Nő(k) a teljes idegösszeomlás szélén

A címet Pedro Almodóvartól kölcsönöztem (Pedro, ha olvasol, ugye nem haragszol érte?). De ennyi erővel az „Őrült nők ketrecét” is hozhattam volna példának.

Ha most forgatnák ezeket a filmeket, tuti főszerepet kapnék. Nem lenne előzetes meghallgatás, próbafelvételek, ránézésre azonnal szerződtetnének.

És bár a színészi tehetségem egyenlő a nullával, most annyira hiteles lennék, hogy karácsonyra vitrint kérnék a Jézuskától, hogy majd tudjam hova Oscar bácsi szobrát tenni.

Önmagam árnyéka vagyok. Ma azon gondolkodtam, hogy a tükröket a lakásban le kellene takarni valamivel, mert egy zombi néz vissza belőlük. Iszonyatosan fáradt vagyok, elcsigázott, nyúzott, örökké éhes, hisztis….ugye nem baj, ha nem folytatom a sort :)?

Tudom, ez már senkit nem érdekel, azért kattintgat mindenki erre az oldalra, hogy végre Simonról olvasson, de sajnos még mindig csak én vagyok itt. Én és a nyavalygásaim.

Mivel eldöntöttem már az elején, hogy egy hiteles blogíró leszek, azaz nem csak mindig a jóról és szépről fogok beszélni, kénytelen vagyok a realitás talaján maradni, és nyavalyogni.

Korábban írtam már róla, hogyan éltem meg a terhességet. Akkor most módosítanék. Volt egyszer a 40.hét előtti állapot, a gyönyörű, vidám, kevés lemondással járó, boldogsággal teli. És van a 40.hét utáni szenvedéssel teli, a gyötrődés, kínlódás. Az álomkóros éjszakák már elmúltak, helyette vannak az ébren töltött, fájásokkal tarkított virrasztások. Napközben lézengek, vánszorognak a percek, én pedig csak csoszogok az ágy és a hűtőszekrény között, se feküdni, se állni, se ülni nem jó már.

A kórházba 5 naponta kell bemennem, ott megbíztatnak, hogy milyen szépek a fájásgörbéim, és hogy hány tized millimétert tágultam már, majd hazaküldenek, hogy várjam a természet rendjét.

Pechemre (vagy szerencsémre?-ezt majd utólag eldöntöm) a kórház nagyon természetes szülés párti, addig nem avatkoznak be, amíg nem muszáj. A muszáj itt a 42.betöltött hét, azaz esetemben a jövő hét péntek (Úristen, hol van az még!)

És bár eddig én is természetes szülés párti voltam, az elmúlt napokban erősen gondolkodom valami bűntényen…vagy a közeli patikába török be egyik éjjel, vagy a kórházból lopok el egy kanna oxytocint, és kötöm be magamnak vénásan, mindegy már, csak történjen valami.

Nagy könnyelműen a múltkor kijelentettem, hogy megúsztam a terhességet különösebb kívánósság nélkül, és bár 20 kg felett tartok hízásban (upsz), azért mégsem lettem egy formátlan bálna. Nos, ha ez így halad….egy hete olyan brutális étvágyam van, hogy a rozsdás vasszöget is meg tudnám enni, lakattal kell a hűtőt elzárni előlem. Még jó, hogy nincs mérlegünk itthon, szerintem sokkot kapnék a valóságtól.

A kívánósságról pedig….sajnos ölni tudnék a kóláért. Igen, én az antikólás, a kólagyűlölő, a kóla legnagyobb ellensége, a kóla elleni élharcos. Na, ez a tipikus „soha ne mondd, hogy soha” esete!

Még jó, hogy Petinek 13 évet kampányoltam a kóla ellen, most aztán visszakapok mindent…

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a kólára akkora szüksége van most a testemnek, mint sivatagnak a homokra, úgyhogy a napi 2dl-es limitemet próbálom tartani. Peti méri ki minden nap az adagomat (tisztára, mint egy idült alkoholistának) és azt osztom be a nap folyamán.

Szóval érdekes, hogy úgy fejezem be ezt a terhességet, ahogy kezdtem. Csak akkor sajtburgert kívántam, most meg kólát. Azt hiszem nem kérdés ezek után, hogy Simi a McDonald’s ban fogja majd a zsebpénzét megkeresni.

És hogy folytassam a panaszkodást…a kívánósságon, fájdalmakon kívül a bőröm totális szétrepedésével is szembesültem néhány napja. Pedig hogy örültem, hogy milyen szépen bírtam a sokszoros tágulást, és talán még az életben elővehetem a bikinijeimet. Ez az ábrándom elúszott.

Nyilván ezek az esztétikai problémák a legkisebb bajaim (ennél nagyobb sose legyen) de azért mégis…..elvégre is nőből vagyok:) .

És ennyi kín mellett még a lelkemet is edzenem kell. A mai nap volt életem leghosszabb napja. Petinek el kellett utaznia Imolába meccset játszani (időközben megvan már az eredmény is-nyertek!éljen-éljen!).

Nem túl vicces érzés így a 42.hét küszöbén tökegyedül tölteni egy napot egy idegen országban, miközben az összes ember, akit itt ismerek vagy az imolai pályán szaladgál, vagy a nézőtéren szurkol. Nyilván közvetlen életveszély nem fenyeget, van néhány telefonszám, akiket hívhatok, ha problémám adódik, de mégis csak vadidegenek. Ilyenkor egy kismamának már elég instabil a lelkiállapota, és a biztonságérzeten meg a férjén kívül másra nemigen vágyik.

No de túlélem. Legalábbis remélem…még 3 óra mire hazaér Peti. A világ órája pedig azóta sem javult meg…sőt! De a lényeg, hogy úgy fogok neki örülni, ha hazaérkezik, mint még életemben soha!