlik....itt tulajdonképpen először születik meg a baba, és utána jön a szülési fájdalom.
Persze a fájdalom érzete is teljesen más, az egyik alul fáj nagyon, a másik hasi tájékon iszonyat, de a fájdalom erősségében sok különbség nincs. Elviselhetetlen mindkettő. Na, remélem meghoztam mindenki kedvét a szüléshez:). De pedig vannak sokan, akiknek nem fáj, meg 2 óra alatt kipottyantják, szóval nem belőlem kell kiindulni. Én egy ilyen alkat vagyok, és kész.
A műtét után 6 órával kezdett múlni a zsibbadás, jöttek a fájdalmak. A hasamon homokpárna volt, ami nyomta vissza a méhemet, illetve adták mellé injekcióban a méhösszehúzót. Na az valami borzalom volt! 4 óránként kérhettem fájdalomcsillapítót, 2 óra múlva már vakartam a csempét. Illetve vakartam volna, ha nem kellett volna mozdulatlanul feküdnöm. 24 órát feküdtem mozdulatlanul, a hátamon, még a fejemet sem emelhettem fel, maga volt a pokol! Nézni a fehér plafont, miközben az ember gerince már szétzsibbadt a sok fekvéstől. Nővéremet beengedték a szobába hozzám nem sokkal a műtét után. Bejött, rám nézett, követte a tekintetemet fel a plafonra, megkérdezte meddig kell még így feküdnöm,  majd jó elméleti munkát kívánt:-). Másnap reggelig azt hittem ez volt a legrosszabb része a műtét utáni időszaknak, a mozdulatlan tehetetlen fekvés, aztán rájöttem hogy ez még csak a kezdet. Bejött egy nővérke, és közölte, hogy akkor most felülünk. Hahahaha mondom, kiváló humorérzéke van, de én most annyira nem vagyok vicces kedvemben. Már pedig fel kell ülni. De mondom nem tudok, higgye el. Ezen elvitatkoztunk egy ideig, majd egyszer csak megfogott, mint egy zsák krumplit, és felültetett....jött a sötétség, a légszomj, gyors ájulás vissza fekvésbe. Mondtam én hogy nem fog menni! Kaptam még egy pár óra pihenőt. De aztán csak jött megint kíméletlenül, hozott egy lavór vizet is, hogy mosakodni fogunk. Király, rohadt sok kedvem van pancsolni. Valahogy összenyalábolt, sűrű káromkodások közepette felültem, és megmosdatott, miközben izomból nyomta a tarkómat lefele, hogy nehogy megint elájuljak. A 2 perces mosdatásba úgy elfáradtam, mint még soha életembe. Visszafeküdtem nézni a plafont, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz így a gyerekemmel. Illetve a gyerekeimmel. Merthogy már kettő van. Én meg fel sem bírok ülni...irtó nehéz volt ezt a leharcolt fizikai állapotot feldolgozni. Feküdtem ott azon az ágyon, és mintha nem az én testem lett volna, csak egy élettelen rongybaba, vagy inkább egy telesz.rt búvárruha:), bocs a vulgáris kifejezésért, de tényleg. Mondták nem baj, majd másnap már jobb lesz. Hát nem lett. Biztos azért, mert nagyon sok vért veszítettem-volt a válasz. Majd másnap. Harmadnap aztán komolyan kétségbe estem, még mindig fél óra volt a mosdóig eljutnom. Mindkét szobatársnőm császáros volt, láttam, hogy ők is hogy szenvednek. És akkor a sok elméleti munka eredményeképpen odáig jutottam, hogy itt egyetlen menekülő út van, egyetlen dolog fog megmenteni az összeomlástól, és az a humorérzék (igen, anno az előző gyerekágyas időszakom alatt is ugyanerre a felismerésre jutottam). Onnantól kezdve elkezdtem kegyetlenül kifigurázni magunkat:). Hamar rájöttünk, hogy ez nem volt egy túl okos ötlet tőlem, ugyanis a műtét után nem tud az ember nevetni, mert fáj a hasa. De akkor már nem volt megállás. Dőlt belőlünk a hülyeség, és próbáltunk nem nevetni. Kegyetlen volt:-). Ennél szörnyebb élmény már csak az volt, amikor a második napon hozták a reggeli tejes kávét. Én, aki kb.20 éve tejes kávéval és lekváros kenyérrel kezdem a napomat, és ezt a  szokásomat a terhességi cukorbetegségem miatt közel fél évre fel kellett függesztenem, úgy örültem a reggeli tejeskávénak, hogy egy nagy bögrével kértem belőle, és mohón beleittam. Sajnos túl mohón, irdatlanul félre nyeltem. Akkor még felülni sem bírtam, köhögni egyáltalán nem tudtam homokpárnával és kötéssel a hasamon, csak azt éreztem, hogy itt a vég...a nővérke persze egyből látta hogy mi történt, és elkezdett kiabálni, hogy ne köhögjön, csak ne köhögjön! Én meg akartam volna kérdezni, hogy de akkor mit csináljak??? De nem tudtam beszélni sem, fulladoztam. Nagyon kemény 2 percem volt, azt hittem belefulladok abba a szerencsétlen tejeskávéba. Annyira morbid volt a helyzet, hogy már röhögnöm is kellett. Na akkor még durvábbá vált a helyzet. Nem is tudom végül hogy éltem túl, de lement a kávé, és a hasfalam se repedt fel.
Negyedik nap aztán kezdtem már feljönni, mint a talajvíz. Gondoltam elég volt az elméleti nagytakarításból, fizikai rendre is szükségem van, rendet teszek a kórházi kis szekrényemben. Akkor vettem észre, hogy két nagy papírdoboz van az ágyam mellett, tudjátok olyan ajándékcsomagok, amiket adnak, ha kérsz, ha nem. Megszülsz, és máris a nyakadba a sok reklám vacak, termékminták, kuponok, nehogy egy percre is elfelejtkezz róla, hogy fogyasztói társadalomba élünk, és te most egy újabb potenciális fogyasztót hoztál világra. Szültél? Gratulálunk. Akkor költs még több pénzt! Na, gondoltam átnézem miket küldtek, hátha találok benne valami érdekes olvasni valót. Kinyitottam a dobozt, két újság pottyant ki belőle, mohón nyúltam utána. Most kapaszkodjatok meg! Az egyik újság a Diéta&Fitness volt, a második pedig a 21.évszázad, vagy mi a szösz. Hát ez kész! Ott fetrengek egy kórházi ágyon, mozdulatlanul 4 napja, a 6 hónapos kényszer diétám után, abban a hitben, hogy én már soha életemben nem fogok tudni hasizomból felülni, és akkor olvassak Diéta és Fitnesst....óóó, hogy az a.....mentek ti a jó......-ba, gondoltam magamban:-). Két szó volt, amit akkor egyáltalán nem akartam egy jó ideig hallani, és az a diéta, meg a fitness! A másik újság pedig egy tudományos ismeretterjesztő újság volt, címlapon a nanomolekulák csodálatos világáról...értitek, egy frissen szült, agyilag lepusztult kismama, aki kettőig nem lát a sok fájdalomtól, és tudja, hogy a következő x hónapban nem fog egyhuzamban 3 óránál többet aludni, valószínűleg roppant mód érdeklődik a nanomolekulák után. Hülyék. Gondolkodtam, hogy írok egy kedves levelet az ajándékcsomag összeállítójának, de aztán meggondoltam magam.
Másnap aztán még jobban lettem, már ki tudtam egyenesedni. Máig nem értem, hogyan tud az ember szervezete ilyen gyorsan regenerálódni! Végül egy hetet maradtunk a kórházban, mert bár az 5.nap hazajöhettünk volna, de Simon közben benyelt egy masszív fosós-lázas vírust, és nem mertem Konrádot hazahozni, nehogy elkapja. Az utolsó két napom már tényleg igazi wellness élmény volt, bár a kaja pocsék volt, és az ágy iszonyú kényelmetlen, de legalább visszakaptam a régi állapotomat. Hazaindulás előtt az egyik vén fószer doki még bókolt is egyet, hogy milyen jól nézek ki, legyek büszke magamra, bevallom életemben még ilyen jól nem esett egy bók se! Még ki is húztam magam-és hogy örültem, hogy képes vagyok erre a mozdulatra! Sőt, kezdtem kétségbe is esni, hogy már túl jól vagyok...a teljes felépülésemet egy dologgal tudom hitelesen bizonyítani: kiolvastam A Diéta és Fitness-t, meg a 21.évszázadot is.Irány haza!

Na, hát így telt az én kórházi tartózkodásom. Kínlódva, szenvedve,először sírva, majd röhögve, és mindeközben nagyon-nagyon boldogan(igen, tudom, elég tudathasadásos állapotban:). Konrád az első napokban nem volt mellettem, mert nem tudtam ellátni, csak szoptatni hozták be. Amikor már fel bírtam kelni, megkaptam őt is, micsoda boldogság volt! Az első alkalommal hogy mellém tették, egy hatalmasat mosolygott rám, és ezt aztán megismételte minden egyes alkalommal. Szerelem első látásra, ami köztünk van! A telefonommal készítettem róla néhány fotót, mindegyiken mosolyog, a csodájára jártak a csecsemős nővérek is, hogy milyen ritka az ilyen mosolygós újszülött. Nyugodt volt, állandóan aludt, összebújtunk az ágyon, és én nem egyszer elsírtam magam a boldogságtól. Nem bírtam csalódott lenni, azért, mert így alakult a szülés, és most már tudom, hogy a lelki kötődés, a lelki köldökzsinór akkor is ugyanúgy ki tud alakulni, ha nem úgy sikerül a szülés, mint ahogy eltervezte az ember, vagy ha nincs az első perctől fogva az anyával a baba.
A sok elméleti munkám alkalmával volt időm mindent feldolgozni, átgondolni. Arra jutottam, hogy kicsit túl van lihegve ez a természetes szülés téma. Persze, nyilván mindenki a legtermészetesebb módra törekszik, de vannak helyzetek amikor ez valamiért nem történhet meg. És akkor rengetegen lelkileg belerokkannak ebbe. És ez szerintem azért van, mert túl van lihegve ez az egész történet. Néha úgy érzem úgy állítják be, mintha egyfajta státusz szimbólum lenne, hogy valaki 1 óra alatt megszül, mintha ez egy erőpróba lenne, mintha fejben dőlne el minden, és ha valakinek nem úgy alakul, akkor az az ő hibája lenne. Ez egy baromság! Alapvetően én a természetes szülést támogatom, sőt az otthonszülést is abszolút pártolom!, de nem azért, mert ez most "trendi". Elítélem a magam módján az indok nélküli szülés megindításokat, és az indok nélküli siettetést. DE! Ha indok van, akkor abszolút a kórházi protokoll mellé állok! Vannak esetek amikor muszáj közbe avatkozni, és akkor nem elkeseredni kell, hanem örülni!!! Örülni, hogy van lehetőség, hogy megvédjük a baba egészségét. Mert ez a legfontosabb. A végeredmény. Ha leesett a szívhang, ha elszíneződött a magzatvíz, ha bármi probléma van, örülni kell, hogy van lehetőség a gyors beavatkozásra. Az én esetemben is indokolt volt a beavatkozás, hiszen 35 órával a magzatvíz elfolyásom után még mindig nem indult meg a vajúdás. Olaszországban a természetre bízták egy napig. Következő nap próbálkoztak a szülés megindítással, de nem sikerült. Harmadnap sikerült, de csak egy olyan hormon tartalmú szerrel, amit itthon nem lehet alkalmazni magzatvíz elfolyás után....ott végül sikerült, bár a 65 órával ott is az utolsó utáni pillanatban jött világra Simon. Pedig ott volt kezdetben homeopátia, aromaterápia, kád, az alternatív vajúdási módszerek összesét kipróbálták rajtam, később  többféle hormontartalmú szert is, végig jártam akkor az egész utat. Akkor sikerült. Most nem. Ez van. Itt nem kockáztattak, hanem biztosra mentek. És tudjátok mit? Örülök. A szép, gyönyörű, egészséges fiamnak. Simonnal a szülés után végig együtt voltunk, Konráddal nem. Ő az első 3-4 nap nélkülem volt, mert nem tudtam ellátni. Nem érzem úgy, hogy valami pótolhatatlan hiányban szenvedne emiatt. Mióta hazajöttünk egymáson lógunk állandóan, ügyesen szopizik, imádjuk, szeretjük, megadunk neki mindent lelki és fizikai értelemben is.
Emlékszem amikor Simont szültem, ő végig mellettem volt. Talán a második, vagy harmadik nap éjszaka úgy éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, elájulok a fáradtságtól, muszáj bevinnem a csecsemős osztályra, nem bírom megnyugtatni. Beadtam, mondták kedvesen, hogy semmi baj, feküdjek le, pihenjek. Mentem vissza a szobámba, és közben bőgtem, mint a záporeső.  Bementem a mosdóba, akkor már zokogtam, és felhívtam Petit. Szegény, alig bírt megnyugtatni, és elhitetni velem, hogy nem vagyok egy szaranya, azért mert leadom 2 órára a gyereket, hogy tudjak aludni. Hát ennyire vettem komolyan a rooming-int elsőre. Olyan lelkiismeret furdalást csináltam magamnak, utólag persze rájöttem, hogy totálisan feleslegesen! Na, most másodjára már rutinosan kezeltem ezt a témát. Beláttam, hogy itt elsősorban ÉN számítok most, azzal hogy gyorsabban regenerálódok, nem feszítem szét az amúgy is leharcolt testemet, végső soron a gyerekeimmel teszek jót, mert annál hamarabb kapnak egy száz százalékos anyát. Nem minden áron akartam bezzeganya lenni, aki max. 10 százalékon "üzemel", és szétesik a fájdalomtól.
Azért írtam, hogy szerintem ez a szülés téma túl van lihegve, mert úgy érzem erről iszonyú sokat ír a média, mindenhol ez a téma, minden fórumon ezen pörögnek a kismamák, hogy így a természetes szülés, úgy a rooming-in, ami persze egyfelől nagyon jó, hiszen sokkal informáltabbak a kismamák, tudatosabbak, de másfelől meg rossz is, mert nagyon magasra rakják a mércét! Ha valaki nem egy csodálatos élménynek éli meg a szülést, netalántán nem is tudja megszülni, vagy az első pár napban hulla kimerülten nehezére esik ellátni a saját gyerekét, összeomlik. Holott ez hülyeség! Császáros kismamák, én most hivatalosan is megtiltom mindenkinek hogy elkeseredjen a műtét miatt, vagy azért, mert kezdetben nehezére esik ellátni a gyermekét!!!!!
Van a szülés, van a kórházi pár napos tartózkodás, ez így kb. egy hét összesen, és aztán van 20-30 év, amikor lehet mindent bepótolni, ami abban az egy hétben kimaradt. Egy ember nem attól lesz boldog és kiegyensúlyozott, mert gyertyafényben született, és nem vágták el rögtön a köldökzsinórját, hanem azért mert egy boldog, szerető család veszi körül....és ez sokkal nagyobb munka, mint maga a szülés. Egy életen át szeretni őt, a gyermek apját, a testvérét, és egy szerető családi légkört teremteni. Ezen kellene pörögni annyit, nem a kórházi szülés körülményein. Ez a véleményem. És most jöhetnek a kövek:).
Na meg egy összegzés a végére:
Fájt most is a szülés, a múltkor is, de gondolkodás nélkül belevágnék újra. Újra, és újra, és újra.....Lehet, hogy ez egy véget nem érő blog lesz akkor? :)

Konrád világra jött!

A kiírt napon, azaz augusztus 4-én este éreztem, hogy szivárog a magzatvíz. Na mondom, frankó, Konrád is ugyanolyan stílusosan jelzi a jöttét, mint a bátyja :-). Természetesen nem volt egy fájásom se, úgyhogy egyből éreztem, ez sem lesz könnyű menet. Az orvosom nagyon rendes volt végig a terhesség alatt, mindig azzal biztatott, hogy ne aggódjak, "statisztikailag a második szülés mindig könnyebb mint az első, és statisztikailag a második szülésnek a legkisebb a kockázata". Én erre mosolyogva mindig csak azt feleltem, hogy én vagyok az, aki általában rácáfol a statisztikára:-).
Tisztában voltam a magyar orvosi protokoll szabályaival, miszerint a magzatvíz elfolyása után 24órán belül be kell fejezni a szülést, mert megnő a magzati és anyai fertőzés kockázata. Ergo, már Simont sem tudtam volna megszülni itthon. Még jó, hogy az olasz protokoll teljesen más volt, ott tudtunk 60 órát várni.
Gondoltam, ha úgyis 24 óra a limit, akkor kicsit csalok....éjfél körül éreztem először a magzatvíz szivárgást, de olyan 5 óra körül indultunk csak be a kórházba. Megvizsgált az ügyeletes orvos, mondta, hogy szinte semmilyen tágulás nincs, fájásom se volt, úgyhogy kaptam egy ágyat, és kényelembe helyeztem magam. Délelőtt jött meg az orvosom, ő is megvizsgált, majd közölte, hogy "na, ez ugyanolyan nyögvenyelősen indul, mint az első:-)".Látva engem, már egyre kevésbé hitt ő is a statisztikába szerintem:). A pénteki nap teljes eseménytelenségbe telt. Nem fájt semmim, kitűnően éreztem magam, olvasgattam, aludtam, és próbáltam átérezni, hogy én most elvileg szülök. Nem jött a fíling. Este oxytocin terheléses tesztet csináltak. Bekötöttek egy adag infúziót, ráültettek egy nagy labdára, és én ott pattogtam vagy 3 órán át....az égvilágon semmit nem éreztem. Ásítoztam, unatkoztam, és közben próbáltam átérezni, hogy én most elvileg szülök. Még mindig nem jött a fíling. A fájásgörbém olyan lapos volt, mint az Alföld. Próbálták növelni az infúzión a cseppszámot, semmi. Végül feladták a tesztet, elmentem aludni. Azt mondták, sok nőnek a teszt utáni éjszaka beindulnak spontán a fájások, majd biztos így lesz nálam is. A következő emlékképem az, hogy  reggel 7órás nagyvizit van, áll körülöttem vagy 5 ember, és alig bírnak felébreszteni. Szerintem még a nyálam is csorgott, olyan jóízűen aludtam. Pedig kaptam állítólag 4óránként injekciót is, antibiotikumot, a fertőzés ellen. Ciki, de átaludtam azt is. Na sebaj, 8 körül jön be az orvosom, majd hátha tud velem valamit csinálni. Ekkor már ugye túl voltunk a magyar protokoll szerinti 24órán....de ismerve az előzményeimet, kaptam egy kis haladékot. Bekötöttek még egy infúziót, most nagyobb adagot, nagyobb cseppszámmal. Összesen közel egy liter oxytocint kaptam, de az égvilágon semmit nem éreztem tőle.
Az orvos délig adott haladékot, azt mondta, kellene most már valamit produkálnom. Ültem ismét a labdán, folyt az infúzió, és próbáltam átérezni, hogy én most szülök. De csak nem jött a fíling. Közben behívták Petit is, hogy most már lassan történnie kell itt valaminek, így vagy úgy, mert az a fránya idő ketyeg a fejem felett. Már 30 órája patakzott a magaztvízem. De se egy fájás, se más jele annak, hogy itt most szülés van. 11 körül bejött az orvosom, épp valamin vihorásztunk Petivel, és elég gondterhelten nézett rám. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj? Azt mondta túl jó a kedvem. Legalább egy picit próbáljak már meg szenvedni, annyira örülne neki. De nem megy-válaszoltam. Pedig akartam én is. Lelkileg annyira fel voltam minden fájdalomra készülve. Akartam érezni, hogy szétszakadok, hogy őrülten fáj, hogy világra hozom a gyermekemet. Egyfolytában beszéltem hozzá, győzködtem, hogy legyen kíváncsi a külvilágra, hogy higgye el nekem, itt kint is van olyan jó, mint ott bent. De Konrád meggyőzhetetlen volt. Ültem az elhagyatott szülőszobában, pattogtam azon az istenverte labdán, a szülésznőm az előtérben a számítógépen internetezett, épp a moziműsort nézte a port.hu-n, Peti a mobilját nyomkodta, ő is internetezett, talán az euro árfolyamot ellenőrizte, vagy a sporthíreket olvasta, ránéztem az órára, mindjárt dél. Nekem most szülnöm kellene. De nem megy. Már én is beleuntam ebbe az eseménytelenségbe. Ha legalább egy fájásom lett volna, valami, amibe bele tudtam volna kapaszkodni. De semmi. Bejött az orvosom, közölte, hogy megvizsgál, mert szeretné látni, van-e valami változás a tágulás terén. Ő már így is saját felelősségére áthágta a protokollt, tudni kellene, hogy van-e értelme. Felfeküdtem a székre, megvizsgált, majd csalódott arccal közölte, hogy semmi változás. Szűk egy ujjnyi. Ezen biztos nem fog kiférni egy gyerek. Azt mondta, ha látna valami változást, egy kis fényt az alagút végén, ő várna még. De a jelenlegi állapotomban-tágulás és fájás nélkül nem lát arra esélyt, hogy én itt pár órán belül világra hozom ezt a gyereket, márpedig a magzatvíz elfolyt. Lassan 35 órája. És akkor kimondta: Judit, én megoperállak. Sírva fakadtam. Ez az amit nem akartam. Egy műtétet. Kibírok én bármilyen fájdalmat, akár 50órán keresztül is, nem érdekel mennyit kell szenvednem ezért a gyerekért, de én akarom a saját sorsomat irányítani. Nem kiszolgáltatottan, lebénítva feküdni egy műtőasztalon és rettegni attól, hogy mások rendelkeznek a testem felett. De sírás ide vagy oda, a tényt gyorsan el kellett fogadnom, közben pörögtek az események körülöttem. Katéterezés, műtős ruha, hajháló, gyors autogram osztás, és pufff már bökték is a gerincemet. Ott feküdtem egy hideg műtőasztalon, és próbáltam felfogni, hogy mi történik velem. Az agyam még tiltakozott, a testem már nem tudott. És akkor odahajolt az egyik asszisztens hozzám, és kedves hangon azt mondta: anyuka, most születik meg a gyermeke. Hihetetlen, döbbenetes élmény volt. 10 perce még kint pattogtam a labdán, most meg itt sír egy gyerek....úristen, ez az én gyermekem, mutassák ide gyorsan!!!!És mutatták. Gyönyörű volt! Csodaszép a bőre, a kis teste, sír, és már viszik is:( épp hogy a talpát meg tudtam simogatni. Olyan gyorsan történt minden, próbáltam felfogni, hogy Konrád megszületett. A hátralévő kb.20 percben egy kapcsolótáblát néztem. Folyamatosan beszéltem magamba, hogy ne halljam mi történik körülöttem. Próbáltam nem felfogni hogy most épp varrják össze a méhemet, teszik a helyére a húgyhólyagomat, és foltoznak össze mint egy darab húst. Közben az orvosom is odahajolt, és közölte, hogy nehéz a műtét. Hú, de jó hír. Sírjak, nevessek, mit csináljak? Inkább nézem a kapcsolótáblát. Próbáltam kizárni a külvilágot. Majd egy szó ütötte meg a fülemet: ebédidő. Na, akkor nagy gond nem lehet, visszatérhetnek a gondolataim a műtőbe. És akkor elkezdtem hallgatni hogy miről folyik az élénk diskurzus. Fél 1-ig adnak csak ebédet a konyhán...valaki szóljon le, hogy megyünk, mindjárt végzünk. Nehogy megint ne kapjunk kaját, mint a múltkor. Oké, szóljatok le. Hányan vagyunk? Bingo, mindenki megy ebédelni, akkor túleltem! Erőt vettem magamon, és rákérdeztem, velem mi lesz? Már varrjuk a hasfalat-volt a válasz. Oké, akkor nem hagynak félbe. Kitolnak. Peti odahajol. Eufórikus, Konrádot fotózta, nagyon boldog. Én meg fekszem, azt érzem, hogy nincs erőm levegőt se venni. Kemény menet volt. De a lényeg: Konrád megszületett! 2011. augusztus 6-án 12óra 12 perckor 3700 gramm és 56 centi.(csak érdekességként az én születési dátumom 06.hó 08-a, az övé 08.hó 06-a-eddig is mindig összekevertem, ha fordítva kellett valahol írni, ezután tuti még jobban fogom:).

Konrádra várva....

Igen, tudom, irtó régen írtam....Húsvét óta nem született újabb bejegyzés, pedig vagy ezerszer megfogadtam, hogy nem hagyom abba a blogot. Annyira igazságtalannak érzem, hogy Konrádnak nem hagyok hátra semmi emléket élete első éveiről, míg Simonnak itt lesz ez a blog. Most erőt vettem magamon, és nekiültem.
Van mit pótolnom. Többek között az elmúlt 11 hónapot kellene egy bejegyzésbe sűrítenem, de ez úgysem fog menni. Úgyhogy kicsit tárgyilagosra fogom a figurát, és elég gyorsan fogok szaladni az időben. Hátha egyszer utolérem magam, és visszatérhetek az eredeti forgatókönyvhöz.
Konráddal való terhességem egy csoda volt. Tudom, közhelyes vagyok, de kit érdekel, ha egyszer tényleg így volt:-).  Imádtam az elejétől a végéig. Az első hetek fáradtságát leszámítva nagyon könnyen éltem meg ezt a 9 hónapot. Néha úgy éreztem, az energiaszintem meghaladja a normális állapotomat, el is neveztem Duracell Jucusnak magam (persze azóta kimerültek már az elemeim:). Az utolsó napig jöttem-mentem, nonstop pörögtem, Simon diktálta a tempót. Mivel a harmadik emeleten lakunk, cipekedtem, lépcsőztem, néha volt egy pici lelkiismeret furdalásom is, hogy talán lassítani kellene. De Konrád úgy tűnt, élvezte ezt a tempót, mert nem volt semmi gond. Két apró nehézség volt azért a terhességem alatt, az egyik a 16. heti ultrahangon felfedezett jóindulatú daganat(=mióma) a méhemben, a másik pedig a terhességi cukorbetegség. A mióma felfedezésekor picit megijedtem, alaposan utánajártam, hogy mit kell róla tudni. A terhesség alatti hormonváltozások számlájára írható, igazából semmit nem lehet vele tenni. Én azért bevetettem a jó öreg homeopátiát, és a Flavin cég egyik termékét kezdtem el szedni, meggyőződésem, hogy ezek hatására tűnt el. Mert igen, egyszer csak eltűnt a képből! Jött, és ment...a daganat és én nem lettünk barátok:).
A terhességi cukorbetegségemet pedig szigorú diétával tartottam kordában, ez nem volt egyszerű. Konrétan szenvedtem, mint a dög :-), főleg az első 2-3 hétben. Utána "leszokott a szervezetem" a cukorról, és már nem kívántam annyira. De tény, hogy volt néhány alkalom, amikor úgy éreztem ölni tudnék egy nagy fagyi kehelyért, vagy egy habos süteményért. Egy idő után szállóigévé vált nálam a "ha én egyszer megszülök..." kezdetű mondatom, arról ábrándoztam, hogy mit és hogyan fogok bepótolni ha véget ér a szigorú diétám. Én aki soha életemben nem fogyókúráztam, most megtudtam miről szól egy diéta. Riszpekt a fitnessladyknek, és minden túlsúllyal küzdő embernek, emelem kalapom előttük! Végül a nyári gyümölcsszezon mentett meg az éhen halástól, szerencsére a gyümölcsök cukortartalmára kiválóan reagált a szervezetem, és abból szinte korlátlan mennyiségben ehettem. Életemben még ennyi görögdinnyét, barackot, málnát és cseresznyét nem ettem! Kíváncsi vagyok, vajon Konrád felnőtt korában nagy gyümölcs imádó lesz-e? Mert magzati korában irdatlan mennyiséget kapott belőle:-)!
Na szóval ezt a két nehézséget leszámítva nem volt más gondom. A diétának hála csak 12 kg-ot híztam(Simóval anno 25kg-ot), és egész biztos, hogy ezért voltam olyan fitt a végén is. Nem fájt a derekam, a csípőcsontom, se a kezem, se a lábam nem dagadt, nem vizesedtem, és ennek nagyon örültem. Amilyen könnyen megfogant Konrád, pont olyan könnyen élt a pocakomban 9 hónapot. Imádtam a mocorgásait, a várakozás minden percét. Simon rengeteget simogatta és puszilgatta a hasamat, együtt vártuk, hogy mikor fog Konrád kibújni a pocakomból. 2011. augusztus 4-ére volt tervezve az érkezése. Néhány fotót készítettem ismét magamról, így néztünk mi ki, ketten egy testben...

Kellemes húsvéti ünnepeket!

Rohan az idő....és vele együtt mi is. Fogadalmakat már nem teszek-úgysem tudom betartani. Helyette kívánok inkább mindenkinek boldog nyuszis ünnepeket finom sonkával és sok piros tojással!
(Ui.: hamarosan folytatni fogom a blogírást....de tényleg!)

Simon már 15 hónapos!

Szerintem egyre jobban hasonlít az apukájára. A köztük lévő imádat továbbra is töretlen:). Simi megtanult igazi, "csuppanós" puszit is adni, és mióta ezzel mutatja ki a szeretetét, mi majd elolvadunk!

Az ásítós arckifejezését tőlem örökölte:-)

Egy csepp bűntudat nélkül megeszi a csokimat...

De jószívűen megosztja a reggelijét a kutyussal.

Egyre többet beszél, és néha már mi is kezdjük érteni, hogy mit mond. A 15 hónapos szókincse a következő szavakból áll: Anya, Apa, Mama, Papa, alma, autó, lámpa, kész, cica, teregetek, ele(fánt). Szinte mindent megért, amit mondunk neki, hihetetlen...úgy szívja magába a tudást, mint egy kis szivacs. A maga nyelvén mindent el tud nekünk magyarázni, nagyon fejlett a kommunikációs érzéke (hm, ezt vajon kitől örökölhette:-)?
Továbbra is igazi téli gyerekként imád a levegőn lenni, mindegy hogy kint mínuszok repkednek, vagy jeges szél fúj. Én már nagyon-nagyon várom a meleget, a napsütést! Ez az idei tél nekem nagyon hosszúnak tűnik már. Valamelyik nap kínomban vettem egy doboz fagyasztott málnát, csak hogy legalább egy kis nyár feelingem legyen:-). Simi és a málna között nem alakult ki első látásra szerelem....elképzelhető, hogy a málna imádat genetikusan nem öröklődik???

Az előző folytatása...

Még az előző bejegyzésemhez kapcsolódik az alábbi videó. Az egyik kedvenc időtöltésünket, a teregetést örökítettem meg:-)

A házvezetők gyöngye

Ez a bejegyzésem sok magyarázatot nem igényel, a képek önmagukért fognak beszélni. Simon aktív részese, sőt, mi több, főszereplője a háztartásunknak. Mindenbe be szoktam fogni...együtt pakolunk(én össze, ő szét), együtt mosunk fel (ő pancsolja a vizet, én törlöm fel), együtt porszívózunk(ő a falat, én a padlót), együtt vásárolunk (amit ő berak a kosárba, azt én kiveszem, és fordítva) együtt teregetünk (én teregetek, ő leszedi a ruhákat), együtt ágyazunk be (ő széttúrja, én összerakom) szóval tényleg semmi jóból nem hagyom ki.
Alapvetően nagyon törekszem arra, hogy egy talpraesett, kicsit "házias" fiút neveljek belőle, akinek nem büdös a házimunka. Aki képes lesz majd a koszos edzőcuccát berakni a mosógépbe, és ki is fogja teregetni, aki elpakol maga után, és nem esik ki a kezéből porszívó, vagy a fakanál. Szerintem ez abszolút nem papucsság, egy férfi az én szememben nem kevesebb, hanem inkább több attól, hogy képes ellátni magát. Remélem ő is majd így fogja gondolni 20 év múlva :-). A továbbiakban beszéljenek a képek helyettem...( a fotók nagy része már régebben készült)

A legszebb olaszországi emlékeink

Olyan érdekes, hogy mennyien kérdezik meg tőlem mióta itthon vagyunk, hogy és milyen itthon? Nem hiányzik Olaszország? Ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy szuper itthon, és nem hiányzik semmi! És ez tényleg így van...mint korábban már meséltem, ha az ember hosszú évekig nem él itthon, egy teljesen más szemüvegen keresztül látja a hazáját, amikor visszatér. Arról nem is beszélve, hogy amikor az embernek gyereke születik, egyből teljesen más dolgok lesznek fontosak....ami eddig fontos szempont volt, most hirtelen tök felesleges lesz, és fordítva. Olaszország sem hiányzik különösebben, lehet, hogy mert még kevés idő telt el....majd tavasszal, ha szépen sütni fog a nap, biztos belém fog párszor hasítani,hogy jaj, de jó lenne most elugrani a Garda-tóhoz:-), de aztán felkerekedünk majd, és elmegyünk az állatkertbe helyette, aztán átugrunk tesómékhoz, és gyanítom eszembe se fog jutni a Garda-tó. Szóval minden relatív....
De az egészen biztos, hogy Olaszország akkor is a szívem csücske fog maradni, és tuti, hogy sokszor fogunk oda járni nyaralni, telelni. Rossz emlékek nem maradtak bennünk, Peti távozása után a csapat eléggé szétesett morálisan, és semmi eredményt se tudtak felmutatni, az edzőt is kirúgták. Biztos lenne, aki ennek örülne, hiszen legszebb öröm a káröröm, de nekünk ettől nem lett jobb. Sajnálom azokat az embereket, és ennyi.
Az idő minden emléket megszépít...de nem csak az idő képes erre! Ha történik az emberrel egy rossz és egy nagyon jó dolog egyidőben, tuti, hogy a jó győz! És ez nálunk is így történt.
Az utolsó olaszországi estéinken sokat beszélgettünk, összegeztük magunkban a múltat, és tervezgettük a jövőt, hogyan legyen, mint legyen. Igazából Simon születése óta nagyon vágyunk még egy ilyen kis tüneményre, és az utolsó este úgy éreztük, na ez most a megfelelő időpont. Igen, tudom, másoknak ez tűnne a legnemmegfelelőbbnek, hiszen talán életünk egyik legbizonytalanabb periódusa volt, de mi mindig fordítva gondolkodunk:). És úgy tűnik, Simon kistestvére is pont ilyen fordítva gondolkodik, mint mi,  mert azon az estén megfogant:). Tudtam, és éreztem abban a pillanatban, és úgy indultunk haza, hogy én biztosan tudtam, megint egy életre szóló ajándékkal búcsúzok egy országtól.
Olaszország ezért fog az én szívem csücske maradni. Az egyik gyermekem ott született, a másik pedig ott fogant, szoros érzelmi kötelék ez nekem!
És akkor hivatalosan, ennek a blognak a hasábjain is, nagyon nagy örömmel szeretném bemutatni a mi legkisebb családtagunkat, akinek a várható születési ideje 2011 július vége/augusztus első napjai:

Becsavarodtunk:-)

Bár legutóbb megígértem magamnak, hogy rendszeresen írni fogom a blogot, ez nem jött össze. Mindig van valami....legutóbb betegek voltunk, végigsöpört valami járvány rajtunk. Simonnak ez volt élete második betegsége, nagyon hasonlóan zajlott le mint az első. Irdatlan magas, semmivel sem csillapítható láz, majd torok és mandulagyulladás. Szerencsére a homeopátia most is a segítségünkre sietett, úgyhogy most ismét virtuálisan meghajlok a homeopátia feltalálója előtt, irtó hálás vagyok neki!
A betegség alatt egyszerre jött ki neki három hátsó nagy rágófoga, hatalmas "élmény" volt, én gondolkodtam, hogy kérek egy pszichiátriai beutalót...magamnak persze:). Mindegy, túl vagyunk ezen is, végre meggyógyult, és már 12 foga van! Ha megkérjük hogy mutassa meg a fogait, olyan tündérien tud vicsorítani velük!
Azért amikor beteg volt, fájt a torka, és még a három foga is kínozta, elég nyűgös volt szegény. Ilyenkor a kreatív szülők megpróbálnak mindent....aztán előbb-utóbb felrúgnak minden íratlan szabályt, legalizálják a tv nézést, a cumizást, a csokievést, azaz mindent szabad, amit egyébként nem, csak kicsit jobban legyen.
Én is így tettem, nappal mindent szabad volt, éjjel velünk aludt, picit izgultam, hogy mi lesz miután meggyógyul, de nem volt szívem ellentmondani neki, miközben vacogó foggal rázta a hideg, könyékig dugta a kezét a torkára, mert nem értette mi fáj....azóta már meggyógyult, és minden visszaállt a normális kerévágásba. Nappal nincs cumi, éjjel egyedül alvás van, a tv-t sem nézzük, úgyhogy felesleges volt ezek miatt aggódnom. Nem olyan könnyű elrontani egy gyereket, úgy tűnik:).
A jolly joker játékunk is megvan, felfedeztük, hogy van egy tárgy, ami a legrosszabb passzban is felvidítja. És ez nem más, mint a csavarhúzó!! Meg van érte őrülve! Órákig el tud vele játszani, járja végig a lakást, és keresi a csavarokat....ha talál egyet, megpróbálja beledugni a csavarhúzót, és tekergeti a csuklóját. Döbbenetes, hogy mennyire lefigyelte az apjától ezt a mozdulatot. Ha valami itthon meghibásodik, szinte örömmel mondom ki, hogy Peti, vedd a szerszámos ládádat elő, javítani kell....ilyenkor tudom, hogy fél óra garantált csönd lesz:). Képesek ott ülni, és szöszmötölni fél órát egy kiszakadt zsanér mellett:-). Igazi férfiak!
Néhány életkép...

A hűtőfosztogató, örökké éhes, döbrögipocakos parizer tolvaj

 Azt hittem egy nagyétkű férjnél nincs nagyobb "áldás" egy háziasszonynak, de most rá kellett jönnöm, hogy a nagyétkű férj egy bélpoklos gyerekkel együtt az igazi kihívás! Most mondjuk nem panaszkodhatok, mert itthon el vagyunk kényeztetve Manci Mama és Anyukám főztjeivel is, de néhány hónapja még arról panaszkodtam Petinek, hogy néha úgy érzem, az egész napot a konyhában töltöm. Simon mire befejezi a reggelit, már jön a tízórai, aztán az ebéd, egy szusszanásnyi idő után az uzsonna, és már neki is állhatok a vacsorának. Persze akkor a saját étkezésinket még nem is említettem, márpedig nekünk sem kell a jó étvágyért szomszédba menni:). Vagy főzök, vagy etetek, vagy eszem. Nyilván én is ludas vagyok a dologban, hiszen megrögzötten igyekszem egészséges, változatos, és frissen készített ételt adni neki, biztos lehetne ezt egy kicsit egyszerűbben is csinálni. De másrészről meg olyan öröm főzni neki! És ki tudja, lehet, hogy pont azért is lett ilyen jó az étvágya, mert érzi, hogy örömmel, neki készül, és mert mi tényleg nagy gondot fordítunk a közös étkezések szertartásosságára.
Az utóbbi pár hétben mondjuk elég nehéz vele, mert rájött, hogy ki tudja nyitni a hűtőt, és ott mindig talál valami finomat, így egy két lábon járó önkiszolgáló étterem lett. A parizert mindig kilopja, ha észrevesszük, elbújik vele a függöny mögé, és betömi gyorsan. A joghurtot reggelente ágyba hozza, jelezvén, hogy itt a reggeli ideje, ugyan keljünk már fel és adjunk neki enni. De jóízűen szétkeni a kenőmájast is ha arról van szó, és szedtem már ki sült csirkét is a szájából, a fél kg trappista sajtról nem is beszélve. Remélem hamarosan kitalálunk valamit a hűtő elzárására, mert így rövid távon kiemelt ügyfelei leszünk a szomszédos közértnek.
Néhány fotóval megörökítettem ezt az időszakot, illetve két rövid videóval is. Az egyiken a szokásos reggeli forgatókönyvünket jeleníti meg, ahogy ébredés után azonnal szalad a konyhába, és hozza a joghurtot az ágyunkba, miközben mi próbálunk ébredezni. A másik pedig az ő 14 hónapos önálló evési tudománya, amire nagyon büszke, lelkesen gyakorolja a kanálforgatást.

 

"nem adom a parizerem!"

Az első hóesés

Novemberben, nem sokkal hazatérésünk után pár nappal hatalmas hó esett. Simon ilyet még nem látott életében, úgyhogy gyorsan felöltöztettem, és rohantunk ki az udvarra. Igazi téli gyerekhez méltó módon egy cseppet sem lepődött meg, sőt kifejezetten élvezte. Azóta is mindennap mennünk kell vele, nem számít, hogy kint mínusz tízek repkednek, vagy szakad a hó, netalántán tükör jég a járda. Imád hógolyózni, térdig gázolni a hóban, nyalogatni a jeget, és az sem zavarja, ha lilára fagytak már az ujjai. Nem rám ütött az tuti:-). Néhány havas kép...

Visszatértünk!

A blogra is, és Magyarországra is:-). Az elmúlt két hónapban nem született bejegyzés, ennek több oka van. Mind közül talán a legprózaibb az, hogy nem volt internetünk, ennek hiányában pedig elég nehéz internetezni. Eseménydús és fárasztó időszak van mögöttünk, rengeteg ügyintézéssel és egy villámgyors lakásfelújítással. Karácsony előtt egy nappal készültünk el a lakásunkkal, így nagy álmunk vált valóra, végre együtt karácsonyozhattunk a SAJÁT otthonunkban. Simonnak végre van saját, igazi gyerekszobája, amit úgy ural, mint egy kiskirály:-). Kellőképpen elfáradtunk, de megérte. Jó érzés hazajönni. Nagyon jó. Bár mi erre mindig is tudatosan készültünk (mármint a hazatérésre) és tudtuk, hogy a külföldi életünk csak egy átmeneti időszak (ami kicsit hosszabbra sikerült, mint terveztük), de még így is megdöbbentően jó érzés újra itthon. Azt hiszem, ha az ember több évet külföldön él, olyan dolgokat is észre vesz itthon, amin amúgy biztosan átsiklana. Egyrészt megtapasztalta azt, hogy mit csinálnak máshogy külföldön, mik a jobb dolgok, de ugyanakkor az itthoni jó dolgok is meghatványozódnak. Na de nem akarok én a hazatérés lélektanában elveszni, koncentrálok inkább a lényegre: Simonra!
1 éves elmúlt a nagyfiú...alaposan lemaradtam az életének dokumentálásával, pedig micsoda fontos dolgok történtek! Megünnepeltük az első születésnapját, leesett az első hó, életében először járt fodrásznál, találkozott a Mikulással, jött a Jézuska, gyönyörű karácsonyfánk volt, voltunk szánkózni, hógolyózni, és nem utolsó sorban rengeteg időt töltöttünk a családdal. Megpróbálom azért az elmaradásaimat is pótolni, de közben igyekszem a jelent is megörökíteni.
Ja, igen, mint az már a fentiekből kiderült, a blog írását folytatni fogom!! Olyan jól esett, hogy sokan aggódva kérdezték tőlem, hogy akkor most a blognak vége, hogy már hazaköltöztünk? Nem, nincs vége, folytatom, aggódalomra semmi ok. Anno kettős céllal kezdtem el írni ez a blogot. Egyrészt, hogy a család és barátaink részesei legyenek a mindennapjainknak annak ellenére, hogy nem vagyunk itthon. A másik fő célom pedig az volt, hogy Simonnak egy emléket hagyjak hátra élete első éveiből. A természet egy nagyon idióta húzásának tartom, hogy az ember memóriájából szinte teljesen törlődik élete első pár éve....hisz talán soha annyi időt, figyelmet és szeretetet nem kap az ember életében, mint ebben az időszakban. A szülők egyik legboldogabb időszaka ez, a gyermek pedig még csak emlékezni sem fog rá:-(. Nyilván  a tudatalattijába mélyen bevésődnek dolgok, és ilyenkor alapozódik meg a későbbi személyisége, na de ezek nem kézzel fogható dolgok. Én egy kézzel foghatót, vagyis inkább szemmel látható, olvasható dolgot szeretnék neki hátra hagyni. Ezt a blogot.
Na elég is a mellébeszélésből, jöjjön inkább a főszereplő: Lengyel Pernahajder Simon