A büszke apa bejegyzése

Egy kicsit megkésve, de azért eleget teszek a kötelességemnek, és írok egy kisebb bejegyzést, mint a büszke apa. Igen, büszke vagyok nagyon. Simonra ugyanúgy, mint Jucára, aki gyermekem édesanyja, szerelmem és társam a mindennapokban, és aki óriásit küzdött, hogy világra segítse a várva várt kisfiunkat. Úgy érzem, hogy ebben a három napos csatában azt a keveset maximálisan megtettem, amit egy leendő apa megtehet ott a szülőszobában. Azonban szívszorító érzés volt látni, hogy csak szavakkal tudtam őt segíteni, a fájdalom és a szenvedés pedig az ő része volt. Élmény volt vele lenni az első perctől az utolsóig, a köldökzsinór elvágásáig. Ezek a történések kitörölhetetlenek lesznek az emlékeimből. A szülés további részleteit majd Juca szerintem egy külön bejegyzésben fogja kifejteni elejétől a végéig. Lesz miről írnia, azt előre garantálom :-)
Gondoljatok bele! Vasárnap reggel 6 óra körül arra a mondatra ébredni, hogy „Peti, elfolyt a magzatvizem…”, és kedden este 11 óra 17 perckor arra a mondatra nyugovóra térni, hogy „Peti, megszületett Simon.”. Ezt bárhogy is számolom, 65 óra étlen-szomjan, alvás nélkül. Mert ebben a közel három napban ilyen „apróságokra” nem volt időnk. Utólag belegondolva, nem is tudom, hogy bírtuk végigcsinálni fizikailag, de azt hiszem az eredmény kárpótol mindenért. Egy szó, mint száz ezt a gyermeket nem adták könnyen, sportnyelven szólva ez egy több menetes meccs volt. De, mint tudjátok, Simon mindig a türelemre tanított minket. Egészen a megfogantatása pillanatától a megszületéséig. Hónapokig vártunk rá, hogy beköltözzön a pocakba, majd kétségek között több hetet arra, hogy a már megfogant, és mindössze 5 mm-es kis magzatnak a szívverését meghalljuk. És végül a születése dátumát is több mint egy héttel kitolta, túlórázott ez a kis haslakó. Minden bizonnyal a „türelem”, mint motívum, végig fogja kísérni a közös életünket :-)
Utólag a család bevallotta, – érthető okokból – hogy nagyon tartottak egy külföldön történő szüléstől. Nyelvi nehézségek, távolság, más egészségügyi protokoll, és még sorolhatnám a végtelenségig, ami ellene szólt. Nekünk igazából meg sem fordult a fejünkben, miután kiválasztottuk a kórházat, hogy itt bármi hátrányt is elszenvednénk azzal, hogy nem helyiek vagyunk. Felelősséget vállaltunk, két felnőtt ember tudatos és átgondolt döntése volt ez. És utólag is az a véleményünk, hogy ennél jobban nem is dönthettünk volna. Szerencsére a nyelvi problémákat áthidaltuk, itt mindenki – beleértve a szülésznőket, az ápolókat, az orvosakat - tökéletesen beszél angolul. Emellett, mivel egy süd-tiroli város kórházában voltunk, az olasz és a német anyanyelvi szinten van. Juca a végén már angolul káromkodott a kétperces fájásoknál, aztán a befejező fázisban, az őt visszakísérő ápolónővel már spanyolul kommunikált :-) ,nekem meg most a csecsemőosztályon kell csillogtatnom fantasztikus olasz és német tudásomat. Hát ezt teszi az öt éve tartó külföldi vándorlásunk, igazi világpolgárokká váltunk! Beleértve természetesen Simókát is, aki az Azori-szigeteken fogant, majd Magyarországon jártunk nyáron a vizsgálatokra, és végül Olaszországban született meg, ergo három kismama könyvvel rohangásztunk itt mindenhova :-)
Apa lettem, ez a fejezet pedig A büszke apa bejegyzése címet viseli. De november 17-én este nem csak én kiáltottam fel könnyes szemmel, a kezemben tartva a fiunkat, hogy apa lettem. Abban a pillanatban szeretteink közül valakik nagyszülők lettek, valaki dédnagymama, valaki nagynéni, valaki nagybácsi, Simóka érkezésével valakiknek megszületett az unokatestvére, valakiknek egy kedves barátjuk gyermeke jött világra. Ti mindannyian végig küzdöttetek velünk, szorítottatok, mellettünk voltatok. Szeretném ezt a segítséget megköszönni Nektek!
Az anyakönyvi kivonatban pedig a következő szerepel: LENGYEL SIMON, született 2009. november 17-én, 23 óra 17 perckor, Bolzano (németül: Bozen) városában, Olaszországban, 3810 grammal és 52.5 cm-rel.