Kacagunk :)

Küldünk egy nagy mosolyt mindenkinek! Simó mióta felfedezte a nevetés tudományát, nagyon vidámak a napjaink. Egyszerűen elolvadunk tőle...

Boldog Karácsonyt kívánunk!

Minden kedves családtagunknak, barátunknak, ismerős és ismeretlen blog olvasónak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk!
Számunkra ez egy rendhagyó karácsony. Életünkben először nem otthon, a családdal ünnepelünk, ami szomorúsággal tölt el, de mindenért kárpótol minket Simon, aki éppen itt fekszik mellettem és tátott szájjal, áhítattal nézi a karácsonyfát!
Szerencsére Manci Mama itt van velünk, így lesz igazi karácsonyi vacsoránk, néhány apró ajándék is lapul a fa alatt, kint hófehér a táj, meleg van, szeretet és békesség...lehet-e ennél többet kívánni :-)?

A vajszívű apa

Mostanra kezdenek kialakulni az erőviszonyok kis családunkban.
Úgy tűnik Peti lesz az engedékenyebb kettőnk közül, ő az akinek mindig megesik a szíve kicsi Simonon, még akkor is ha indok nélkül hisztizik. Éjszaka órákig tudja ringatni, mert az ő kezében megnyugszik. Na azért én sem vagyok egy kőszikla :), de Peti felülmúl engem is!
Néhány képet teszek fel a kettejük között uralkodó szimbiózisról.

Simon 1 hónaposan

Ma 1 hónapos Simi, teszek fel pár fotót róla. Sajnos most nincs időm írni, pedig mennyi mindenről tudnék....kellene szereznem egy diktafont, meg egy titkárnőt :).

Blogozunk és fórumozunk

Kicsit sokat járt a szám, pontosabban a kezem :) az utóbbi időben, úgyhogy színesítem a blogunkat néhány fotóval. Miközben én még mindig a születés történeténél vagyok leragadva, Simon irtózatos tempóban nő, hízik, fejlődik. Éppen ma 4 hetes!
Egyre többet van ébren, nézelődik, mosolyog, és tegnap néhány gügyögő hangot is kiadott. Peti szerint minden kétséget kizáróan azt mondta: "apppppa", én csak egy "gííííí"-t hallottam:) .
Már aktívan részt vesz a blog írásban is, igaz egyelőre még csak a "csendes társ" szerepében.
A hordozókendőért hatalmas köszönet Orsinak, nagyon hálásak vagyunk érte, úgy tűnik tetszeni fog a mi Simonunknak is az erszényes lét! Nagyon klassz és praktikus dolog, hogy az ember mindkét keze szabad, miközben dajkálni tudja a babáját...Például van ideje blogot írni :)

A születés csodája

"Amikor világra jön egy gyermek, az anya minden fájdalma pillanatok alatt elmúlik"; "Fájdalmas a szülés, de gyorsan elfelejti az ember"; "A szülés egy csodaszép élmény".
Ugye mindannyian hallottátok már ezek a közhelyeket?
Bevallom, én mindig kétkedve hallgattam az efféle beszámolókat. Hogy lehet az, hogy valami iszonyatosan fáj, és aztán hirtelen elmúlik? Vajon tényleg képes ilyen erős fájdalomcsillapítót előállítani az emberi test?
A szülés utolsó fázisában már az is megfordult a fejemben, hogy minden nővel a szülés után aláíratnak egy titoktartási nyilatkozatot az emberi faj kihalásának védelmében. Begyakoroltatják ezeket a buta közhelyeket, és aztán generációról generációra az emberek adják tovább a hazugságot. Alapvetően kíváncsi természet vagyok. Na jó, nagyon kíváncsi...néha túl kíváncsi. Szeretek a végére járni a dolgoknak. Pont ezért tudatosan készültem a születés pillanatának élményére. Sokan mondják, hogy akkor más dimenzióba kerül az ember, elveszti az idő- és térérzékét, később nem is emlékszik pontosan a részletekre.
Nos, velem ez nem így történt. Én minden apró részletre emlékszem, pontosan tudom hány órakor mi történt, a kitolás alatt nem csuktam be a szememet, minden másodpercben tudatomnál voltam, és figyeltem. Vártam a csodát.
Simon születése előtti másodpercekben a pokol legmélyebb bugyraiban jártam. Mai napig nem tudom felfogni, hogyan fért ki ott alul egy 3810 grammos gyerek.Pedig láttam, tényleg onnan jött ki:). Tanúm is van rá:). Néztem ahogy kibújik a kis feje, és pillanatok múlva kicsusszan a teste. Gyorsan rátették a hasamra ezt a kis üvöltő, véres csomagot, és abban a pillanatban jött a varázslat.Az összes fájdalmam elmúlt, de szó szerint. Próbáltam mozgatni a lábam, nyomkodni a hasamat, kerestem magamon a fájdalom jeleit, de egyszerűen eltűntek!
Ezt tényleg nem lehet épp ésszel felfogni. Olyan béke, nyugalom és boldogság öntött el, amit előtte még soha nem éreztem életemben. Annyira katartikus élmény volt, hogy nem tudom szavakba önteni.
Készült erről a pillanatról egy fotó, amit megosztok most veletek, szerintem a tekintetemben benne van, amit akkor éreztem. Sokan mondták, hogy nyoma sincs rajtam a fájdalomnak, és az előző három nap eseményeinek...Bár nincsenek drogos élményeim, de talán a legkeményebb drogok tudnak ilyen gyorsan tudatállapotot megváltoztatni. Hihetetlen magaslatokba szárnyal az ember, és tényleg azt érzi, hogy ez megér minden fájdalmat! És nem csak fizikailag, lelkileg is ugyanezt a szárnyalást éreztem. Amikor a kezembe fogtam Simont, tudatosodott bennem, hogy szülők lettünk. Egy új életet hoztunk létre. Petivel 13 éve vagyunk együtt. Álszent lennék, ha azt mondanám, 13 éve ugyanúgy szeretjük egymást. Mint mindenhol, nálunk is voltak mélypontok, hullámvölgyek, sőt olyan időszakok is, amikor azt gondoltuk, talán mégsem evezünk tovább egy csónakban. De aztán felnőttük a feladathoz, a házassághoz, az élethez.
Amikor Simon világra jött, rádöbbentem, hogy a mi szerelmünkben lezárult egy fejezet, és egy új indult helyette. Nem véget ért valami, hanem egy magasabb szintre került, több lett. Több lett a szülői szeretettel, a felelőséggel, a gondviseléssel, az aggódással,és a határtalan büszkeséggel, amit akkor érzek, ha belenézek azokba a gyönyörű ,(egyelőre) kék szemekbe. Simon a mi szerelmünk gyümölcse. Több lett az életünk. Fizikailag csak 3810 grammal , lelkileg az örökkévalóság illúziójával. Kívánom, hogy mindenki élje át ezt a csodát, mert tényleg ez az igazi értelme az életnek!
A fájdalom pedig tényleg ahogy jön, úgy el is múlik. Nekem elhihetitek:)!
Jellemző, hogy a szülés után pár perccel azt mondtam Petinek, ugye nem baj drágám, ha nem lesz második gyermekünk? 1 hét múlva azt mondtam, na jó, érzéstelenítéssel szülök még egyszer. 3 hét múlva már az érzéstelenítés sem tűnt olyan nélkülözhetetlennek.
És most, alig 4 héttel később már boldogan tervezzük a kistesót:)

Simon születésének története-2.rész

Hétfőn nagyon vártam a délelőtti vizitet, hogy végre történjen már valami. Elég későn, 10 óra után kerültem sorra. Megkértem a doktornőt, hogy világosítson fel, hogyan működik itt a szülés, a szülésmegindítás, mert ekkor már tisztán láttam, hogy teljesen eltérően, mint otthon. Ráadásul otthonról nonstop záporoztak az smsek, a család és barátok teljesen értetlenül fogadták a híreket, miszerint mi ölbe tett kézzel várunk. A doktornő (mint mindegyik) nagyon segítőkész volt, mindent alaposan elmagyarázott, innentől kezdve a szülés végéig én maximális biztonságban éreztem magam. Mint már említettem nagyon óvatosan bánnak a szülés megindító szerekkel. El is magyarázta miért. Mert ezek hormontartalmú szerek, amiknek a hatása minden nő esetében más, és sok esetben túlreakciót okozhatnak, amelynek következménye egy esetleges császármetszés lehet, amit ők szeretnének elkerülni, amíg lehet.
Fokozatosan, a leggyengébb szerrel kezdik, és óvatosan lépésről lépésre haladnak. Oxytocint például szigorúan tilos itt addig adni, amíg legalább 3 centis tágulás nincs, tehát esetemben ez eleve ki volt lőve. A legelső lépcső egy méhszájpuhító zselé volt, amit helyileg alkalmaztak, ez után 8 órát kell várni a hatásra. Meg is kaptam a zselét, vártunk is 8 órát, de nem sok minden történt. Kaptam isteni finom, 4 fogásos ebédet, és vacsorát (mondom én, hogy Peti túldramatizálta, nem is voltam étlen-szomjan 3 napig :) , a folyosón legalább százszor elsétáltam oda-vissza, és lépcsőztem a földszint és a harmadik emelet között. Állítólag a lépcsőzés segít….nekem max. abban segített, hogy kb. 200-as pulzusom lett tőle. Közben persze folyamatosan figyelték egész nap a baba szívhangját, a fájásokat, mérték a testhőmérsékletemet, a vérnyomásomat, ekg-t csináltak, figyelték a magzatvizet és kaptam 8 óránként antibiotikumot infúzióban. Erre azért volt szükség, mert a magzatvíz elfolyása után megnő a fertőzés veszélye. Egyszóval folyamatos kontroll alatt voltam egész nap.Este 7óra körül kezdett valami történni. Viszonylag rendszeres, 5perces fájásaim lettek, és még egy centit tágultam. Kezdtem reménykedni. Aztán este 10-kor depresszióba zuhantam. Nem változott tovább a helyzet. A fájások nem sűrűsödtek, nem erősödtek tovább és a tágulás sem haladt.
Ekkor odahívattam az ügyeletes orvost, és könyörögtem, hogy adjanak még valamit, ami felgyorsítja a folyamatot, essünk már túl rajta. De nem kaptam semmit. Elmagyarázta, hogy ha erre a nagyon enyhe zselére reagált a szervezetem, akkor ő nem vállalja a felelősséget az éjszaka közepén, hogy még egyszer ráindítanak, mert esetleg túlreagálhat a méhem, és az éjszaka közepén egy műtétnek még nagyobb a kockázata, mint nappal, hiszen jóval kevesebb a személyzet. Ezen akkor egy picit kiakadtam, nem értettem, hogy miért bánnak ilyen óvatosan velem, otthon gondolkodás nélkül burkot repesztenek ha kell, oxytocint adnak, és pikk-pakk felgyorsítják a szülést.
Itt meg csak várunk, várunk….(persze másnap rájöttem, hogy milyen igazuk volt!). Azt mondták pihennem kell az éjszaka, de ez az 5 perces fájások mellett elképzelhetetlen volt, ezért kaptam egy fájdalomcsillapító infúziót, ami a fájásokat nem mulasztotta el, csak az érzetüket. Volt egy kis bódító is a „koktélban” ugyanis tényleg hamar el tudtam aludni, és másnap reggel 9-ig aludtam. Petinek hoztak egy kényelmes fotelt, és ő az ágyam mellett szundikált.
Nem mondom, hogy életünk legpihentetőbb éjszakája volt, de legalább másnap viszonylag frissnek és energikusnak éreztem magam. Másnap (ez már a keddi, utolsó nap) 11óra körül aztán megkaptam a második fokozatot, ez egy tampon volt, ami szintén valamilyen méhszájpuhító anyagot tartalmaz. Ennek az az előnye, hogy nagyon nagy biztonsággal alkalmazható, ugyanis ha valakinek hirtelen túlreagálja a szervezete, a zsinór segítségével azonnal el lehet távolítani. Felhelyezték a tampont, és pontosan úgy, ahogy az éjjeli ügyeletes orvos felvázolta az esetleges veszélyeket, meg is történt. Rövid időn belül 2 perces, nagyon intenzív fájásaim lettek, és a méhszájam hirtelen 4 centisre tágult. Gyorsan el is távolították a tampont, és azonnal felvettek a szülőszobára. Istenem, de boldog voltam!!! Végre bejutottam! És megígérte a szülésznő, hogy ezt a szobát gyerek nélkül már nem fogom elhagyni:). Annyira örültem a fájásoknak, tudom ez így elég hihetetlennek tűnik, de 2 napig másra sem vártam, csak arra, hogy fájjon már végre. Boldog voltam, és minden egyes fájásnak örültem.
Az elején:). Megkérdezték szeretnék-e epidurális érzéstelenítést, de én hülye módon annyira örültem neki, hogy végre érzem azokat a fájdalmakat, amire 42 hete várunk, hogy egyből elutasítottam a fájdalomcsillapítást. Volt egy olyan buta kényszerképzetem, hogy a fájdalomcsillapító majd elmulasztja a fájásokat, és visszavisznek az elővajúdó szobába még 2 napra. Persze ezt tudtam, hogy lehetetlen, de úgy gondoltam akkor, jobb, ha érzem azt, amit érezni kell.
Minden nagyon gyorsan történt, és kifejezetten jó hangulatban vajúdtunk. Szólt a zene, a kedvenc zenéink cd-ről, a szülésznőnk egy tündér volt, Peti masszírozta a derekamat, és segített a fájások elviselésében. Kaptam homeopátiás szereket, aromaterápiás olajokkal masszíroztak, ültem labdán, szülőzsámolyon, birkózó szőnyegen fetrengtem, térdeltem, álltam, és fél órára a kádba is befeküdtem. Azt hiszem mindent kipróbáltam, amit a vajúdás alatt ki lehetett.
A szülésznő dícsért folyamatosan, és az elején azt mondta, itt 3 órán belül gyerek lesz, olyan szépen halad minden. Este 5 órára már 7 centisre tágultam, erős, rendszeres fájásokkal, biztosak voltunk benne, hogy hamarosan világra jön Simon.
De aztán valami történt…valószínűleg a méhem elfáradt, a tágulás megállt, pedig már csak 2 centi hiányzott, amire még 4 órát kellett várnunk. Itt kezdődött a nehéz része a szülésnek. Este 7 óra után már szenvedtem. Innentől kezdve kaptam folyamatosan az infúziókat, szerintem az összes méhszájpuhítót, tágítót, mindent megkaptam, amit lehetett, de nagyon tartotta magát a méhszájam.
Az utolsó centit végül a szülésznő kézzel tüntette el valahogy este 9 óra körül. A rémálom része innen kezdődött. Ugyanis Simi feje nem indult el lefele, azaz nem voltak tolófájásaim. Márpedig nyomnom kellett, de mindenféle inger nélkül. Rendes fájásaim voltak, de konkrét tolófájást az egész szülés alatt nem éreztem.
Hogy egy hasonlattal szemléltessem, ez kb. olyan, mintha azt mondják valakinek, hogy ülj rá a Wc-re, és ürítsd ki teljesen a beleidet mindenféle inger nélkül….erőlködik az ember, de ha egyszer nincs inger,ami segítene, borzasztó nehéz.
Na, hát így erőlködtem 2 órán keresztül. És bevallom, életemben először feladtam. Elvesztettem az optimizmusomat, és biztos voltam benne, hogy én ezt a gyereket nem tudom megszülni. Összeomlottam. Elfáradtam, és nem tudtam hinni magamban.
Kétségbeesetten könyörögtem, hogy műtsenek meg, legyen ennek az egész rémálomnak vége, szedjék ki belőlem ezt a gyereket. Zokogtam, kiabáltam, könyörögtem, fenyegetőztem, káromkodtam. A szülésznő pedig ugyanolyan lelki nyugalommal, és szeretettel simogatta a karomat, és biztatott, hogy sikerülni fog.
Az orvos is néha bekukkantott, ő egyszerűen úgy tett, mintha nem hallana engem. Azt hiszem csúnyán is beszéltem vele:) , de ő csak rendíthetetlenül mosolygott, szerintem kifejezettem jól szórakozott rajtam. Én meg egyszerűen nem értettem miért nem tolnak már be a műtőbe. A doktornő teljes nyugalommal közölte, hogy ez a gyerek meg fog születni. Na, újabb 1 óra szenvedés, önkívületi állapot, és akkor azt hiszem megsajnált a szülésznő. A mai napig nem tudom, hogy csak eljátszotta, vagy valóban intézkedett, hogy megcsászározzanak, de azt mondta, nemsokára mehetünk a műtőbe. Elkezdett előkészíteni. Kaptam egy fehér ruhát, leborotvált, és nyugtatott, hogy mindjárt vége. Aztán bejött a dokinő, és elkezdték az ágyamat nőgyógyászati vizsgálószékké alakítani. Felkapcsolták a lámpát, és készülődtek körülöttem.
Mire észbe kaptam, a dokinő felpattant mellém az ágyra, és szólt, hogy a legközelebbi fájásnál a saját érdekemben teljes erőmből nyomjak, különben összetöri a bordáimat. Nem értettem mi történik, kérdeztem a szülésznőt, hogy mi a francot csinálnak, azt ígérték megyünk a műtőbe. Erre odaszólt a dokinő olaszul a szülésznőnek (mert tudta, hogy nem beszélek olaszul) hogy hagyjad, inkább ne mondj semmit. Persze én ezt megértettem, de kiakadni rajta már nem volt időm, ugyanis jött a fájás, és a jó húsban lévő dokinő teljes testsúlyával belém könyökölt…egy fájás alatt 3-szor… na ezt az érzést nem tudom szavakba önteni. Azt éreztem, hogy a gerincem kettétörik, a bordáim porrá zúzódnak, és a hasam kiszakad a testemből.
Üvöltöttem, mint a sakál, ahogy vége lett, közöltem, hogy meg ne próbálják ezt még egyszer, de mire befejeztem jött a következő fájás, és az újabb könyöklés.
Összesen 15-ször egymás után, borzasztó érzés volt. Közben mondták, hogy már látszik a feje, de persze nem hittem el, úgyhogy Petit odaküldtem, nézze meg. Szemben állt velem, és izgatott hangon közölte, hogy igen, látja, már ott a feje, ne adjam fel. Én kiabáltam, hogy nem tudom megcsinálni, ő kiabált, hogy de igenis meg tudod csinálni, közben káromkodtam angolul, a dokinő németül konzultált a szülésznővel, a szülésznő olaszul hívta a csecsemősöket, egy igazi bábeli zűrzavar lett hirtelen a szülőszobában.
És akkor két nővérke megjelent, Peti mondta, hogy ők a csecsemősök, jöttek a babáért. Akkor, abban a pillanatban fogtam csak fel, hogy tényleg meg fog születni Simi! Egyszer csak kijött a feje, akkor vártunk még egy fájást, és az utolsó 3 belém könyöklés után kicsusszant a teste.
Most sajnos mennem kell, mert erre a végszóra felébredt Simon, de legközelebb elmesélem a lelki oldalát is a születés élményének. Mert bizony ez egy gyönyörű élmény volt. Tudom, a fentiek nem erre utalnak:)

Simon születésének története-1. rész

Gyanítom, hogy ez egy több felvonásos bejegyzés lesz ...

Nagy nehezen nekiültem. Legalább 10 perce nézem az üres monitort. Egy igazi kihívás lesz számomra ez a bejegyzés! Még alap állapotban is nehéz lenne a szülés élményét szavakba önteni, nemhogy így…az agyam helyén egy üres lyuk van, a kialvatlanságtól alig látok, és a gátsebemtől nem tudok rendesen ülni. De azért megpróbálom összeszedni magam.

Muszáj addig leírnom, amíg friss az élmény, mert az idő megszépíti a szülés emlékét, és a végén úgy járok, mint drága imádott nagymamám, aki azt válaszolta a "Mama és milyen volt a szülés?" kérdésre, hogy "Óóóó, kislányom, hát az csak olyan, mint egy nagy puki” :)

Holott tudjuk, hogy annak idején nagybátyám nagyon nehezen jött világra, még a tűzoltók is kivonultak. De mindez 60 év távlatából már csak egy pukinak tűnt :).

Szóval próbálok tényszerű, és kevésbé elfogult lenni. Rögtön le is szögezem az elején: a szülés fáj. Nem kicsit, nem nagyon, hanem iszonyatosan. De a végeredmény tényleg mindenért kárpótol. Tudom, tudom, közhely, de higgyétek el, tényleg így van!

Simon születése elég hosszúra nyúlt. Sokan aggódtak értünk, hiszen ki hallott már olyanról, hogy a XXI. században egy nő 3 napig szüljön? Ráadásul Peti még meg is ríkatta itt az olvasókat, és 3 napig tartó heroikus küzdelmet vázolt fel. Bár ez a hősnő szerep nagyon tetszik, de még mielőtt nyugdíjba küldjük szegény Supermant, és magamra öltöm a kezeslábasát, be kell hogy valljam, nem 3 napig szültem.

Tény, hogy a kórházba vasárnap reggel 9-kor mentünk be, és Simon kedden este 11-kor született meg.

DE! Hivatalosan csak kedden 1órakor vettek fel a szülőszobába, tehát gyakorlatilag 10 óra alatt született meg Simon. Ez így már nem hangzik olyan szokatlannak, ugye?

Az előtte lévő 2 nap nekem a tétlen várakozásról, a családnak, barátoknak pedig a tehetetlen aggódásról szólt.

Na de kezdem a legelején, ahol legutóbb abbahagytam, amikor még az őrült nők ketrecében tomboltam a 42.héten. Az a bejegyzésem szombat éjszaka született, amikor Petiék Imolában játszottak. Éjfél után ért haza, iszonyatosan örültem neki, mintha tudat alatt éreztem volna, hogy nem sok van hátra. Hajnal 3 körül lefeküdtünk aludni. Nagyon mélyen aludtam egészen reggel 7 óráig, amikor hirtelen kipattant a szemem arra, hogy úristen, folyik a magzatvizem! Kiugrottam az ágyból (ez nagy hassal nem volt egyszerű) és rohantam a fürdőszobába, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy folyékony halmazállapotú dolognak nyoma sincs sehol. Vártam egy pár percig, majd rájöttem, hogy valószínűleg ez egy nagyon élénk álom volt. De annyira élethű volt, csóváltam a fejem, hogy ez már biztos az őrület határa. Kezet mostam, és elindultam vissza a hálószobába. Épp léptem ki a fürdőszobából, kezem a kilincsen, amikor hopp….és elkezdett patakzani a magzatvizem. Mai napig nem értem, hogy én percekkel előtte ez megéreztem, vagy megálmodtam, vagy hogyan történhetett.

Gyorsan visszaléptem a fürdőbe, beálltam a kádba, és lezuhanyoztam. Szándékosan nem azt írtam, hogy elfolyt a magzatvizem, vagy szivárogni kezdett…nem, ez patakzott! Egyébként, ha valaki azt kérné tőlem,hogy egy szóval jellemezzem a szülés élményét, akkor azt mondanám: nedves.

Merthogy ez bizony nem olyan, mint a filmekben…hogy az ember áll, elfolyik a magzatvíz, és aztán szalad tovább.Ez ömlik, moccanni sem tudsz, bokáig állsz benne, és a legnagyobb Tena betét is kb. 3 percig tart és nem marad abba!! Nem is értem, hogy ha ez az utcán, vagy boltban történik meg velem, mit csinálok!

Álltam 10 percig a kádban, majd rájöttem, hogy ez bizony nem apad el, de kiszállni innen nem tudok, úgyhogy nem volt más megoldás, belekiabáltam a reggeli csöndbe: Petiiiiii, elfolyt a magzatvizem, hozz egy Tenááááát a kisszobából! Bár a fürdőszoba és a hálószoba a lakás két ellentétes pontján van, mégis kristálytisztán hallottam, ahogy Peti kiugrik az ágyból, és azzal a hatalmas lendülettel le is fejeli a lambériát…izgalmában elfelejtette szegénykém, hogy tetőtéri hálószobánk van:). Ő sajgó fejjel, kócosan állt a fürdőszoba ajtóban tanácstalanul nézve rám, hogy mi a fene az a Tena, én pedig álltam a kádban bokáig a magzatvízben…elég röhejesen mutattunk. Nagy nehezen azért összekészülődtünk, Peti hajat mosott és megborotválkozott, csinosan felöltözött, mintha csak színházba készülnénk, én pedig bőszen cserélgettem a Tenákat, és próbáltam rájönni, hogyan jussak el a kórházig szárazon. Nem kapkodtunk, hiszen egy darab fájásom sem volt, éreztem, hogy ebből még nem lesz gyerek jó pár órán belül. Az autópályán szép nyugodtan mentünk, természetesen benzin nem volt elég a kocsiban, úgyhogy megálltunk tankolni is. Peti bement fizetni, ráérősen sétál vissza, behajol az ablakon és közli, hogy laposak a kerekek, úgyhogy felfújja őket. Néztem rá értetlen fejjel….mondom szívem, itt ül a feleséged az anyós ülésen, folyik a magzatvize, te pedig kerekeket akarsz pumpálni?????

De hát azt mondtad, még ráérünk-volt a válasz. Mondom igen, tényleg, nem sietünk, végül is még egy mosatás, meg akár egy 120 ezres nagy szerviz is belefér:) , de azért menjünk inkább most a kórházba. (Figyelem, a kerék pumpálós motívum még vissza fog később köszönni !). Na szóval jó hangulatban, nyugisan érkeztünk meg vasárnap reggel 9-kor a kórházba.

Kaptam egy ágyat az „elő vajúdó szobában”, meg egy kanült a kezembe, megnézték a baba szívhangját, majd közölték, hogy akkor várjuk türelmesen a természet rendjét.

A szüléshez ugye három dologra van szükség: rendszeres és erős fájásokra, a magzatvíz elfolyására, és a méhszáj tágulására. Na ebből nekem egy volt meg, a magzatvíz távozása. Fájásaim sehol, és egy centisre volt csak tágulva a méhszájam (ahhoz, hogy a baba feje átférjen, kb.10 centis tágulásra van szükség). Mint már korábban is említettem, a kórház nagyon természetes szülés párti, és nagyon óvatosan bánnak a szülésmegindító szerekkel, amíg lehet, próbálják a természetre hagyni a dolgot. A magzatvíz távozása után 24 óráig SEMMILYEN beavatkozást nem végeznek, ez nagyon ellentmond a magyar protokollnak, amely szerint legkésőbb 24 órán belül császármetszésre van szükség.

Ha otthon szültem volna, egész biztos, hogy Simon a műtőben látja meg a világot.

De itt 1 napig tétlenül várakoztunk, a magzatvizem továbbra is patakzott, mint megtudtam, 2 óránként újra termelődik, úgyhogy egészen kedd éjszakáig részem volt a magzatvíz folyás nagyszerű érzésében. Elég nedves élmény volt.

Dél körül mondtam Petinek, hogy nyugodtan menjen ki a városba, kényelmesen ebédeljen meg, igyon egy kávét, mert hosszú lesz még a nap (azt persze nem gondoltam még akkor, hogy ennyire hosszú). El is ment, én addig sétálgattam a folyóson, próbáltam lekötni magam, de elég lassan telt az idő. Bő 2 óra telt el, amikor már gyanús volt, hogy hol lehet Peti. Na nem mintha izgultam volna, fájások még mindig sehol nem voltak, tágulás sem haladt, szóval nem is hívtam fel, mondom biztos lassú a kiszolgálás, vagy elment vásárolni valamit.

Mindeközben Peti egy benzinkúton épp kalapáccsal törte be az autónk hátsó ablakát:). Ugyanis elindult a kórházból a város felé, de nem hagyták nyugodni a lapos kerekek, ezért megállt egy benzinkúton, hogy felpumpálja őket. Kiszállt a kocsiból, kulcsot bent hagyta, majd becsukta az ajtót, a központi zár pedig valami rejtélyes módon bezáródott. Kulcs belül, ő kívül maradt. Próbálta nyitogatni, hamar segítsége is érkezett. Egy nő még a szemöldökcsipeszét is felajánlotta, de a férfiak felvilágosították, hogy ilyennel csak a filmekben a jóképű főhősök tudnak autókat feltörni:). Közben telt az idő, és ő kezdett pánikolni, hogy lemarad a fia születéséről. Ráadásul kicsi a világ, pont egy ismerős, kézilabdás srác is pont arra járt, aki értetlenül kérdezte, hogy de te meg mi a fenét csinálsz itt, ha a feleséged épp szül? Tényleg elég hülye szituáció :).

A lényeg, hogy szereztek egy kalapácsot, és betörték a hátsó kis ablakot, így Peti néhány órás incidens után, zaklatottan visszaért a kórházba. Utána viccelődtünk még 2 napig, hogy na, bőven ráértél volna azzal az autófeltöréssel próbálkozni még.

Ezek voltak a vasárnapi események. Éjjel Petit hazaküldtem aludni, próbáltam én is szundikálni egy kicsit, erőt gyűjteni a következő napra. Fájdalmaim nem voltak, inkább lelkileg volt nehéz átélni, ahogy jönnek sorban a nők mellém az elő vajúdó szobába, majd pár óra után mennek a szülőszobába, és rövid időn belül felsír egy újabb baba. Én voltam az első aki érkezett, és a legutolsó aki távozott.

Röviden ezek voltak a vasárnapi események. Legközelebb folytatom a hétfői nap történetével. Annyit azért előrevetítek, hogy még az sem lesz túl izgalmas:).

Papa, Mama, Gyerekek...

...csupa szív, szeretet...
Képzeljétek, itt volt nálunk látogatóban Mama és Papa.
Mama két hétig tudott maradni, és rengeteget segített nekünk, amiért örökké hálás leszek, bár tudom, a hormonjaim miatt nem igazán sikerült ezt kimutatni :(. Papa sajnos csak két napig tudott maradni.
De Simon nagyon boldog volt! Tegnap mentek el, és ő a távozásuk után egész nap vigasztalhatatlanul sírt, megértette, hogy most vége a kényeztetésnek egy időre. Mert Mamáékkal nagy pajtások lettek! Hogy miért? Mert Mamának kötélből vannak az idegei, mert Mama hajnal 3-kor is ugyanolyan, szeretetteljes hangon énekli neki a zsipzsupszkenderzsupszot, mert Mama nem fáradt hozzá soha, mert Mama akár egy órát hajlandó várni arra a fránya, kínzó büfire, mert Mama már attól boldog, hogy kicsi Simont a karjában foghatja.
Na és aztán a Papával is mekkora barátok lettek! Mert Papa is Skorpió, mint ő, azaz egy hullámhosszon vannak :), mert Papának érdekes, eddig még nem érzett cigiszaga van :), mert Papa minden hülyeségben benne van, és mert őt aztán végképp nem lehet kibillenteni a lelki nyugalmából, még a legnagyobb hisztivel sem.
Reméljük nemsokára újra együtt lehetünk! Addig is küldök néhány fotót...

Welcome home, Simon!

Mindenhol jó, de legjobb otthon-tartja a mondás, és milyen igaz!
Szerda este végre kiszabadultunk a "börtönből", isteni érzés volt hazajönni! Simonnal minden rendben, elmúlt a fertőzése, túléltük a nyelv nyiszatolást is...kicsit le volt tapadva a nyelve, ezért a nyelv alatt lévő hártyát egy picit át kellett vágni. Pár másodperces beavatkozás volt, nem is sírt közben, úgyhogy remélem tényleg nem fájt neki. Majd ha nagy lesz, és feleselni fog, mondhatom neki, hogy "fiam, neked tényleg felvágták a nyelvedet csecsemőkorodban":)!
Nekem sajnos még nem zárult le az ügyem a kórházban, ma is vissza kellett mennünk, és vasárnap újra, talán akkor már dűlőre jutnak az orvosok. Lehet hogy újra kell stoppolni. Csak már lennék túl rajta!
Sajnos most nincs is több időm írni, igazából csak pár fotót szeretnék küldeni a családnak. Simi imád fürödni, nagyon tetszik neki a víz! Peti nagyon ügyesen tud fürdetni, mintha mindig ezt csinálta volna!

Helyzetjelentés

Egy gyors bejegyzésre van ismét csak időm. Sajnos még mindig a kórházban vagyunk, kezdem magam úgy érezni, mint aki tévedésből egy 2 hetes antiwellness programra jelentkezett.
Simi eredményei már jók, elmúlt a fertőzése, de az orvosok mégis úgy döntöttek, hogy a biztonság kedvéért végigcsinálják a 7 napos antibiotikum kúrát, és nem állunk meg az 5. napon. Elvileg holnap lesz az utolsó nap, remélem tényleg mehetünk már haza.
Időközben az én gátsebem is rendetlenkedik picit, úgyhogy holnap még azt is megnézik újra. Szóval valami mindig történik...de az optimizmusom még tartja bennem a lelket:).
Megküzdöttünk rendesen a tejért is, ahogy Simit se, a hozzá járó tejet sem adta ingyen a természet.
Kőkemény 5 napos csatánk volt, de ha minden igaz, sikerült. Simon étvágyánál csak a kitartása és az ereje nagyobb. A türelmét viszont az anyjától örökölte:) ő tanít engem, és nekem tanítanom kell őt! De kitartásban és akaraterőben viszont messze túlszárnyal már most! Egész nap eszik, eszik és eszik. Döbbenetes, hogy egy ilyen pici emberben mekkora erő tud lakozni!
Tegnapelőtt éjjel arra jutottam, hogy megadom magam, és próbára teszem, hogy lássam mennyi az elég neki.
Éjjel 11:20 perckor elkezdett szopizni, úgy döntöttem, megvárom amíg feladja.
Hajnal 3 órakor bontottam a kapcsolatot.....ő nyert. Én adtam fel.
Számomra felfoghatatlan hogyan képes egy egy hetes csecsemő 3 óra 40 percen keresztül egyfolytában, megállás nélkül szopizni???? Nem pihent, nem állt le, nem szundikált, végig teljes intenzitással, gyöngyöző homlokkal, egyenletesen szopizott.
És mit csinált hajnal 3-kor, amikor gonosz anya lévén elvettem tőle a cicit? Elkezdett üvölteni:))))
Nos, hát így telnek a napjaink a kórházban...de néha azért szokott aludni is:). Egy picit.

Üdvözlet a kórházból

Látom a távollétemben Peti átvette a blogot, és nem hagyta szárazon az érző női szemeket:). Csodálatos férjem van!
Sajnos most csak egy rövid bejegyzésre van időm, küldök néhány újabb fotót Simonról! Annyira szeretnék már otthon lenni, és bővebben is mesélni, remélem néhány nap, és mehetünk haza. Addig is sokszor puszilunk mindenkit!!!

A büszke apa újabb bejegyzése

Ennyi kedves szó és biztatás után ismét billentyűzetet ragadok, hogy a kíváncsi és már nem annyira aggódó kedves blogolvasók érdeklődését kicsit enyhítsem. A múltkori bejegyzésem utáni hozzászólásokat olvasva bevallom én is elérzékenyültem, és ez arra inspirált, hogy folytassam A büszke apa című írásom. Sokatokkal ez volt az első „találkozásom”. Eddig csak Jucától hallottam rólatok sok-sok kedves dolgot, és persze én is mindig kérdezem őt, hogy valójában kik bújnak meg ezen nevek mögött. Még egyszer köszönöm a biztatás, a szép és együtt érző szavakat.
Ez az ötödik olyan éjszakám, hogy az én drágáim nélkül, egyedül kell nyugovóra térnem. Nehezen megy az elalvás, egyfolytában csak rájuk tudok gondolni, hogy vajon most éppen mit csinálnak. Simóka evett-e éppen eleget, nem fáj-e semmije, nem sírdogál-e, és ugye az igazak álmát alussza a kis ágyában, nyitott szájjal, mint az édesanyja, néha-néha felszusszanva. Vajon Juca tudott-e pihenni valamennyit, enyhültek-e már a szülés utáni harc nyomai, és hogy mikor jönnek már haza. Várom a holnap reggelt, mint mindet, ami egy magányosan eltöltött estét követ. Ahogy sikerül felébrednem, azonnal indulok hozzájuk, és az egész napot együtt tölthetjük végre megint. Az ok, hogy még nincsenek itthon az az, hogy Simókának van egy minimálisan kicsi fertőzése, amit antibiotikummal kezelnek, és a kúra alatt végéig a kórházban kell maradniuk. Ha minden jól alakul, és miért ne alakulna, akkor a hétfő estét már együtt tölthetjük itthon, családi körben. Úgyhogy szorítsunk a kis harcosnak, hogy gyógyuljon meg mielőbb.
Nincs is szebb érzés annál, hogy szülők vagyunk, apa vagyok, szerető feleségem van. Közületek többen már átéltétek ezt, pontosabban egyfolytában megélitek minden nap, hol könnyebben, hol kisebb nehézségekkel. Akik pedig még nem estek át ezen, nekik csak ajánlani tudom, és biztatni őket, hogy vágjanak bele, megéri :-) Én minden lehetséges időmet velük szeretném tölteni, bearanyozni az életüket a szerény lehetőségeimhez képest maximálisan. Olyan neveltetést nyújtani a gyermekünknek, amilyet mi, Juca és én kaptunk a szüleinktől. Ha már azt a szintet el tudjuk érni ezen a terén, akkor Simon nagyon boldog, kiegyensúlyozott felnőtté válik majd!
Bocsássatok meg nekem, hogy egy kicsit számotokra ismeretlen emberekről is írok most pár sort, de ők is benne vannak a Simonnal kapcsolatos mesénkben. Mondjuk kétlem, hogy valaha is el fogják olvasni ezt a blogot, mivel olaszok lévén, nem „tudni beszélni magyar” :-) A mostani kézilabdacsapatomról van szó. Meg kell hagyni, az utolsó pillanatokban, a szerencse folytán sikerült ezt a klubot megtalálnunk idén, megfelelő helyen, elfogadható kondíciókkal. Sajnos tapasztaltuk, hogy a sport világát sem hagyta érintetlenül a válság. Óriási energiák mozgósításával, a végén már nagyon elkeseredve, türelmetlenül vergődtünk egészen augusztus közepéig, amikor reggel megcsörrent a telefon. Összejött. Úgy érzem, és nemcsak Simon születése miatti eufória mondatja velem, hogy nagyon jó döntést hoztunk azzal, hogy szerződést kötöttem ezzel a csapattal. Juca terhességének ideje alatt nem volt olyan nap, hogy a portás nénitől kezdve, a csapattagokon át a buszsofőrig valaki ne érdeklődjön a hogylétünk felől. Az időm második legnagyobb részét velük töltöm, mint ahogy Juca veletek. Ezért ami neki Ti vagytok, az nekem ezek a játékosok, és a városi kézilabda iránt érdeklődő emberek. A sok szép szó közül, amiket kaptunk tőlük, egy igazán megmaradt. A csapatkapitány az egyik edzés után búcsúzáskor csak annyit mondott, hogy „helyettünk is simogasd, és puszilgasd meg a kis pocaklakót”…Az ember megérzi és tudja jól, hogy mikor igazán őszinték ezek a szavak és aggódások. Ez az volt. Ők nem profi sportolók, nem gladiátorok, hanem jó érzésű, csupa szív emberek. Van köztük mérnök, programozó, üzletember, diák, szakács és még sorolhatnám a különböző foglalkozásokat. Egy közös bennük, hogy szeretnek minket, Veletek egyetemben. Simóka születését együtt ünnepeltük visszafogottan, őszintén. Tegnap az egyik csapattársam az édesanyjával együtt köszöntöttek egy kedves kis csomaggal. A pakkban nem volt semmi más, csak egy Benetton baba zokni, és egy ötsoros üdvözlet magyar nyelven írva! Minden bizonnyal az internet segítségével született a levél, mulatságos fordítási hibákkal :-), de nagyon jól esett. A következő meglepetés az volt, amikor a mai meccsünk előtt pár perccel megszólalt a kapucsengő. Lementem, egy óriási virágcsokorral és egy jókívánság levéllel fogadtak többen a játékostársaim közül (barátnőkkel, feleségekkel együtt), amit persze Jucának és Simonnak szántak átadni. Holnap kézbesítem is a címzetteknek. A mérkőzést egyéb iránt megnyertük. Utána a szokásos közös pizza vacsora következett, ahol még egy megható levelet kaptam tőlük, és ráadásként egy pénzzel teli borítékot. Nem engedték nem elfogadnom…Azonban megegyeztünk, hogy csak abban az esetben élek ezzel az ajándékkal, ha a felajánlott összeget beváltják egy „bababolt” vásárlási utalványára. Így lett. Hát ilyen emberek ők (is).

Szép napot mindenkinek!

A büszke apa bejegyzése

Egy kicsit megkésve, de azért eleget teszek a kötelességemnek, és írok egy kisebb bejegyzést, mint a büszke apa. Igen, büszke vagyok nagyon. Simonra ugyanúgy, mint Jucára, aki gyermekem édesanyja, szerelmem és társam a mindennapokban, és aki óriásit küzdött, hogy világra segítse a várva várt kisfiunkat. Úgy érzem, hogy ebben a három napos csatában azt a keveset maximálisan megtettem, amit egy leendő apa megtehet ott a szülőszobában. Azonban szívszorító érzés volt látni, hogy csak szavakkal tudtam őt segíteni, a fájdalom és a szenvedés pedig az ő része volt. Élmény volt vele lenni az első perctől az utolsóig, a köldökzsinór elvágásáig. Ezek a történések kitörölhetetlenek lesznek az emlékeimből. A szülés további részleteit majd Juca szerintem egy külön bejegyzésben fogja kifejteni elejétől a végéig. Lesz miről írnia, azt előre garantálom :-)
Gondoljatok bele! Vasárnap reggel 6 óra körül arra a mondatra ébredni, hogy „Peti, elfolyt a magzatvizem…”, és kedden este 11 óra 17 perckor arra a mondatra nyugovóra térni, hogy „Peti, megszületett Simon.”. Ezt bárhogy is számolom, 65 óra étlen-szomjan, alvás nélkül. Mert ebben a közel három napban ilyen „apróságokra” nem volt időnk. Utólag belegondolva, nem is tudom, hogy bírtuk végigcsinálni fizikailag, de azt hiszem az eredmény kárpótol mindenért. Egy szó, mint száz ezt a gyermeket nem adták könnyen, sportnyelven szólva ez egy több menetes meccs volt. De, mint tudjátok, Simon mindig a türelemre tanított minket. Egészen a megfogantatása pillanatától a megszületéséig. Hónapokig vártunk rá, hogy beköltözzön a pocakba, majd kétségek között több hetet arra, hogy a már megfogant, és mindössze 5 mm-es kis magzatnak a szívverését meghalljuk. És végül a születése dátumát is több mint egy héttel kitolta, túlórázott ez a kis haslakó. Minden bizonnyal a „türelem”, mint motívum, végig fogja kísérni a közös életünket :-)
Utólag a család bevallotta, – érthető okokból – hogy nagyon tartottak egy külföldön történő szüléstől. Nyelvi nehézségek, távolság, más egészségügyi protokoll, és még sorolhatnám a végtelenségig, ami ellene szólt. Nekünk igazából meg sem fordult a fejünkben, miután kiválasztottuk a kórházat, hogy itt bármi hátrányt is elszenvednénk azzal, hogy nem helyiek vagyunk. Felelősséget vállaltunk, két felnőtt ember tudatos és átgondolt döntése volt ez. És utólag is az a véleményünk, hogy ennél jobban nem is dönthettünk volna. Szerencsére a nyelvi problémákat áthidaltuk, itt mindenki – beleértve a szülésznőket, az ápolókat, az orvosakat - tökéletesen beszél angolul. Emellett, mivel egy süd-tiroli város kórházában voltunk, az olasz és a német anyanyelvi szinten van. Juca a végén már angolul káromkodott a kétperces fájásoknál, aztán a befejező fázisban, az őt visszakísérő ápolónővel már spanyolul kommunikált :-) ,nekem meg most a csecsemőosztályon kell csillogtatnom fantasztikus olasz és német tudásomat. Hát ezt teszi az öt éve tartó külföldi vándorlásunk, igazi világpolgárokká váltunk! Beleértve természetesen Simókát is, aki az Azori-szigeteken fogant, majd Magyarországon jártunk nyáron a vizsgálatokra, és végül Olaszországban született meg, ergo három kismama könyvvel rohangásztunk itt mindenhova :-)
Apa lettem, ez a fejezet pedig A büszke apa bejegyzése címet viseli. De november 17-én este nem csak én kiáltottam fel könnyes szemmel, a kezemben tartva a fiunkat, hogy apa lettem. Abban a pillanatban szeretteink közül valakik nagyszülők lettek, valaki dédnagymama, valaki nagynéni, valaki nagybácsi, Simóka érkezésével valakiknek megszületett az unokatestvére, valakiknek egy kedves barátjuk gyermeke jött világra. Ti mindannyian végig küzdöttetek velünk, szorítottatok, mellettünk voltatok. Szeretném ezt a segítséget megköszönni Nektek!
Az anyakönyvi kivonatban pedig a következő szerepel: LENGYEL SIMON, született 2009. november 17-én, 23 óra 17 perckor, Bolzano (németül: Bozen) városában, Olaszországban, 3810 grammal és 52.5 cm-rel.

Nő(k) a teljes idegösszeomlás szélén

A címet Pedro Almodóvartól kölcsönöztem (Pedro, ha olvasol, ugye nem haragszol érte?). De ennyi erővel az „Őrült nők ketrecét” is hozhattam volna példának.

Ha most forgatnák ezeket a filmeket, tuti főszerepet kapnék. Nem lenne előzetes meghallgatás, próbafelvételek, ránézésre azonnal szerződtetnének.

És bár a színészi tehetségem egyenlő a nullával, most annyira hiteles lennék, hogy karácsonyra vitrint kérnék a Jézuskától, hogy majd tudjam hova Oscar bácsi szobrát tenni.

Önmagam árnyéka vagyok. Ma azon gondolkodtam, hogy a tükröket a lakásban le kellene takarni valamivel, mert egy zombi néz vissza belőlük. Iszonyatosan fáradt vagyok, elcsigázott, nyúzott, örökké éhes, hisztis….ugye nem baj, ha nem folytatom a sort :)?

Tudom, ez már senkit nem érdekel, azért kattintgat mindenki erre az oldalra, hogy végre Simonról olvasson, de sajnos még mindig csak én vagyok itt. Én és a nyavalygásaim.

Mivel eldöntöttem már az elején, hogy egy hiteles blogíró leszek, azaz nem csak mindig a jóról és szépről fogok beszélni, kénytelen vagyok a realitás talaján maradni, és nyavalyogni.

Korábban írtam már róla, hogyan éltem meg a terhességet. Akkor most módosítanék. Volt egyszer a 40.hét előtti állapot, a gyönyörű, vidám, kevés lemondással járó, boldogsággal teli. És van a 40.hét utáni szenvedéssel teli, a gyötrődés, kínlódás. Az álomkóros éjszakák már elmúltak, helyette vannak az ébren töltött, fájásokkal tarkított virrasztások. Napközben lézengek, vánszorognak a percek, én pedig csak csoszogok az ágy és a hűtőszekrény között, se feküdni, se állni, se ülni nem jó már.

A kórházba 5 naponta kell bemennem, ott megbíztatnak, hogy milyen szépek a fájásgörbéim, és hogy hány tized millimétert tágultam már, majd hazaküldenek, hogy várjam a természet rendjét.

Pechemre (vagy szerencsémre?-ezt majd utólag eldöntöm) a kórház nagyon természetes szülés párti, addig nem avatkoznak be, amíg nem muszáj. A muszáj itt a 42.betöltött hét, azaz esetemben a jövő hét péntek (Úristen, hol van az még!)

És bár eddig én is természetes szülés párti voltam, az elmúlt napokban erősen gondolkodom valami bűntényen…vagy a közeli patikába török be egyik éjjel, vagy a kórházból lopok el egy kanna oxytocint, és kötöm be magamnak vénásan, mindegy már, csak történjen valami.

Nagy könnyelműen a múltkor kijelentettem, hogy megúsztam a terhességet különösebb kívánósság nélkül, és bár 20 kg felett tartok hízásban (upsz), azért mégsem lettem egy formátlan bálna. Nos, ha ez így halad….egy hete olyan brutális étvágyam van, hogy a rozsdás vasszöget is meg tudnám enni, lakattal kell a hűtőt elzárni előlem. Még jó, hogy nincs mérlegünk itthon, szerintem sokkot kapnék a valóságtól.

A kívánósságról pedig….sajnos ölni tudnék a kóláért. Igen, én az antikólás, a kólagyűlölő, a kóla legnagyobb ellensége, a kóla elleni élharcos. Na, ez a tipikus „soha ne mondd, hogy soha” esete!

Még jó, hogy Petinek 13 évet kampányoltam a kóla ellen, most aztán visszakapok mindent…

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a kólára akkora szüksége van most a testemnek, mint sivatagnak a homokra, úgyhogy a napi 2dl-es limitemet próbálom tartani. Peti méri ki minden nap az adagomat (tisztára, mint egy idült alkoholistának) és azt osztom be a nap folyamán.

Szóval érdekes, hogy úgy fejezem be ezt a terhességet, ahogy kezdtem. Csak akkor sajtburgert kívántam, most meg kólát. Azt hiszem nem kérdés ezek után, hogy Simi a McDonald’s ban fogja majd a zsebpénzét megkeresni.

És hogy folytassam a panaszkodást…a kívánósságon, fájdalmakon kívül a bőröm totális szétrepedésével is szembesültem néhány napja. Pedig hogy örültem, hogy milyen szépen bírtam a sokszoros tágulást, és talán még az életben elővehetem a bikinijeimet. Ez az ábrándom elúszott.

Nyilván ezek az esztétikai problémák a legkisebb bajaim (ennél nagyobb sose legyen) de azért mégis…..elvégre is nőből vagyok:) .

És ennyi kín mellett még a lelkemet is edzenem kell. A mai nap volt életem leghosszabb napja. Petinek el kellett utaznia Imolába meccset játszani (időközben megvan már az eredmény is-nyertek!éljen-éljen!).

Nem túl vicces érzés így a 42.hét küszöbén tökegyedül tölteni egy napot egy idegen országban, miközben az összes ember, akit itt ismerek vagy az imolai pályán szaladgál, vagy a nézőtéren szurkol. Nyilván közvetlen életveszély nem fenyeget, van néhány telefonszám, akiket hívhatok, ha problémám adódik, de mégis csak vadidegenek. Ilyenkor egy kismamának már elég instabil a lelkiállapota, és a biztonságérzeten meg a férjén kívül másra nemigen vágyik.

No de túlélem. Legalábbis remélem…még 3 óra mire hazaér Peti. A világ órája pedig azóta sem javult meg…sőt! De a lényeg, hogy úgy fogok neki örülni, ha hazaérkezik, mint még életemben soha!

Repülő fent, gyerek bent még nem maradt

-tartja a mondás. Ezzel nyugtatom magam napok óta. Hivatalosan (papíron) tegnap kellett volna szülnöm, ám ez az esemény Simon érdeklődésének hiányában elmaradt. Vagy inkább bizonytalan jövőbeni időpontra tolódott.

Néha úgy érzem, én már így maradok, nagy hassal, örökre terhesen, míg világ a világ. Mindig azt érzem, ennél tovább már nincs, közeleg az időnk, de aztán csak nem történik semmi.

A derékbőségem 114cm. 110cm-nél azt mondtam, ennél több már nem lehet, az fizikai képtelenség. És lám. Az emberi test egy csoda!

A múlt heti álmatlan, fájásokkal tarkított éjszakáim után biztos voltam benne, hogy már nincs sok hátra. Most pont az ellenkezőjét érzem. Napok óta nyugalom van, gyakorlatilag egész nap alszunk. A 24 órából 16-ot minimum. Mindenki azt mondja legyek hálás ezekért az utolsó nyugalmas éjszakákért, ennyit a következő évben összesen nem fogok aludni. Igyekszem kihasználni!

Közben nonstop égnek a vonalak, mindenki izgul. Olyan jó érzés tudni, hogy ennyien gondoltok ránk! Néha már úgy érzem magam, mint a CNN külföldi tudósítója egy háborús övezetben, akinek muszáj minden nap friss hírekkel szolgálnia, különben elindulnak érte a mentőalakulatok. (Esetemben a mentőalakulat anyukámat, apukámat és a nővéremet jelenti :).

A stílusos szülés dilemmája időközben megoldódott, a hét minden napja speciális valamilyen szempontból, úgyhogy most már ezzel sem kell foglalkoznom.

Sajnos a szombati meccs sem érte el a kívánt hatást. Pedig gonoszkodtam is egy kicsit. Simon, ha 20 év múlva olvasni fogod ezeket a sorokat, remélem, hogy megbocsátasz érte!Beültem a „kemény magba”. Gondoltam, ha már lúd, legyen kövér. Igen, pont a dobolós ember mellé közvetlenül ültem, aki másfél órán keresztül verte az 1 méter átmérőjű dobot. Jobbomon a kereplő asszonyok, tisztára, mint falun húsvétkor (engem már gyerekként is ki lehetett kergetni a világból a kereplő hangjával). Körülöttem kiabálás, a pályán sípszó, félidőben dübörgő zene, a hatás: SEMMI. Azt hiszem bejött neki a meccs feeling. Utána irány a pizzéria, jó kis „pokol”pizza, hátha kifüstölöm, de SEMMI. Lehet az volt a baj, hogy a házi profiterol lenyugtatta ott bent a kedélyeket.

Tegnap este aztán arra jutottunk, hogy ha az igazi olasz kaja nem csalogatja elő, talán majd a magyar! Kapott szalonnát házi kolbásszal és hagymával….ez így utólag elég elvetemült ötletnek tűnik.

Mert ha mégis múlt éjszaka akart volna jönni, milyen szemétség lett volna szegény szülésznővel szemben …két behagymázott embert órákig szagolni egy szülőszobába zárva, hát nem biztos, hogy a magyarok jó hírét öregbítettük volna.

Ma olaszóra volt, két fájással a két óra alatt, azaz teljes eseménytelenségben telt.

Hát ennyi röviden és tömören az elmúlt hetünkről.

Ha lesz esemény, jelentkezni fogok. Ha meg nem lesz, akkor meg azért :).

Idegtépő várakozás

Hé, emberek, megállt a világ órája! Ne mondjátok, hogy rajtam kívül senki nem vette észre! Hol lehet ezt hivatalosan is bejelenteni?

Szerintem lemerült az elem, vagy lehet, hogy a másodpercmutatók egyet előre, és utána kettőt visszafele ütnek.

Szerintem létezik ilyen. Az idő játszik az emberekkel…hol repül, hol lustán csoszog.

Ma azon gondolkodtam, milyen sok szép idővel kapcsolatos kifejezésünk van: vánszorognak a percek, az idő ólomlábakon jár, megállt az idő kereke, elrepül az idő felettünk, szállnak az évek…stb. Ez számomra azt bizonyítja, hogy valami furcsaság van ezzel az idővel, ha már ennyi kifejezésünk van rá. És akkor még az idővel foglalkozó tudományt nem is említettem. Bár, ha jobban belegondolok, sokat nem is tudok róla.

Arra emlékszem, hogy egyszer egy győri, lányos éjszakai mulatság alkalmával megfejtettük a téridő alagút rejtélyét:). Kár, hogy másnapra mindent törölt az agyam!

No de ezt inkább hagyjuk.

A lényeg: az idő megállt. Csak várok, várok, és várok. Azt hiszem, nyugodtan elnevezhetjük ezt az állapotot az „utolsó napok/hetek szindrómájának”. Nyakig benne vagyok.

Pedig elfoglaltságom akad bőven…de mégis legtöbbször azon kapom magam, hogy az órát lesem, és szörnyülködök, hogy még mindig csak annyit mutat, amennyit.

Mostanában egyre többet ábrándozok. Próbálom elképzelni, hogy mi vár ránk. Mi fog történni a szülőszobában, milyen lesz a karomba fogni a kisfiunkat, hogy fog vajon kinézni, milyen lesz hazaérkezni, és szembesülni a tudattal, hogy akkor innentől fogva a következő 20-30 évre új lakótársat kapunk.

De bevallom, mégsem ezek a legnagyobb dilemmáim. Az elmúlt napokban a gondolataim 90%-át az kötötte le, hogy honnan fogom tudni, itt AZ IDŐ, indulni kell!

Őszinte leszek….stílusos szülés megindulásra vágyom. Szerintem túl sok amerikai filmet néztem.

Például milyen klassz lenne, ha úgy történne, mint Mirandával a Szex és New York-ban. Beállít Carrie, és Miranda magzatvize ráfolyik Carrie vadiúj, méregdrága Manolo Blahnik (vagy Jimmy Choo?) cipőjére.

Igaz nekem Carrie barátnőm nincs, de van helyette egy Salkim, aki itt volt nálunk nemrég egy hetet. Mégsem történt semmi…Lehet azért, mert Salkinak nincs Jimmy Choo cipője???

Vagy azért mert ő az ügyvéd, nem én, és én írok blogot, nem ő? Ó, Jucám, ezt elrontottuk, gyere vissza, játsszuk újra!!!

Na hát ilyen hülyeségeken jár az agyam…

Péntek éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyfolytában fájásaim voltak. Ha az élet egy nagy pókerjátszma lenne, betoltam volna az „all-in”-t arra, hogy még aznap megszülök.

Szentül meg voltam győződve róla, hogy a várva várt nagy pillanat itt toporog a küszöbön, csak ajtót kell neki nyitnom.

Ücsörögtem a konyhaasztalnál, és azon gondolkodtam, vajon ez most akkor a kezdet? Reggel 7-ig meditálgattam rajta, majd elszundikáltam. Másnap folytatódott a dolog, de délutánra egyre csökkent az intenzitás, ezzel párhuzamosan az én meggyőződésem is.

Nem, ez még nem az lesz.

Estére belém hasított a tudat, hogy másnap november 1-je. Halottak napja. Elég morbid egy dátum a születéshez. Nekem november 1-je nem azt jelenti, hogy tököt húzok a fejemre, és ijesztegetem a szomszédokat, de még gyerekkoromból se a cukorka túladagolás emléke dereng fel. Mindenszentek, halottak napja, halott szeretteinkről való megemlékezés, temetőbe látogatás, gyertyagyújtás…ezekre asszociálok. Szülinapi torta, és heppi börzdéj? Hát nekem nem illik a képbe, ezt gyorsan meg is beszéltem Simonnal.

Este anyukámmal beszéltem telefonon, aki megnyugtatott, hogy este telihold lesz, na majd az biztosan hatni fog ránk. Mint köztudott, a telihold szabályozza az ár-apály jelenséget, hatással van az egész emberi testre, női ciklusra, mindenre, az egész világ működésére.

Kivéve Simonra.

Ráadásul ma durva hidegfront is jött. Telihold megspékelve hidegfronttal? Nekünk meg sem kottyan…illetve nem igaz, hazudok, hajnalban egy nagyon erős fájásra ébredtem.

Legmélyebb álmomból arra riadtam, mintha egy kést szúrtak volna belém, fel is nyüszítettem öntudatlanul, szegény Peti majdnem frászt kapott mellettem.

Gyorsan a telefonom után kaptam, ránéztem az időre: hajnali 5óra 55 perc volt.

Na mármost 5+5+5= 15 , ami köztudottan Peti mezének a száma, mióta világ a világ….ez nem lehet véletlen! Ez egy jel, gondoltam. Petinek is gyorsan lederiváltam ezt a számomra egyértelműen nem véletlen számmisztikai összefüggést, hümmögött egyet, majd közölte, hogy szerinte kezdek megőrülni (mellesleg teljesen igaza van).

Mindenesetre becsuktam a szemem, mélyeket lélegeztem, és átadtam magam a fájdalomnak. Jöjjön, aminek jönnie kell! Másfél óra mozdulatlan fekvés után feladtam…nem bírtam tovább hallgatni a gyomrom korgását, felkeltem és bőségesen megreggeliztem.

Pedig klassz lett volna ez a 15-ös motívum!

Anyukám másik teóriája a stílusos szülésre (lám, lám, nem csak én vágyom valami extrára:) :

a pénteki nap. Apuka születésnapja, milyen tuti szülinapi ajándék lenne neki az első fiúunoka! Főleg, hogy péntekre esik, és én is pénteki napon születtem. Logikus, minden összevág.

Csak a péntek még olyan messze van. Legyen inkább a ma délután!

Úgyis olaszóránk lesz. Már elgondoltam, milyen vicces lenne, ha az óra felénél feltenném a kezem, hogy akkor „Szkúzi, de nekem most csinkve minuti fájásaim vannak”. Majd felállnék, intenék egy „ ciao a tutti”-t, és már indulhatnánk is a kórházba.

De ha ez sem jön be, akkora a végső, utolsó mentsváram a szombati nap lesz, Petiéknek itthon lesz meccsük. Pont annak a városnak a csapata ellen (Bolzano) fognak játszani, ahol elméletileg Simon születni fog. Lehet, hogy még megvárja a helyi derbi eredményét?

Mindenesetre az edzővel meg kell beszélnem, hogy az egyik zöld időkérő lapot adja kölcsön, ha akció van, be tudjam nyújtani. Vagy szép csöndben átlihegem a két félidőt, és a befejezést jelző sípszó után Peti átugrik a korláton, és úgy ahogy van, rohanunk a kórházba.

Ha nagyon nem bírom kivárni a végét, jelzek neki, hogy üssön le valakit, amiért azonnal piros lapot kap. Ja, inkább ezt mégsem….élete legdrágább piros lapjáért nemrég kapta meg a portugál szövetség határozatát, még azt az infarktust sem hevertük ki, amit a bírság mértéke okozott. Ezt túl sok izgalom lenne egy napra. Nem kell több piros lap. Annyiért inkább lihegek.

Na jó, elég a hülyeségeimből.

Valójában már ott tartok, hogy megelégednék egy teljesen snassz indulással is…sőt még azzal is, hogy bemegyünk a kórházba, rákötnek az infúzióra, amiről szép lassan megindulnak a fájások, majd burkot repesztenek. Nem kell már nekem több illúzió...csak egy jó óraszerelő!

Egy test, két lélek

Még egy test vagyunk Simonnal, de már nem sokáig. Úgy döntöttem, megörökítem ezt az állapotot, később olyan hihetetlennek fog tűnni.
Íme a fotók, amelyeket az elmúlt napokban csináltam. Így mutatunk az utolsó héten, gyanítom (vagy inkább remélem:) ennél nagyobb változáson már nem fogok átesni.

Előszó

Íme, életem második blogja. Nekiálltam végre.

Már rögtön az elején tisztázni szeretném, hogy ez egy babás blog lesz, amit egy kismama, újdonsült anyuka ír. Ennek megfelelően koszos pelenkákról, szoptatási nehézségekről, szülési élményekről, és mindenféle hasonló kalandokról is szó eshet benne…aki nem bírja a témát, ne is olvasson tovább.

Én is (mint szerintem mindenki), úgy vagyok vele, hogy én ÉN maradtam, az a bizonyos Jucus, aki eddig is voltam, csak éppen az életünk egy új fázisba került. Ennek ellenére nem ámítom azzal magam, hogy ugyanaz vagyok, mint voltam. És ha megszületik a kisfiunk, gyanítom még inkább feje tetejére fog állni az életünk. Ez így természetes. Egy percig sem harcoltam ellene. Sőt, ellenkezőleg…30 év eltelt az életemből, rengeteg mindent megéltünk, láttunk, tapasztaltunk, főleg az elmúlt 3-4 évben. Semmit nem csinálnék másképpen, tökéletesen elégedett vagyok. Itt az ideje, hogy túllépjünk önmagunkon.

Mégis sok mindent szeretnék azért a régi önmagamból megtartani. Aztán majd kiderül, hogy sikerül-e.

Szóval kérem az elvárásokat félretenni, itt most nagy változások vannak készülőben: ANYA LESZEK!!!

Azt hiszem a legegyszerűbb az lesz, ha ott folytatom, ahol legutóbb (a régi, azoris blogon) abbahagytam.

Mint meséltem, életünk legszebb ajándékát kaptuk meg a szigeten. A kezdet nem volt egyszerű, az első 2 hónapról inkább a küzdelem, mint a felhőtlen öröm jut eszembe. Az orvosok közel 3 hétig teljes bizonytalanságban és félelemben tartottak, de az ő negatív hozzáállásukkal szemben győzött a mi optimizmusunk :). Sok-sok idegeskedés és tétlen várakozás után, a 9. héten megpillanthattuk a mi kis dobogó szívű 4,7 mm(!!)-es magzatunkat az ultrahang képernyőjén. Sosem fogom elfelejteni azt a zakatoló hangot, ahogy percenként 170-nel vert a szíve. Aki átélte, tudja milyen érzés, aki még nem, annak nem tudom leírni…

Ezután jött bő 3-4 hét rosszullét. Éjjel-nappal, non-stop, megállás nélküli émelygés, rosszullét, undor mindentől. Egy nagyon kiadós másnaposság érzéshez tudnám hasonlítani, ami hetekig tart. Elég kemény volt, azt hittem már sose lesz belőlem újra ember, de ahogy a nagykönyvben meg van írva, a 12. hét után szerencsére elmúlt.

Kívánós nem igazán voltam az egész terhesség alatt, egyetlen egy dolog volt, amiért ölni tudtam volna az első időkben (dacára a rosszulléteimnek). Egy McDonald’s-os sajtburgerért…nem tudom, miért pont ezt kívántam meg, sosem voltam egy gyorsétterem rajongó. Az egyetlen bökkenő az volt a dologban, hogy az Azori-szigeteken nincs McDonald’s, tehát 1500 km-re voltam a legközelebbi (mekis)sajtburgertől. Ez a tudat akkor borzasztóan megviselt. Mert milyen az emberi természet? Ha tudja, hogy nem lehet, annál inkább akarja.

Nagy nehezen azért kibírtam, szerencsére a 12. hét után elmúltak a rosszulléteim és a sajtburger fóbiám is alább hagyott. Azért azt bevallom, hogy amikor leszállt a gépünk pár hét múlva a lisszaboni reptéren, a sorban tolakodva, lökdösődve rohantam a Meki felé. Mire a csomagunk megjelent a futószalagon már 2 sajtburger a gyomromban volt, és épp a sült krumplit majszoltam…hozzáteszem, egyik sem esett olyan jól, mint ahogy azt álmaimban elképzeltem. Na igen, a tiltott gyümölcs is csak addig olyan ízletes, amíg tiltott :).

Simon 16 hetes volt, amikor hazaköltöztünk. Egy hosszú, otthon töltött nyár következett, ennek részleteibe most nem megyek bele. Általában július közepén szoktunk készülődni az újabb költözésre, idén ez kitolódott augusztus végére. Bevallom, ez engem lelkileg eléggé megviselt. A bizonytalanság nem egy jó dolog, főleg ha az emberben tombolnak a terhességi hormonok, és ádáz harcot vívnak a fészekrakó ösztönnel. Amúgy sem a türelmemről vagyok híres, nem szeretem az egy helyben toporgást, de sajnos a sportban is elég nehéz most boldogulni. De minden jó, ha a vége jó, sikerült új csapatot és új otthont találnunk. A 32. héten költöztem Peti után, azt hiszem, ezt hívják igazi last minute utazásnak.

Olaszország az új otthonunk, annak is az északi részén, nagyon közel az osztrák határhoz élünk. Nyugalom, csend, rend, tisztaság, hegyek, szieszta, szőlő, alma, borászatok, pizza, capuccino, fagyi. Nagyjából ezek a meghatározó dolgok itt. Jól érezzük magunkat, kényelmesen berendezkedtünk, finomakat eszünk, iszunk, sokat pihenünk (amíg lehet), és már nagyon várjuk, hogy 9 hónap várakozás után megszülessen a mi Azori-szigeteken fogant, Magyarországon cseperedett kisfiunk, itt, Olaszországban.

Sokan kérdezték, hogy milyen érzés a terhesség, hogyan éltem meg, meséljek erről egy picit. Megpróbálom, bár nagy a kihívás, mert piszok nehéz téma…csupa megmagyarázhatatlan, leírhatatlan érzés, amit mégis valahogy körül kellene írni úgy, hogy ne legyen túl ömlengő, és ugyanakkor egy csepp negativizmus se sugározzon belőle.

Épp ésszel elég felfoghatatlan dolog, ahogy az evolúció csodájának köszönhetően egy emberi lény kifejlődik a hasunkban. Nem lehet leírni az érzést. Mégis olyan magától értetődően történik minden, nincs sok ideje gondolkozni közben az embernek. Főleg ha a 9 hónap alatt kétszer költözködik több ezer km távolságra :). Az életünk ugyanúgy pörgött, mint előtte, jöttünk, mentünk, tettük a dolgunkat, nyaralni voltunk, barátokkal találkoztunk, szerveztük a jövőnket, nem voltam egy otthonülő kismama.

Próbáltam természetesnek felfogni az állapotomat, és bár odafigyeltem magamra, nem kellett túl sok mindenről lemondanom.

Na, ez így most elég kiábrándítóan tényszerűen hangzik…

Tudom, most sokan olyasmit szeretnének olvasni, hogy életem legfantasztikusabb periódusa volt a terhesség, és olyan csodálatosan megszépültem én is, meg a világ is körülöttem, hogy leírhatatlan boldogságban, és eufóriában telnek a napjaim. Ja, és bocsánat a terhesség szó használata is felháborít, mert ez kérem nem terhesség, hanem áldott állapot!!

Na, hát én nem tudom így túlmisztifikálni ezt a dolgot. Tény, hogy nagyon boldog, és elégedett vagyok, és nagy általánosságban tényleg jól éreztem magam a terhesség alatt, de bizony voltak/vannak nehéz percek is.

Fizikailag igenis megterhelő, főleg a vége felé, 20 kg túlsúlyt magunkon cipelni napi 24 órában. A fizikai teljesítőképesség csökken, ami egy amúgy aktív embert nagyon meg tud viselni. Aztán van a lábdagadás, az előtej folyás, az éjszakai jósló fájások, hajnali (baba)csuklások, az álmatlanul töltött éjszakák, savtúltengés, bőrrepedések stb…szóval csupa-csupa olyan dolog, ami korábban nem volt.

Nem kibírhatatlan, és nehezen elviselhető dolgok, de azért léteznek. Ezekről is szól a terhesség. Két oldala van, és szerintem ezzel jobb őszintén szembenézni. Ám ezek a nehézségek, szintén valahogy olyan maguktól értetődőek. Az ember szótlanul beletörődik, nem tulajdonít neki jelentőséget, esetleg panaszkodik néha, de semmiképpen nem szenved tőlük nagyon.

Ilyen dolog az örökös orvoshoz járás is. Régen gyűlöltem a vérvételt, és napokig hesszeltem magam a kötelező, éves nőgyógyászati vizsgálat előtt. Sosem tudtam elképzelni, hogy ehhez is hozzá lehet szokni. Pedig de.

Most úgy tartom a karomat vérvételre, mintha kezet akarnék fogni valakivel, és úgy fekszem fel havonta a vizsgálóasztalra, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Mert az is. A félelmek egyszerűen megszűnnek létezni, ha szembe nézünk velük. Ha tudjuk, hogy ezek kötelező dolgok, egy magasztosabb cél érdekében, elvesztik félelmetes mivoltukat.

Lelkileg tényleg nagyon szép állapot, várakozni, tervezgetni, szeretettel simogatni a hasunkat, viszont erről olyan nehéz beszélni. Nem lehet leírni ezeket az érzéseket.(Ezt a mondatot vajon hányadjára írom már le? :)

Valahogy a helyére kerül minden az emberben, a világban…

Ez lenne az a bizonyos földöntúli nyugalom? Elképzelhető…de ne felejtkezzünk el a terhességi hormonokról sem, amik képesek a földöntúli nyugalom állóvízét egy háborgó tengerré változtatni a másodperc törtrésze alatt!

Nos, hát valahogy így éltem meg a terhességet. Boldogan, örömmel, de mégis két lábbal a földön.

Nem jártam magzati kommunikációs tréningre, se meditációra, szülésfelkészítésre, babagondozási tanfolyamra, nem olvastam el egyetlen kismama újságot, anyák lapját sem és szakirodalom se akadt a kezembe…és nem azért, mert hülyeségnek tartom ezeket a dolgokat (sőt, ellenkezőleg!), hanem egyrészt, mert nem volt rá időm, másrészt pedig szeretnék az ösztöneimre hagyatkozni. Első körben…Aztán ha csődöt mondok az ösztöneimmel, majd jöhet a szakirodalom.

De milyen ciki már, ha az ember totál felkészülve mond csődöt…akkor onnan hova tovább :)?

Ez egy jó hosszú előszó lett, de azt hiszem sikerült minden kérdést kimerítenem.

Én hamarosan eltűnök a „reflektorfényből”, hiszen ez a blog nem is rólam szól majd valójában, hanem Simonról. Legközelebb akkor fogok jelentkezni, ha már Róla tudok mesélni!

Na jó, Simon életében én meghatározó szerepet fogok betölteni, úgyhogy néha magunkról is fogok azért mesélni…és mivel a születése előtt már annyit utazott ez a pici emberke a hasamban, mint más évek alatt, remélem szeretni fog ő is utazgatni, és akkor Olaszországról is mesélek majd!

Ui:

November 8-ára van tervezve a születése, ez az jelenti, hogy nov. 20-áig egész biztos megérkezik. Köszönjük a sok-sok kedves üzenetet, e-mailt, az erőtök velem van, igyekezni fogok nagyon!