2009. november 27., péntek

Welcome home, Simon!

Mindenhol jó, de legjobb otthon-tartja a mondás, és milyen igaz!
Szerda este végre kiszabadultunk a "börtönből", isteni érzés volt hazajönni! Simonnal minden rendben, elmúlt a fertőzése, túléltük a nyelv nyiszatolást is...kicsit le volt tapadva a nyelve, ezért a nyelv alatt lévő hártyát egy picit át kellett vágni. Pár másodperces beavatkozás volt, nem is sírt közben, úgyhogy remélem tényleg nem fájt neki. Majd ha nagy lesz, és feleselni fog, mondhatom neki, hogy "fiam, neked tényleg felvágták a nyelvedet csecsemőkorodban":)!
Nekem sajnos még nem zárult le az ügyem a kórházban, ma is vissza kellett mennünk, és vasárnap újra, talán akkor már dűlőre jutnak az orvosok. Lehet hogy újra kell stoppolni. Csak már lennék túl rajta!
Sajnos most nincs is több időm írni, igazából csak pár fotót szeretnék küldeni a családnak. Simi imád fürödni, nagyon tetszik neki a víz! Peti nagyon ügyesen tud fürdetni, mintha mindig ezt csinálta volna!

2009. november 24., kedd

Helyzetjelentés


Egy gyors bejegyzésre van ismét csak időm. Sajnos még mindig a kórházban vagyunk, kezdem magam úgy érezni, mint aki tévedésből egy 2 hetes antiwellness programra jelentkezett.
Simi eredményei már jók, elmúlt a fertőzése, de az orvosok mégis úgy döntöttek, hogy a biztonság kedvéért végigcsinálják a 7 napos antibiotikum kúrát, és nem állunk meg az 5. napon. Elvileg holnap lesz az utolsó nap, remélem tényleg mehetünk már haza.
Időközben az én gátsebem is rendetlenkedik picit, úgyhogy holnap még azt is megnézik újra. Szóval valami mindig történik...de az optimizmusom még tartja bennem a lelket:).
Megküzdöttünk rendesen a tejért is, ahogy Simit se, a hozzá járó tejet sem adta ingyen a természet.
Kőkemény 5 napos csatánk volt, de ha minden igaz, sikerült. Simon étvágyánál csak a kitartása és az ereje nagyobb. A türelmét viszont az anyjától örökölte:) ő tanít engem, és nekem tanítanom kell őt! De kitartásban és akaraterőben viszont messze túlszárnyal már most! Egész nap eszik, eszik és eszik. Döbbenetes, hogy egy ilyen pici emberben mekkora erő tud lakozni!
Tegnapelőtt éjjel arra jutottam, hogy megadom magam, és próbára teszem, hogy lássam mennyi az elég neki.
Éjjel 11:20 perckor elkezdett szopizni, úgy döntöttem, megvárom amíg feladja.
Hajnal 3 órakor bontottam a kapcsolatot.....ő nyert. Én adtam fel.
Számomra felfoghatatlan hogyan képes egy egy hetes csecsemő 3 óra 40 percen keresztül egyfolytában, megállás nélkül szopizni???? Nem pihent, nem állt le, nem szundikált, végig teljes intenzitással, gyöngyöző homlokkal, egyenletesen szopizott.
És mit csinált hajnal 3-kor, amikor gonosz anya lévén elvettem tőle a cicit? Elkezdett üvölteni:))))
Nos, hát így telnek a napjaink a kórházban...de néha azért szokott aludni is:). Egy picit.

2009. november 22., vasárnap

Üdvözlet a kórházból

Látom a távollétemben Peti átvette a blogot, és nem hagyta szárazon az érző női szemeket:). Csodálatos férjem van!
Sajnos most csak egy rövid bejegyzésre van időm, küldök néhány újabb fotót Simonról! Annyira szeretnék már otthon lenni, és bővebben is mesélni, remélem néhány nap, és mehetünk haza. Addig is sokszor puszilunk mindenkit!!!






A büszke apa újabb bejegyzése

Ennyi kedves szó és biztatás után ismét billentyűzetet ragadok, hogy a kíváncsi és már nem annyira aggódó kedves blogolvasók érdeklődését kicsit enyhítsem. A múltkori bejegyzésem utáni hozzászólásokat olvasva bevallom én is elérzékenyültem, és ez arra inspirált, hogy folytassam A büszke apa című írásom. Sokatokkal ez volt az első „találkozásom”. Eddig csak Jucától hallottam rólatok sok-sok kedves dolgot, és persze én is mindig kérdezem őt, hogy valójában kik bújnak meg ezen nevek mögött. Még egyszer köszönöm a biztatás, a szép és együtt érző szavakat.
Ez az ötödik olyan éjszakám, hogy az én drágáim nélkül, egyedül kell nyugovóra térnem. Nehezen megy az elalvás, egyfolytában csak rájuk tudok gondolni, hogy vajon most éppen mit csinálnak. Simóka evett-e éppen eleget, nem fáj-e semmije, nem sírdogál-e, és ugye az igazak álmát alussza a kis ágyában, nyitott szájjal, mint az édesanyja, néha-néha felszusszanva. Vajon Juca tudott-e pihenni valamennyit, enyhültek-e már a szülés utáni harc nyomai, és hogy mikor jönnek már haza. Várom a holnap reggelt, mint mindet, ami egy magányosan eltöltött estét követ. Ahogy sikerül felébrednem, azonnal indulok hozzájuk, és az egész napot együtt tölthetjük végre megint. Az ok, hogy még nincsenek itthon az az, hogy Simókának van egy minimálisan kicsi fertőzése, amit antibiotikummal kezelnek, és a kúra alatt végéig a kórházban kell maradniuk. Ha minden jól alakul, és miért ne alakulna, akkor a hétfő estét már együtt tölthetjük itthon, családi körben. Úgyhogy szorítsunk a kis harcosnak, hogy gyógyuljon meg mielőbb.
Nincs is szebb érzés annál, hogy szülők vagyunk, apa vagyok, szerető feleségem van. Közületek többen már átéltétek ezt, pontosabban egyfolytában megélitek minden nap, hol könnyebben, hol kisebb nehézségekkel. Akik pedig még nem estek át ezen, nekik csak ajánlani tudom, és biztatni őket, hogy vágjanak bele, megéri :-) Én minden lehetséges időmet velük szeretném tölteni, bearanyozni az életüket a szerény lehetőségeimhez képest maximálisan. Olyan neveltetést nyújtani a gyermekünknek, amilyet mi, Juca és én kaptunk a szüleinktől. Ha már azt a szintet el tudjuk érni ezen a terén, akkor Simon nagyon boldog, kiegyensúlyozott felnőtté válik majd!
Bocsássatok meg nekem, hogy egy kicsit számotokra ismeretlen emberekről is írok most pár sort, de ők is benne vannak a Simonnal kapcsolatos mesénkben. Mondjuk kétlem, hogy valaha is el fogják olvasni ezt a blogot, mivel olaszok lévén, nem „tudni beszélni magyar” :-) A mostani kézilabdacsapatomról van szó. Meg kell hagyni, az utolsó pillanatokban, a szerencse folytán sikerült ezt a klubot megtalálnunk idén, megfelelő helyen, elfogadható kondíciókkal. Sajnos tapasztaltuk, hogy a sport világát sem hagyta érintetlenül a válság. Óriási energiák mozgósításával, a végén már nagyon elkeseredve, türelmetlenül vergődtünk egészen augusztus közepéig, amikor reggel megcsörrent a telefon. Összejött. Úgy érzem, és nemcsak Simon születése miatti eufória mondatja velem, hogy nagyon jó döntést hoztunk azzal, hogy szerződést kötöttem ezzel a csapattal. Juca terhességének ideje alatt nem volt olyan nap, hogy a portás nénitől kezdve, a csapattagokon át a buszsofőrig valaki ne érdeklődjön a hogylétünk felől. Az időm második legnagyobb részét velük töltöm, mint ahogy Juca veletek. Ezért ami neki Ti vagytok, az nekem ezek a játékosok, és a városi kézilabda iránt érdeklődő emberek. A sok szép szó közül, amiket kaptunk tőlük, egy igazán megmaradt. A csapatkapitány az egyik edzés után búcsúzáskor csak annyit mondott, hogy „helyettünk is simogasd, és puszilgasd meg a kis pocaklakót”…Az ember megérzi és tudja jól, hogy mikor igazán őszinték ezek a szavak és aggódások. Ez az volt. Ők nem profi sportolók, nem gladiátorok, hanem jó érzésű, csupa szív emberek. Van köztük mérnök, programozó, üzletember, diák, szakács és még sorolhatnám a különböző foglalkozásokat. Egy közös bennük, hogy szeretnek minket, Veletek egyetemben. Simóka születését együtt ünnepeltük visszafogottan, őszintén. Tegnap az egyik csapattársam az édesanyjával együtt köszöntöttek egy kedves kis csomaggal. A pakkban nem volt semmi más, csak egy Benetton baba zokni, és egy ötsoros üdvözlet magyar nyelven írva! Minden bizonnyal az internet segítségével született a levél, mulatságos fordítási hibákkal :-), de nagyon jól esett. A következő meglepetés az volt, amikor a mai meccsünk előtt pár perccel megszólalt a kapucsengő. Lementem, egy óriási virágcsokorral és egy jókívánság levéllel fogadtak többen a játékostársaim közül (barátnőkkel, feleségekkel együtt), amit persze Jucának és Simonnak szántak átadni. Holnap kézbesítem is a címzetteknek. A mérkőzést egyéb iránt megnyertük. Utána a szokásos közös pizza vacsora következett, ahol még egy megható levelet kaptam tőlük, és ráadásként egy pénzzel teli borítékot. Nem engedték nem elfogadnom…Azonban megegyeztünk, hogy csak abban az esetben élek ezzel az ajándékkal, ha a felajánlott összeget beváltják egy „bababolt” vásárlási utalványára. Így lett. Hát ilyen emberek ők (is).

Szép napot mindenkinek!

2009. november 20., péntek

A büszke apa bejegyzése

Egy kicsit megkésve, de azért eleget teszek a kötelességemnek, és írok egy kisebb bejegyzést, mint a büszke apa. Igen, büszke vagyok nagyon. Simonra ugyanúgy, mint Jucára, aki gyermekem édesanyja, szerelmem és társam a mindennapokban, és aki óriásit küzdött, hogy világra segítse a várva várt kisfiunkat. Úgy érzem, hogy ebben a három napos csatában azt a keveset maximálisan megtettem, amit egy leendő apa megtehet ott a szülőszobában. Azonban szívszorító érzés volt látni, hogy csak szavakkal tudtam őt segíteni, a fájdalom és a szenvedés pedig az ő része volt. Élmény volt vele lenni az első perctől az utolsóig, a köldökzsinór elvágásáig. Ezek a történések kitörölhetetlenek lesznek az emlékeimből. A szülés további részleteit majd Juca szerintem egy külön bejegyzésben fogja kifejteni elejétől a végéig. Lesz miről írnia, azt előre garantálom :-)
Gondoljatok bele! Vasárnap reggel 6 óra körül arra a mondatra ébredni, hogy „Peti, elfolyt a magzatvizem…”, és kedden este 11 óra 17 perckor arra a mondatra nyugovóra térni, hogy „Peti, megszületett Simon.”. Ezt bárhogy is számolom, 65 óra étlen-szomjan, alvás nélkül. Mert ebben a közel három napban ilyen „apróságokra” nem volt időnk. Utólag belegondolva, nem is tudom, hogy bírtuk végigcsinálni fizikailag, de azt hiszem az eredmény kárpótol mindenért. Egy szó, mint száz ezt a gyermeket nem adták könnyen, sportnyelven szólva ez egy több menetes meccs volt. De, mint tudjátok, Simon mindig a türelemre tanított minket. Egészen a megfogantatása pillanatától a megszületéséig. Hónapokig vártunk rá, hogy beköltözzön a pocakba, majd kétségek között több hetet arra, hogy a már megfogant, és mindössze 5 mm-es kis magzatnak a szívverését meghalljuk. És végül a születése dátumát is több mint egy héttel kitolta, túlórázott ez a kis haslakó. Minden bizonnyal a „türelem”, mint motívum, végig fogja kísérni a közös életünket :-)
Utólag a család bevallotta, – érthető okokból – hogy nagyon tartottak egy külföldön történő szüléstől. Nyelvi nehézségek, távolság, más egészségügyi protokoll, és még sorolhatnám a végtelenségig, ami ellene szólt. Nekünk igazából meg sem fordult a fejünkben, miután kiválasztottuk a kórházat, hogy itt bármi hátrányt is elszenvednénk azzal, hogy nem helyiek vagyunk. Felelősséget vállaltunk, két felnőtt ember tudatos és átgondolt döntése volt ez. És utólag is az a véleményünk, hogy ennél jobban nem is dönthettünk volna. Szerencsére a nyelvi problémákat áthidaltuk, itt mindenki – beleértve a szülésznőket, az ápolókat, az orvosakat - tökéletesen beszél angolul. Emellett, mivel egy süd-tiroli város kórházában voltunk, az olasz és a német anyanyelvi szinten van. Juca a végén már angolul káromkodott a kétperces fájásoknál, aztán a befejező fázisban, az őt visszakísérő ápolónővel már spanyolul kommunikált :-) ,nekem meg most a csecsemőosztályon kell csillogtatnom fantasztikus olasz és német tudásomat. Hát ezt teszi az öt éve tartó külföldi vándorlásunk, igazi világpolgárokká váltunk! Beleértve természetesen Simókát is, aki az Azori-szigeteken fogant, majd Magyarországon jártunk nyáron a vizsgálatokra, és végül Olaszországban született meg, ergo három kismama könyvvel rohangásztunk itt mindenhova :-)
Apa lettem, ez a fejezet pedig A büszke apa bejegyzése címet viseli. De november 17-én este nem csak én kiáltottam fel könnyes szemmel, a kezemben tartva a fiunkat, hogy apa lettem. Abban a pillanatban szeretteink közül valakik nagyszülők lettek, valaki dédnagymama, valaki nagynéni, valaki nagybácsi, Simóka érkezésével valakiknek megszületett az unokatestvére, valakiknek egy kedves barátjuk gyermeke jött világra. Ti mindannyian végig küzdöttetek velünk, szorítottatok, mellettünk voltatok. Szeretném ezt a segítséget megköszönni Nektek!
Az anyakönyvi kivonatban pedig a következő szerepel: LENGYEL SIMON, született 2009. november 17-én, 23 óra 17 perckor, Bolzano (németül: Bozen) városában, Olaszországban, 3810 grammal és 52.5 cm-rel.


2009. november 14., szombat

Nő(k) a teljes idegösszeomlás szélén

A címet Pedro Almodóvartól kölcsönöztem (Pedro, ha olvasol, ugye nem haragszol érte?). De ennyi erővel az „Őrült nők ketrecét” is hozhattam volna példának.

Ha most forgatnák ezeket a filmeket, tuti főszerepet kapnék. Nem lenne előzetes meghallgatás, próbafelvételek, ránézésre azonnal szerződtetnének.

És bár a színészi tehetségem egyenlő a nullával, most annyira hiteles lennék, hogy karácsonyra vitrint kérnék a Jézuskától, hogy majd tudjam hova Oscar bácsi szobrát tenni.

Önmagam árnyéka vagyok. Ma azon gondolkodtam, hogy a tükröket a lakásban le kellene takarni valamivel, mert egy zombi néz vissza belőlük. Iszonyatosan fáradt vagyok, elcsigázott, nyúzott, örökké éhes, hisztis….ugye nem baj, ha nem folytatom a sort :)?

Tudom, ez már senkit nem érdekel, azért kattintgat mindenki erre az oldalra, hogy végre Simonról olvasson, de sajnos még mindig csak én vagyok itt. Én és a nyavalygásaim.

Mivel eldöntöttem már az elején, hogy egy hiteles blogíró leszek, azaz nem csak mindig a jóról és szépről fogok beszélni, kénytelen vagyok a realitás talaján maradni, és nyavalyogni.

Korábban írtam már róla, hogyan éltem meg a terhességet. Akkor most módosítanék. Volt egyszer a 40.hét előtti állapot, a gyönyörű, vidám, kevés lemondással járó, boldogsággal teli. És van a 40.hét utáni szenvedéssel teli, a gyötrődés, kínlódás. Az álomkóros éjszakák már elmúltak, helyette vannak az ébren töltött, fájásokkal tarkított virrasztások. Napközben lézengek, vánszorognak a percek, én pedig csak csoszogok az ágy és a hűtőszekrény között, se feküdni, se állni, se ülni nem jó már.

A kórházba 5 naponta kell bemennem, ott megbíztatnak, hogy milyen szépek a fájásgörbéim, és hogy hány tized millimétert tágultam már, majd hazaküldenek, hogy várjam a természet rendjét.

Pechemre (vagy szerencsémre?-ezt majd utólag eldöntöm) a kórház nagyon természetes szülés párti, addig nem avatkoznak be, amíg nem muszáj. A muszáj itt a 42.betöltött hét, azaz esetemben a jövő hét péntek (Úristen, hol van az még!)

És bár eddig én is természetes szülés párti voltam, az elmúlt napokban erősen gondolkodom valami bűntényen…vagy a közeli patikába török be egyik éjjel, vagy a kórházból lopok el egy kanna oxytocint, és kötöm be magamnak vénásan, mindegy már, csak történjen valami.

Nagy könnyelműen a múltkor kijelentettem, hogy megúsztam a terhességet különösebb kívánósság nélkül, és bár 20 kg felett tartok hízásban (upsz), azért mégsem lettem egy formátlan bálna. Nos, ha ez így halad….egy hete olyan brutális étvágyam van, hogy a rozsdás vasszöget is meg tudnám enni, lakattal kell a hűtőt elzárni előlem. Még jó, hogy nincs mérlegünk itthon, szerintem sokkot kapnék a valóságtól.

A kívánósságról pedig….sajnos ölni tudnék a kóláért. Igen, én az antikólás, a kólagyűlölő, a kóla legnagyobb ellensége, a kóla elleni élharcos. Na, ez a tipikus „soha ne mondd, hogy soha” esete!

Még jó, hogy Petinek 13 évet kampányoltam a kóla ellen, most aztán visszakapok mindent…

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a kólára akkora szüksége van most a testemnek, mint sivatagnak a homokra, úgyhogy a napi 2dl-es limitemet próbálom tartani. Peti méri ki minden nap az adagomat (tisztára, mint egy idült alkoholistának) és azt osztom be a nap folyamán.

Szóval érdekes, hogy úgy fejezem be ezt a terhességet, ahogy kezdtem. Csak akkor sajtburgert kívántam, most meg kólát. Azt hiszem nem kérdés ezek után, hogy Simi a McDonald’s ban fogja majd a zsebpénzét megkeresni.

És hogy folytassam a panaszkodást…a kívánósságon, fájdalmakon kívül a bőröm totális szétrepedésével is szembesültem néhány napja. Pedig hogy örültem, hogy milyen szépen bírtam a sokszoros tágulást, és talán még az életben elővehetem a bikinijeimet. Ez az ábrándom elúszott.

Nyilván ezek az esztétikai problémák a legkisebb bajaim (ennél nagyobb sose legyen) de azért mégis…..elvégre is nőből vagyok:) .

És ennyi kín mellett még a lelkemet is edzenem kell. A mai nap volt életem leghosszabb napja. Petinek el kellett utaznia Imolába meccset játszani (időközben megvan már az eredmény is-nyertek!éljen-éljen!).

Nem túl vicces érzés így a 42.hét küszöbén tökegyedül tölteni egy napot egy idegen országban, miközben az összes ember, akit itt ismerek vagy az imolai pályán szaladgál, vagy a nézőtéren szurkol. Nyilván közvetlen életveszély nem fenyeget, van néhány telefonszám, akiket hívhatok, ha problémám adódik, de mégis csak vadidegenek. Ilyenkor egy kismamának már elég instabil a lelkiállapota, és a biztonságérzeten meg a férjén kívül másra nemigen vágyik.

No de túlélem. Legalábbis remélem…még 3 óra mire hazaér Peti. A világ órája pedig azóta sem javult meg…sőt! De a lényeg, hogy úgy fogok neki örülni, ha hazaérkezik, mint még életemben soha!

2009. november 9., hétfő

Repülő fent, gyerek bent még nem maradt

-tartja a mondás. Ezzel nyugtatom magam napok óta. Hivatalosan (papíron) tegnap kellett volna szülnöm, ám ez az esemény Simon érdeklődésének hiányában elmaradt. Vagy inkább bizonytalan jövőbeni időpontra tolódott.

Néha úgy érzem, én már így maradok, nagy hassal, örökre terhesen, míg világ a világ. Mindig azt érzem, ennél tovább már nincs, közeleg az időnk, de aztán csak nem történik semmi.

A derékbőségem 114cm. 110cm-nél azt mondtam, ennél több már nem lehet, az fizikai képtelenség. És lám. Az emberi test egy csoda!

A múlt heti álmatlan, fájásokkal tarkított éjszakáim után biztos voltam benne, hogy már nincs sok hátra. Most pont az ellenkezőjét érzem. Napok óta nyugalom van, gyakorlatilag egész nap alszunk. A 24 órából 16-ot minimum. Mindenki azt mondja legyek hálás ezekért az utolsó nyugalmas éjszakákért, ennyit a következő évben összesen nem fogok aludni. Igyekszem kihasználni!

Közben nonstop égnek a vonalak, mindenki izgul. Olyan jó érzés tudni, hogy ennyien gondoltok ránk! Néha már úgy érzem magam, mint a CNN külföldi tudósítója egy háborús övezetben, akinek muszáj minden nap friss hírekkel szolgálnia, különben elindulnak érte a mentőalakulatok. (Esetemben a mentőalakulat anyukámat, apukámat és a nővéremet jelenti :).

A stílusos szülés dilemmája időközben megoldódott, a hét minden napja speciális valamilyen szempontból, úgyhogy most már ezzel sem kell foglalkoznom.

Sajnos a szombati meccs sem érte el a kívánt hatást. Pedig gonoszkodtam is egy kicsit. Simon, ha 20 év múlva olvasni fogod ezeket a sorokat, remélem, hogy megbocsátasz érte!Beültem a „kemény magba”. Gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Igen, pont a dobolós ember mellé közvetlenül ültem, aki másfél órán keresztül verte az 1 méter átmérőjű dobot. Jobbomon a kereplő asszonyok, tisztára, mint falun húsvétkor (engem már gyerekként is ki lehetett kergetni a világból a kereplő hangjával). Körülöttem kiabálás, a pályán sípszó, félidőben dübörgő zene, a hatás: SEMMI. Azt hiszem bejött neki a meccs feeling. Utána irány a pizzéria, jó kis „pokol”pizza, hátha kifüstölöm, de SEMMI. Lehet az volt a baj, hogy a házi profiterol lenyugtatta ott bent a kedélyeket.

Tegnap este aztán arra jutottunk, hogy ha az igazi olasz kaja nem csalogatja elő, talán majd a magyar! Kapott szalonnát házi kolbásszal és hagymával….ez így utólag elég elvetemült ötletnek tűnik.

Mert ha mégis múlt éjszaka akart volna jönni, milyen szemétség lett volna szegény szülésznővel szemben …két behagymázott embert órákig szagolni egy szülőszobába zárva, hát nem biztos, hogy a magyarok jó hírét öregbítettük volna.

Ma olaszóra volt, két fájással a két óra alatt, azaz teljes eseménytelenségben telt.

Hát ennyi röviden és tömören az elmúlt hetünkről.

Ha lesz esemény, jelentkezni fogok. Ha meg nem lesz, akkor meg azért :).

2009. november 2., hétfő

Idegtépő várakozás

Hé, emberek, megállt a világ órája! Ne mondjátok, hogy rajtam kívül senki nem vette észre! Hol lehet ezt hivatalosan is bejelenteni?

Szerintem lemerült az elem, vagy lehet, hogy a másodpercmutatók egyet előre, és utána kettőt visszafele ütnek.

Szerintem létezik ilyen. Az idő játszik az emberekkel…hol repül, hol lustán csoszog.

Ma azon gondolkodtam, milyen sok szép idővel kapcsolatos kifejezésünk van: vánszorognak a percek, az idő ólomlábakon jár, megállt az idő kereke, elrepül az idő felettünk, szállnak az évek…stb. Ez számomra azt bizonyítja, hogy valami furcsaság van ezzel az idővel, ha már ennyi kifejezésünk van rá. És akkor még az idővel foglalkozó tudományt nem is említettem. Bár, ha jobban belegondolok, sokat nem is tudok róla.

Arra emlékszem, hogy egyszer egy győri, lányos éjszakai mulatság alkalmával megfejtettük a téridő alagút rejtélyét:). Kár, hogy másnapra mindent törölt az agyam!

No de ezt inkább hagyjuk.

A lényeg: az idő megállt. Csak várok, várok, és várok. Azt hiszem, nyugodtan elnevezhetjük ezt az állapotot az „utolsó napok/hetek szindrómájának”. Nyakig benne vagyok.

Pedig elfoglaltságom akad bőven…de mégis legtöbbször azon kapom magam, hogy az órát lesem, és szörnyülködök, hogy még mindig csak annyit mutat, amennyit.

Mostanában egyre többet ábrándozok. Próbálom elképzelni, hogy mi vár ránk. Mi fog történni a szülőszobában, milyen lesz a karomba fogni a kisfiunkat, hogy fog vajon kinézni, milyen lesz hazaérkezni, és szembesülni a tudattal, hogy akkor innentől fogva a következő 20-30 évre új lakótársat kapunk.

De bevallom, mégsem ezek a legnagyobb dilemmáim. Az elmúlt napokban a gondolataim 90%-át az kötötte le, hogy honnan fogom tudni, itt AZ IDŐ, indulni kell!

Őszinte leszek….stílusos szülés megindulásra vágyom. Szerintem túl sok amerikai filmet néztem.

Például milyen klassz lenne, ha úgy történne, mint Mirandával a Szex és New York-ban. Beállít Carrie, és Miranda magzatvize ráfolyik Carrie vadiúj, méregdrága Manolo Blahnik (vagy Jimmy Choo?) cipőjére.

Igaz nekem Carrie barátnőm nincs, de van helyette egy Salkim, aki itt volt nálunk nemrég egy hetet. Mégsem történt semmi…Lehet azért, mert Salkinak nincs Jimmy Choo cipője???

Vagy azért mert ő az ügyvéd, nem én, és én írok blogot, nem ő? Ó, Jucám, ezt elrontottuk, gyere vissza, játsszuk újra!!!

Na hát ilyen hülyeségeken jár az agyam…

Péntek éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyfolytában fájásaim voltak. Ha az élet egy nagy pókerjátszma lenne, betoltam volna az „all-in”-t arra, hogy még aznap megszülök.

Szentül meg voltam győződve róla, hogy a várva várt nagy pillanat itt toporog a küszöbön, csak ajtót kell neki nyitnom.

Ücsörögtem a konyhaasztalnál, és azon gondolkodtam, vajon ez most akkor a kezdet? Reggel 7-ig meditálgattam rajta, majd elszundikáltam. Másnap folytatódott a dolog, de délutánra egyre csökkent az intenzitás, ezzel párhuzamosan az én meggyőződésem is.

Nem, ez még nem az lesz.

Estére belém hasított a tudat, hogy másnap november 1-je. Halottak napja. Elég morbid egy dátum a születéshez. Nekem november 1-je nem azt jelenti, hogy tököt húzok a fejemre, és ijesztegetem a szomszédokat, de még gyerekkoromból se a cukorka túladagolás emléke dereng fel. Mindenszentek, halottak napja, halott szeretteinkről való megemlékezés, temetőbe látogatás, gyertyagyújtás…ezekre asszociálok. Szülinapi torta, és heppi börzdéj? Hát nekem nem illik a képbe, ezt gyorsan meg is beszéltem Simonnal.

Este anyukámmal beszéltem telefonon, aki megnyugtatott, hogy este telihold lesz, na majd az biztosan hatni fog ránk. Mint köztudott, a telihold szabályozza az ár-apály jelenséget, hatással van az egész emberi testre, női ciklusra, mindenre, az egész világ működésére.

Kivéve Simonra.

Ráadásul ma durva hidegfront is jött. Telihold megspékelve hidegfronttal? Nekünk meg sem kottyan…illetve nem igaz, hazudok, hajnalban egy nagyon erős fájásra ébredtem.

Legmélyebb álmomból arra riadtam, mintha egy kést szúrtak volna belém, fel is nyüszítettem öntudatlanul, szegény Peti majdnem frászt kapott mellettem.

Gyorsan a telefonom után kaptam, ránéztem az időre: hajnali 5óra 55 perc volt.

Na mármost 5+5+5= 15 , ami köztudottan Peti mezének a száma, mióta világ a világ….ez nem lehet véletlen! Ez egy jel, gondoltam. Petinek is gyorsan lederiváltam ezt a számomra egyértelműen nem véletlen számmisztikai összefüggést, hümmögött egyet, majd közölte, hogy szerinte kezdek megőrülni (mellesleg teljesen igaza van).

Mindenesetre becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem, és átadtam magam a fájdalomnak. Jöjjön, aminek jönnie kell! Másfél óra mozdulatlan fekvés után feladtam…nem bírtam tovább hallgatni a gyomrom korgását, felkeltem és bőségesen megreggeliztem.

Pedig klassz lett volna ez a 15-ös motívum!

Anyukám másik teóriája a stílusos szülésre (lám, lám, nem csak én vágyom valami extrára:) :

a pénteki nap. Apuka születésnapja, milyen tuti szülinapi ajándék lenne neki az első fiúunoka! Főleg, hogy péntekre esik, és én is pénteki napon születtem. Logikus, minden összevág.

Csak a péntek még olyan messze van. Legyen inkább a ma délután!

Úgyis olaszóránk lesz. Már elgondoltam, milyen vicces lenne, ha az óra felénél feltenném a kezem, hogy akkor „Szkúzi, de nekem most csinkve minuti fájásaim vannak”. Majd felállnék, intenék egy „ ciao a tutti”-t, és már indulhatnánk is a kórházba.

De ha ez sem jön be, akkora a végső, utolsó mentsváram a szombati nap lesz, Petiéknek itthon lesz meccsük. Pont annak a városnak a csapata ellen (Bolzano) fognak játszani, ahol elméletileg Simon születni fog. Lehet, hogy még megvárja a helyi derbi eredményét?

Mindenesetre az edzővel meg kell beszélnem, hogy az egyik zöld időkérő lapot adja kölcsön, ha akció van, be tudjam nyújtani. Vagy szép csöndben átlihegem a két félidőt, és a befejezést jelző sípszó után Peti átugrik a korláton, és úgy ahogy van, rohanunk a kórházba.

Ha nagyon nem bírom kivárni a végét, jelzek neki, hogy üssön le valakit, amiért azonnal piros lapot kap. Ja, inkább ezt mégsem….élete legdrágább piros lapjáért nemrég kapta meg a portugál szövetség határozatát, még azt az infarktust sem hevertük ki, amit a bírság mértéke okozott. Ezt túl sok izgalom lenne egy napra. Nem kell több piros lap. Annyiért inkább lihegek.

Na jó, elég a hülyeségeimből.

Valójában már ott tartok, hogy megelégednék egy teljesen snassz indulással is…sőt még azzal is, hogy bemegyünk a kórházba, rákötnek az infúzióra, amiről szép lassan megindulnak a fájások, majd burkot repesztenek. Nem kell már nekem több illúzió...csak egy jó óraszerelő!