2011. november 8., kedd

Szülés vs császármetszés

Én abszolút hiteles leszek. Van összehasonlítási alapom. 2 éven belül egy szülés és egy császármetszés, élénken él mindkettő az emlékeimben.
Őszintén? Nem tudom eldönteni, melyik fáj jobban. Én mindkettőbe bele akartam halni, de aztán mégse:-).
A szülésbe talán az a jobb, hogy piszok módon fáj, fáj, és aztán amikor megszületik a gyerek, jön az eufória, ami viszi magával a fájdalmat. Persze aztán hamar visszatér a fájdalom is, de akkor már ott a baba, aki körül hirtelen annyi teendője akad az embernek, hogy nem ér rá gondolkodni. A császármetszésnél is hasonló a történet, csak felcserélődik a sorrend. Először jön az öröm, megszületett a baba, aztán 6 óra múlva, amikor elmúlik az érzéstelenítés, jön a piszok fájdalom. És ebben az esetben nincs ott a motiváció, hogy majd mindjárt elmúlik....itt tulajdonképpen először születik meg a baba, és utána jön a szülési fájdalom.
Persze a fájdalom érzete is teljesen más, az egyik alul fáj nagyon, a másik hasi tájékon iszonyat, de a fájdalom erősségében sok különbség nincs. Elviselhetetlen mindkettő. Na, remélem meghoztam mindenki kedvét a szüléshez:). De pedig vannak sokan, akiknek nem fáj, meg 2 óra alatt kipottyantják, szóval nem belőlem kell kiindulni. Én egy ilyen alkat vagyok, és kész.
A műtét után 6 órával kezdett múlni a zsibbadás, jöttek a fájdalmak. A hasamon homokpárna volt, ami nyomta vissza a méhemet, illetve adták mellé injekcióban a méhösszehúzót. Na az valami borzalom volt! 4 óránként kérhettem fájdalomcsillapítót, 2 óra múlva már vakartam a csempét. Illetve vakartam volna, ha nem kellett volna mozdulatlanul feküdnöm. 24 órát feküdtem mozdulatlanul, a hátamon, még a fejemet sem emelhettem fel, maga volt a pokol! Nézni a fehér plafont, miközben az ember gerince már szétzsibbadt a sok fekvéstől. Nővéremet beengedték a szobába hozzám nem sokkal a műtét után. Bejött, rám nézett, követte a tekintetemet fel a plafonra, megkérdezte meddig kell még így feküdnöm,  majd jó elméleti munkát kívánt:-). Másnap reggelig azt hittem ez volt a legrosszabb része a műtét utáni időszaknak, a mozdulatlan tehetetlen fekvés, aztán rájöttem hogy ez még csak a kezdet. Bejött egy nővérke, és közölte, hogy akkor most felülünk. Hahahaha mondom, kiváló humorérzéke van, de én most annyira nem vagyok vicces kedvemben. Már pedig fel kell ülni. De mondom nem tudok, higgye el. Ezen elvitatkoztunk egy ideig, majd egyszer csak megfogott, mint egy zsák krumplit, és felültetett....jött a sötétség, a légszomj, gyors ájulás vissza fekvésbe. Mondtam én hogy nem fog menni! Kaptam még egy pár óra pihenőt. De aztán csak jött megint kíméletlenül, hozott egy lavór vizet is, hogy mosakodni fogunk. Király, rohadt sok kedvem van pancsolni. Valahogy összenyalábolt, sűrű káromkodások közepette felültem, és megmosdatott, miközben izomból nyomta a tarkómat lefele, hogy nehogy megint elájuljak. A 2 perces mosdatásba úgy elfáradtam, mint még soha életembe. Visszafeküdtem nézni a plafont, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz így a gyerekemmel. Illetve a gyerekeimmel. Merthogy már kettő van. Én meg fel sem bírok ülni...irtó nehéz volt ezt a leharcolt fizikai állapotot feldolgozni. Feküdtem ott azon az ágyon, és mintha nem az én testem lett volna, csak egy élettelen rongybaba, vagy inkább egy telesz.rt búvárruha:), bocs a vulgáris kifejezésért, de tényleg. Mondták nem baj, majd másnap már jobb lesz. Hát nem lett. Biztos azért, mert nagyon sok vért veszítettem-volt a válasz. Majd másnap. Harmadnap aztán komolyan kétségbe estem, még mindig fél óra volt a mosdóig eljutnom. Mindkét szobatársnőm császáros volt, láttam, hogy ők is hogy szenvednek. És akkor a sok elméleti munka eredményeképpen odáig jutottam, hogy itt egyetlen menekülő út van, egyetlen dolog fog megmenteni az összeomlástól, és az a humorérzék (igen, anno az előző gyerekágyas időszakom alatt is ugyanerre a felismerésre jutottam). Onnantól kezdve elkezdtem kegyetlenül kifigurázni magunkat:). Hamar rájöttünk, hogy ez nem volt egy túl okos ötlet tőlem, ugyanis a műtét után nem tud az ember nevetni, mert fáj a hasa. De akkor már nem volt megállás. Dőlt belőlünk a hülyeség, és próbáltunk nem nevetni. Kegyetlen volt:-). Ennél szörnyebb élmény már csak az volt, amikor a második napon hozták a reggeli tejes kávét. Én, aki kb.20 éve tejes kávéval és lekváros kenyérrel kezdem a napomat, és ezt a  szokásomat a terhességi cukorbetegségem miatt közel fél évre fel kellett függesztenem, úgy örültem a reggeli tejeskávénak, hogy egy nagy bögrével kértem belőle, és mohón beleittam. Sajnos túl mohón, irdatlanul félre nyeltem. Akkor még felülni sem bírtam, köhögni egyáltalán nem tudtam homokpárnával és kötéssel a hasamon, csak azt éreztem, hogy itt a vég...a nővérke persze egyből látta hogy mi történt, és elkezdett kiabálni, hogy ne köhögjön, csak ne köhögjön! Én meg akartam volna kérdezni, hogy de akkor mit csináljak??? De nem tudtam beszélni sem, fulladoztam. Nagyon kemény 2 percem volt, azt hittem belefulladok abba a szerencsétlen tejeskávéba. Annyira morbid volt a helyzet, hogy már röhögnöm is kellett. Na akkor még durvábbá vált a helyzet. Nem is tudom végül hogy éltem túl, de lement a kávé, és a hasfalam se repedt fel.
Negyedik nap aztán kezdtem már feljönni, mint a talajvíz. Gondoltam elég volt az elméleti nagytakarításból, fizikai rendre is szükségem van, rendet teszek a kórházi kis szekrényemben. Akkor vettem észre, hogy két nagy papírdoboz van az ágyam mellett, tudjátok olyan ajándékcsomagok, amiket adnak, ha kérsz, ha nem. Megszülsz, és máris a nyakadba a sok reklám vacak, termékminták, kuponok, nehogy egy percre is elfelejtkezz róla, hogy fogyasztói társadalomba élünk, és te most egy újabb potenciális fogyasztót hoztál világra. Szültél? Gratulálunk. Akkor költs még több pénzt! Na, gondoltam átnézem miket küldtek, hátha találok benne valami érdekes olvasni valót. Kinyitottam a dobozt, két újság pottyant ki belőle, mohón nyúltam utána. Most kapaszkodjatok meg! Az egyik újság a Diéta&Fitness volt, a második pedig a 21.évszázad, vagy mi a szösz. Hát ez kész! Ott fetrengek egy kórházi ágyon, mozdulatlanul 4 napja, a 6 hónapos kényszer diétám után, abban a hitben, hogy én már soha életemben nem fogok tudni hasizomból felülni, és akkor olvassak Diéta és Fitnesst....óóó, hogy az a.....mentek ti a jó......-ba, gondoltam magamban:-). Két szó volt, amit akkor egyáltalán nem akartam egy jó ideig hallani, és az a diéta, meg a fitness! A másik újság pedig egy tudományos ismeretterjesztő újság volt, címlapon a nanomolekulák csodálatos világáról...értitek, egy frissen szült, agyilag lepusztult kismama, aki kettőig nem lát a sok fájdalomtól, és tudja, hogy a következő x hónapban nem fog egyhuzamban 3 óránál többet aludni, valószínűleg roppant mód érdeklődik a nanomolekulák után. Hülyék. Gondolkodtam, hogy írok egy kedves levelet az ajándékcsomag összeállítójának, de aztán meggondoltam magam.
Másnap aztán még jobban lettem, már ki tudtam egyenesedni. Máig nem értem, hogyan tud az ember szervezete ilyen gyorsan regenerálódni! Végül egy hetet maradtunk a kórházban, mert bár az 5.nap hazajöhettünk volna, de Simon közben benyelt egy masszív fosós-lázas vírust, és nem mertem Konrádot hazahozni, nehogy elkapja. Az utolsó két napom már tényleg igazi wellness élmény volt, bár a kaja pocsék volt, és az ágy iszonyú kényelmetlen, de legalább visszakaptam a régi állapotomat. Hazaindulás előtt az egyik vén fószer doki még bókolt is egyet, hogy milyen jól nézek ki, legyek büszke magamra, bevallom életemben még ilyen jól nem esett egy bók se! Még ki is húztam magam-és hogy örültem, hogy képes vagyok erre a mozdulatra! Sőt, kezdtem kétségbe is esni, hogy már túl jól vagyok...a teljes felépülésemet egy dologgal tudom hitelesen bizonyítani: kiolvastam A Diéta és Fitness-t, meg a 21.évszázadot is.Irány haza!

Na, hát így telt az én kórházi tartózkodásom. Kínlódva, szenvedve,először sírva, majd röhögve, és mindeközben nagyon-nagyon boldogan(igen, tudom, elég tudathasadásos állapotban:). Konrád az első napokban nem volt mellettem, mert nem tudtam ellátni, csak szoptatni hozták be. Amikor már fel bírtam kelni, megkaptam őt is, micsoda boldogság volt! Az első alkalommal hogy mellém tették, egy hatalmasat mosolygott rám, és ezt aztán megismételte minden egyes alkalommal. Szerelem első látásra, ami köztünk van! A telefonommal készítettem róla néhány fotót, mindegyiken mosolyog, a csodájára jártak a csecsemős nővérek is, hogy milyen ritka az ilyen mosolygós újszülött. Nyugodt volt, állandóan aludt, összebújtunk az ágyon, és én nem egyszer elsírtam magam a boldogságtól. Nem bírtam csalódott lenni, azért, mert így alakult a szülés, és most már tudom, hogy a lelki kötődés, a lelki köldökzsinór akkor is ugyanúgy ki tud alakulni, ha nem úgy sikerül a szülés, mint ahogy eltervezte az ember, vagy ha nincs az első perctől fogva az anyával a baba.
A sok elméleti munkám alkalmával volt időm mindent feldolgozni, átgondolni. Arra jutottam, hogy kicsit túl van lihegve ez a természetes szülés téma. Persze, nyilván mindenki a legtermészetesebb módra törekszik, de vannak helyzetek amikor ez valamiért nem történhet meg. És akkor rengetegen lelkileg belerokkannak ebbe. És ez szerintem azért van, mert túl van lihegve ez az egész történet. Néha úgy érzem úgy állítják be, mintha egyfajta státusz szimbólum lenne, hogy valaki 1 óra alatt megszül, mintha ez egy erőpróba lenne, mintha fejben dőlne el minden, és ha valakinek nem úgy alakul, akkor az az ő hibája lenne. Ez egy baromság! Alapvetően én a természetes szülést támogatom, sőt az otthonszülést is abszolút pártolom!, de nem azért, mert ez most "trendi". Elítélem a magam módján az indok nélküli szülés megindításokat, és az indok nélküli siettetést. DE! Ha indok van, akkor abszolút a kórházi protokoll mellé állok! Vannak esetek amikor muszáj közbe avatkozni, és akkor nem elkeseredni kell, hanem örülni!!! Örülni, hogy van lehetőség, hogy megvédjük a baba egészségét. Mert ez a legfontosabb. A végeredmény. Ha leesett a szívhang, ha elszíneződött a magzatvíz, ha bármi probléma van, örülni kell, hogy van lehetőség a gyors beavatkozásra. Az én esetemben is indokolt volt a beavatkozás, hiszen 35 órával a magzatvíz elfolyásom után még mindig nem indult meg a vajúdás. Olaszországban a természetre bízták egy napig. Következő nap próbálkoztak a szülés megindítással, de nem sikerült. Harmadnap sikerült, de csak egy olyan hormon tartalmú szerrel, amit itthon nem lehet alkalmazni magzatvíz elfolyás után....ott végül sikerült, bár a 65 órával ott is az utolsó utáni pillanatban jött világra Simon. Pedig ott volt kezdetben homeopátia, aromaterápia, kád, az alternatív vajúdási módszerek összesét kipróbálták rajtam, később  többféle hormontartalmú szert is, végig jártam akkor az egész utat. Akkor sikerült. Most nem. Ez van. Itt nem kockáztattak, hanem biztosra mentek. És tudjátok mit? Örülök. A szép, gyönyörű, egészséges fiamnak. Simonnal a szülés után végig együtt voltunk, Konráddal nem. Ő az első 3-4 nap nélkülem volt, mert nem tudtam ellátni. Nem érzem úgy, hogy valami pótolhatatlan hiányban szenvedne emiatt. Mióta hazajöttünk egymáson lógunk állandóan, ügyesen szopizik, imádjuk, szeretjük, megadunk neki mindent lelki és fizikai értelemben is.
Emlékszem amikor Simont szültem, ő végig mellettem volt. Talán a második, vagy harmadik nap éjszaka úgy éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, elájulok a fáradtságtól, muszáj bevinnem a csecsemős osztályra, nem bírom megnyugtatni. Beadtam, mondták kedvesen, hogy semmi baj, feküdjek le, pihenjek. Mentem vissza a szobámba, és közben bőgtem, mint a záporeső.  Bementem a mosdóba, akkor már zokogtam, és felhívtam Petit. Szegény, alig bírt megnyugtatni, és elhitetni velem, hogy nem vagyok egy szaranya, azért mert leadom 2 órára a gyereket, hogy tudjak aludni. Hát ennyire vettem komolyan a rooming-int elsőre. Olyan lelkiismeret furdalást csináltam magamnak, utólag persze rájöttem, hogy totálisan feleslegesen! Na, most másodjára már rutinosan kezeltem ezt a témát. Beláttam, hogy itt elsősorban ÉN számítok most, azzal hogy gyorsabban regenerálódok, nem feszítem szét az amúgy is leharcolt testemet, végső soron a gyerekeimmel teszek jót, mert annál hamarabb kapnak egy száz százalékos anyát. Nem minden áron akartam bezzeganya lenni, aki max. 10 százalékon "üzemel", és szétesik a fájdalomtól.
Azért írtam, hogy szerintem ez a szülés téma túl van lihegve, mert úgy érzem erről iszonyú sokat ír a média, mindenhol ez a téma, minden fórumon ezen pörögnek a kismamák, hogy így a természetes szülés, úgy a rooming-in, ami persze egyfelől nagyon jó, hiszen sokkal informáltabbak a kismamák, tudatosabbak, de másfelől meg rossz is, mert nagyon magasra rakják a mércét! Ha valaki nem egy csodálatos élménynek éli meg a szülést, netalántán nem is tudja megszülni, vagy az első pár napban hulla kimerülten nehezére esik ellátni a saját gyerekét, összeomlik. Holott ez hülyeség! Császáros kismamák, én most hivatalosan is megtiltom mindenkinek hogy elkeseredjen a műtét miatt, vagy azért, mert kezdetben nehezére esik ellátni a gyermekét!!!!!
Van a szülés, van a kórházi pár napos tartózkodás, ez így kb. egy hét összesen, és aztán van 20-30 év, amikor lehet mindent bepótolni, ami abban az egy hétben kimaradt. Egy ember nem attól lesz boldog és kiegyensúlyozott, mert gyertyafényben született, és nem vágták el rögtön a köldökzsinórját, hanem azért mert egy boldog, szerető család veszi körül....és ez sokkal nagyobb munka, mint maga a szülés. Egy életen át szeretni őt, a gyermek apját, a testvérét, és egy szerető családi légkört teremteni. Ezen kellene pörögni annyit, nem a kórházi szülés körülményein. Ez a véleményem. És most jöhetnek a kövek:).
Na meg egy összegzés a végére:
Fájt most is a szülés, a múltkor is, de gondolkodás nélkül belevágnék újra. Újra, és újra, és újra.....Lehet, hogy ez egy véget nem érő blog lesz akkor? :)

2011. október 22., szombat

Konrád világra jött!

A kiírt napon, azaz augusztus 4-én este éreztem, hogy szivárog a magzatvíz. Na mondom, frankó, Konrád is ugyanolyan stílusosan jelzi a jöttét, mint a bátyja :-). Természetesen nem volt egy fájásom se, úgyhogy egyből éreztem, ez sem lesz könnyű menet. Az orvosom nagyon rendes volt végig a terhesség alatt, mindig azzal biztatott, hogy ne aggódjak, "statisztikailag a második szülés mindig könnyebb mint az első, és statisztikailag a második szülésnek a legkisebb a kockázata". Én erre mosolyogva mindig csak azt feleltem, hogy én vagyok az, aki általában rácáfol a statisztikára:-).
Tisztában voltam a magyar orvosi protokoll szabályaival, miszerint a magzatvíz elfolyása után 24órán belül be kell fejezni a szülést, mert megnő a magzati és anyai fertőzés kockázata. Ergo, már Simont sem tudtam volna megszülni itthon. Még jó, hogy az olasz protokoll teljesen más volt, ott tudtunk 60 órát várni.
Gondoltam, ha úgyis 24 óra a limit, akkor kicsit csalok....éjfél körül éreztem először a magzatvíz szivárgást, de olyan 5 óra körül indultunk csak be a kórházba. Megvizsgált az ügyeletes orvos, mondta, hogy szinte semmilyen tágulás nincs, fájásom se volt, úgyhogy kaptam egy ágyat, és kényelembe helyeztem magam. Délelőtt jött meg az orvosom, ő is megvizsgált, majd közölte, hogy "na, ez ugyanolyan nyögvenyelősen indul, mint az első:-)".Látva engem, már egyre kevésbé hitt ő is a statisztikába szerintem:). A pénteki nap teljes eseménytelenségbe telt. Nem fájt semmim, kitűnően éreztem magam, olvasgattam, aludtam, és próbáltam átérezni, hogy én most elvileg szülök. Nem jött a fíling. Este oxytocin terheléses tesztet csináltak. Bekötöttek egy adag infúziót, ráültettek egy nagy labdára, és én ott pattogtam vagy 3 órán át....az égvilágon semmit nem éreztem. Ásítoztam, unatkoztam, és közben próbáltam átérezni, hogy én most elvileg szülök. Még mindig nem jött a fíling. A fájásgörbém olyan lapos volt, mint az Alföld. Próbálták növelni az infúzión a cseppszámot, semmi. Végül feladták a tesztet, elmentem aludni. Azt mondták, sok nőnek a teszt utáni éjszaka beindulnak spontán a fájások, majd biztos így lesz nálam is. A következő emlékképem az, hogy  reggel 7órás nagyvizit van, áll körülöttem vagy 5 ember, és alig bírnak felébreszteni. Szerintem még a nyálam is csorgott, olyan jóízűen aludtam. Pedig kaptam állítólag 4óránként injekciót is, antibiotikumot, a fertőzés ellen. Ciki, de átaludtam azt is. Na sebaj, 8 körül jön be az orvosom, majd hátha tud velem valamit csinálni. Ekkor már ugye túl voltunk a magyar protokoll szerinti 24órán....de ismerve az előzményeimet, kaptam egy kis haladékot. Bekötöttek még egy infúziót, most nagyobb adagot, nagyobb cseppszámmal. Összesen közel egy liter oxytocint kaptam, de az égvilágon semmit nem éreztem tőle.
Az orvos délig adott haladékot, azt mondta, kellene most már valamit produkálnom. Ültem ismét a labdán, folyt az infúzió, és próbáltam átérezni, hogy én most szülök. De csak nem jött a fíling. Közben behívták Petit is, hogy most már lassan történnie kell itt valaminek, így vagy úgy, mert az a fránya idő ketyeg a fejem felett. Már 30 órája patakzott a magaztvízem. De se egy fájás, se más jele annak, hogy itt most szülés van. 11 körül bejött az orvosom, épp valamin vihorásztunk Petivel, és elég gondterhelten nézett rám. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj? Azt mondta túl jó a kedvem. Legalább egy picit próbáljak már meg szenvedni, annyira örülne neki. De nem megy-válaszoltam. Pedig akartam én is. Lelkileg annyira fel voltam minden fájdalomra készülve. Akartam érezni, hogy szétszakadok, hogy őrülten fáj, hogy világra hozom a gyermekemet. Egyfolytában beszéltem hozzá, győzködtem, hogy legyen kíváncsi a külvilágra, hogy higgye el nekem, itt kint is van olyan jó, mint ott bent. De Konrád meggyőzhetetlen volt. Ültem az elhagyatott szülőszobában, pattogtam azon az istenverte labdán, a szülésznőm az előtérben a számítógépen internetezett, épp a moziműsort nézte a port.hu-n, Peti a mobilját nyomkodta, ő is internetezett, talán az euro árfolyamot ellenőrizte, vagy a sporthíreket olvasta, ránéztem az órára, mindjárt dél. Nekem most szülnöm kellene. De nem megy. Már én is beleuntam ebbe az eseménytelenségbe. Ha legalább egy fájásom lett volna, valami, amibe bele tudtam volna kapaszkodni. De semmi. Bejött az orvosom, közölte, hogy megvizsgál, mert szeretné látni, van-e valami változás a tágulás terén. Ő már így is saját felelősségére áthágta a protokollt, tudni kellene, hogy van-e értelme. Felfeküdtem a székre, megvizsgált, majd csalódott arccal közölte, hogy semmi változás. Szűk egy ujjnyi. Ezen biztos nem fog kiférni egy gyerek. Azt mondta, ha látna valami változást, egy kis fényt az alagút végén, ő várna még. De a jelenlegi állapotomban-tágulás és fájás nélkül nem lát arra esélyt, hogy én itt pár órán belül világra hozom ezt a gyereket, márpedig a magzatvíz elfolyt. Lassan 35 órája. És akkor kimondta: Judit, én megoperállak. Sírva fakadtam. Ez az amit nem akartam. Egy műtétet. Kibírok én bármilyen fájdalmat, akár 50órán keresztül is, nem érdekel mennyit kell szenvednem ezért a gyerekért, de én akarom a saját sorsomat irányítani. Nem kiszolgáltatottan, lebénítva feküdni egy műtőasztalon és rettegni attól, hogy mások rendelkeznek a testem felett. De sírás ide vagy oda, a tényt gyorsan el kellett fogadnom, közben pörögtek az események körülöttem. Katéterezés, műtős ruha, hajháló, gyors autogram osztás, és pufff már bökték is a gerincemet. Ott feküdtem egy hideg műtőasztalon, és próbáltam felfogni, hogy mi történik velem. Az agyam még tiltakozott, a testem már nem tudott. És akkor odahajolt az egyik asszisztens hozzám, és kedves hangon azt mondta: anyuka, most születik meg a gyermeke. Hihetetlen, döbbenetes élmény volt. 10 perce még kint pattogtam a labdán, most meg itt sír egy gyerek....úristen, ez az én gyermekem, mutassák ide gyorsan!!!!És mutatták. Gyönyörű volt! Csodaszép a bőre, a kis teste, sír, és már viszik is:( épp hogy a talpát meg tudtam simogatni. Olyan gyorsan történt minden, próbáltam felfogni, hogy Konrád megszületett. A hátralévő kb.20 percben egy kapcsolótáblát néztem. Folyamatosan beszéltem magamba, hogy ne halljam mi történik körülöttem. Próbáltam nem felfogni hogy most épp varrják össze a méhemet, teszik a helyére a húgyhólyagomat, és foltoznak össze mint egy darab húst. Közben az orvosom is odahajolt, és közölte, hogy nehéz a műtét. Hú, de jó hír. Sírjak, nevessek, mit csináljak? Inkább nézem a kapcsolótáblát. Próbáltam kizárni a külvilágot. Majd egy szó ütötte meg a fülemet: ebédidő. Na, akkor nagy gond nem lehet, visszatérhetnek a gondolataim a műtőbe. És akkor elkezdtem hallgatni hogy miről folyik az élénk diskurzus. Fél 1-ig adnak csak ebédet a konyhán...valaki szóljon le, hogy megyünk, mindjárt végzünk. Nehogy megint ne kapjunk kaját, mint a múltkor. Oké, szóljatok le. Hányan vagyunk? Bingo, mindenki megy ebédelni, akkor túleltem! Erőt vettem magamon, és rákérdeztem, velem mi lesz? Már varrjuk a hasfalat-volt a válasz. Oké, akkor nem hagynak félbe. Kitolnak. Peti odahajol. Eufórikus, Konrádot fotózta, nagyon boldog. Én meg fekszem, azt érzem, hogy nincs erőm levegőt se venni. Kemény menet volt. De a lényeg: Konrád megszületett! 2011. augusztus 6-án 12óra 12 perckor 3700 gramm és 56 centi.(csak érdekességként az én születési dátumom 06.hó 08-a, az övé 08.hó 06-a-eddig is mindig összekevertem, ha fordítva kellett valahol írni, ezután tuti még jobban fogom:).

Konrádra várva....

Igen, tudom, irtó régen írtam....Húsvét óta nem született újabb bejegyzés, pedig vagy ezerszer megfogadtam, hogy nem hagyom abba a blogot. Annyira igazságtalannak érzem, hogy Konrádnak nem hagyok hátra semmi emléket élete első éveiről, míg Simonnak itt lesz ez a blog. Most erőt vettem magamon, és nekiültem.
Van mit pótolnom. Többek között az elmúlt 11 hónapot kellene egy bejegyzésbe sűrítenem, de ez úgysem fog menni. Úgyhogy kicsit tárgyilagosra fogom a figurát, és elég gyorsan fogok szaladni az időben. Hátha egyszer utolérem magam, és visszatérhetek az eredeti forgatókönyvhöz.
Konráddal való terhességem egy csoda volt. Tudom, közhelyes vagyok, de kit érdekel, ha egyszer tényleg így volt:-).  Imádtam az elejétől a végéig. Az első hetek fáradtságát leszámítva nagyon könnyen éltem meg ezt a 9 hónapot. Néha úgy éreztem, az energiaszintem meghaladja a normális állapotomat, el is neveztem Duracell Jucusnak magam (persze azóta kimerültek már az elemeim:). Az utolsó napig jöttem-mentem, nonstop pörögtem, Simon diktálta a tempót. Mivel a harmadik emeleten lakunk, cipekedtem, lépcsőztem, néha volt egy pici lelkiismeret furdalásom is, hogy talán lassítani kellene. De Konrád úgy tűnt, élvezte ezt a tempót, mert nem volt semmi gond. Két apró nehézség volt azért a terhességem alatt, az egyik a 16. heti ultrahangon felfedezett jóindulatú daganat(=mióma) a méhemben, a másik pedig a terhességi cukorbetegség. A mióma felfedezésekor picit megijedtem, alaposan utánajártam, hogy mit kell róla tudni. A terhesség alatti hormonváltozások számlájára írható, igazából semmit nem lehet vele tenni. Én azért bevetettem a jó öreg homeopátiát, és a Flavin cég egyik termékét kezdtem el szedni, meggyőződésem, hogy ezek hatására tűnt el. Mert igen, egyszer csak eltűnt a képből! Jött, és ment...a daganat és én nem lettünk barátok:).
A terhességi cukorbetegségemet pedig szigorú diétával tartottam kordában, ez nem volt egyszerű. Konrétan szenvedtem, mint a dög :-), főleg az első 2-3 hétben. Utána "leszokott a szervezetem" a cukorról, és már nem kívántam annyira. De tény, hogy volt néhány alkalom, amikor úgy éreztem ölni tudnék egy nagy fagyi kehelyért, vagy egy habos süteményért. Egy idő után szállóigévé vált nálam a "ha én egyszer megszülök..." kezdetű mondatom, arról ábrándoztam, hogy mit és hogyan fogok bepótolni ha véget ér a szigorú diétám. Én aki soha életemben nem fogyókúráztam, most megtudtam miről szól egy diéta. Riszpekt a fitnessladyknek, és minden túlsúllyal küzdő embernek, emelem kalapom előttük! Végül a nyári gyümölcsszezon mentett meg az éhen halástól, szerencsére a gyümölcsök cukortartalmára kiválóan reagált a szervezetem, és abból szinte korlátlan mennyiségben ehettem. Életemben még ennyi görögdinnyét, barackot, málnát és cseresznyét nem ettem! Kíváncsi vagyok, vajon Konrád felnőtt korában nagy gyümölcs imádó lesz-e? Mert magzati korában irdatlan mennyiséget kapott belőle:-)!
Na szóval ezt a két nehézséget leszámítva nem volt más gondom. A diétának hála csak 12 kg-ot híztam(Simóval anno 25kg-ot), és egész biztos, hogy ezért voltam olyan fitt a végén is. Nem fájt a derekam, a csípőcsontom, se a kezem, se a lábam nem dagadt, nem vizesedtem, és ennek nagyon örültem. Amilyen könnyen megfogant Konrád, pont olyan könnyen élt a pocakomban 9 hónapot. Imádtam a mocorgásait, a várakozás minden percét. Simon rengeteget simogatta és puszilgatta a hasamat, együtt vártuk, hogy mikor fog Konrád kibújni a pocakomból. 2011. augusztus 4-ére volt tervezve az érkezése. Néhány fotót készítettem ismét magamról, így néztünk mi ki, ketten egy testben...






2011. április 25., hétfő

Kellemes húsvéti ünnepeket!

Rohan az idő....és vele együtt mi is. Fogadalmakat már nem teszek-úgysem tudom betartani. Helyette kívánok inkább mindenkinek boldog nyuszis ünnepeket finom sonkával és sok piros tojással!
(Ui.: hamarosan folytatni fogom a blogírást....de tényleg!)


2011. február 20., vasárnap

Simon már 15 hónapos!

Szerintem egyre jobban hasonlít az apukájára. A köztük lévő imádat továbbra is töretlen:). Simi megtanult igazi, "csuppanós" puszit is adni, és mióta ezzel mutatja ki a szeretetét, mi majd elolvadunk!
Az ásítós arckifejezését tőlem örökölte:-)
Egy csepp bűntudat nélkül megeszi a csokimat...
De jószívűen megosztja a reggelijét a kutyussal.

Egyre többet beszél, és néha már mi is kezdjük érteni, hogy mit mond. A 15 hónapos szókincse a következő szavakból áll: Anya, Apa, Mama, Papa, alma, autó, lámpa, kész, cica, teregetek, ele(fánt). Szinte mindent megért, amit mondunk neki, hihetetlen...úgy szívja magába a tudást, mint egy kis szivacs. A maga nyelvén mindent el tud nekünk magyarázni, nagyon fejlett a kommunikációs érzéke (hm, ezt vajon kitől örökölhette:-)?
Továbbra is igazi téli gyerekként imád a levegőn lenni, mindegy hogy kint mínuszok repkednek, vagy jeges szél fúj. Én már nagyon-nagyon várom a meleget, a napsütést! Ez az idei tél nekem nagyon hosszúnak tűnik már. Valamelyik nap kínomban vettem egy doboz fagyasztott málnát, csak hogy legalább egy kis nyár feelingem legyen:-). Simi és a málna között nem alakult ki első látásra szerelem....elképzelhető, hogy a málna imádat genetikusan nem öröklődik???


2011. február 16., szerda

Az előző folytatása...

Még az előző bejegyzésemhez kapcsolódik az alábbi videó. Az egyik kedvenc időtöltésünket, a teregetést örökítettem meg:-)

2011. február 4., péntek

A házvezetők gyöngye

Ez a bejegyzésem sok magyarázatot nem igényel, a képek önmagukért fognak beszélni. Simon aktív részese, sőt, mi több, főszereplője a háztartásunknak. Mindenbe be szoktam fogni...együtt pakolunk(én össze, ő szét), együtt mosunk fel (ő pancsolja a vizet, én törlöm fel), együtt porszívózunk(ő a falat, én a padlót), együtt vásárolunk (amit ő berak a kosárba, azt én kiveszem, és fordítva) együtt teregetünk (én teregetek, ő leszedi a ruhákat), együtt ágyazunk be (ő széttúrja, én összerakom) szóval tényleg semmi jóból nem hagyom ki.
Alapvetően nagyon törekszem arra, hogy egy talpraesett, kicsit "házias" fiút neveljek belőle, akinek nem büdös a házimunka. Aki képes lesz majd a koszos edzőcuccát berakni a mosógépbe, és ki is fogja teregetni, aki elpakol maga után, és nem esik ki a kezéből porszívó, vagy a fakanál. Szerintem ez abszolút nem papucsság, egy férfi az én szememben nem kevesebb, hanem inkább több attól, hogy képes ellátni magát. Remélem ő is majd így fogja gondolni 20 év múlva :-). A továbbiakban beszéljenek a képek helyettem...( a fotók nagy része már régebben készült)



A legszebb olaszországi emlékeink

Olyan érdekes, hogy mennyien kérdezik meg tőlem mióta itthon vagyunk, hogy és milyen itthon? Nem hiányzik Olaszország? Ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy szuper itthon, és nem hiányzik semmi! És ez tényleg így van...mint korábban már meséltem, ha az ember hosszú évekig nem él itthon, egy teljesen más szemüvegen keresztül látja a hazáját, amikor visszatér. Arról nem is beszélve, hogy amikor az embernek gyereke születik, egyből teljesen más dolgok lesznek fontosak....ami eddig fontos szempont volt, most hirtelen tök felesleges lesz, és fordítva. Olaszország sem hiányzik különösebben, lehet, hogy mert még kevés idő telt el....majd tavasszal, ha szépen sütni fog a nap, biztos belém fog párszor hasítani,hogy jaj, de jó lenne most elugrani a Garda-tóhoz:-), de aztán felkerekedünk majd, és elmegyünk az állatkertbe helyette, aztán átugrunk tesómékhoz, és gyanítom eszembe se fog jutni a Garda-tó. Szóval minden relatív....
De az egészen biztos, hogy Olaszország akkor is a szívem csücske fog maradni, és tuti, hogy sokszor fogunk oda járni nyaralni, telelni. Rossz emlékek nem maradtak bennünk, Peti távozása után a csapat eléggé szétesett morálisan, és semmi eredményt se tudtak felmutatni, az edzőt is kirúgták. Biztos lenne, aki ennek örülne, hiszen legszebb öröm a káröröm, de nekünk ettől nem lett jobb. Sajnálom azokat az embereket, és ennyi.
Az idő minden emléket megszépít...de nem csak az idő képes erre! Ha történik az emberrel egy rossz és egy nagyon jó dolog egyidőben, tuti, hogy a jó győz! És ez nálunk is így történt.
Az utolsó olaszországi estéinken sokat beszélgettünk, összegeztük magunkban a múltat, és tervezgettük a jövőt, hogyan legyen, mint legyen. Igazából Simon születése óta nagyon vágyunk még egy ilyen kis tüneményre, és az utolsó este úgy éreztük, na ez most a megfelelő időpont. Igen, tudom, másoknak ez tűnne a legnemmegfelelőbbnek, hiszen talán életünk egyik legbizonytalanabb periódusa volt, de mi mindig fordítva gondolkodunk:). És úgy tűnik, Simon kistestvére is pont ilyen fordítva gondolkodik, mint mi,  mert azon az estén megfogant:). Tudtam, és éreztem abban a pillanatban, és úgy indultunk haza, hogy én biztosan tudtam, megint egy életre szóló ajándékkal búcsúzok egy országtól.
Olaszország ezért fog az én szívem csücske maradni. Az egyik gyermekem ott született, a másik pedig ott fogant, szoros érzelmi kötelék ez nekem!
És akkor hivatalosan, ennek a blognak a hasábjain is, nagyon nagy örömmel szeretném bemutatni a mi legkisebb családtagunkat, akinek a várható születési ideje 2011 július vége/augusztus első napjai:

2011. február 2., szerda

Becsavarodtunk:-)

Bár legutóbb megígértem magamnak, hogy rendszeresen írni fogom a blogot, ez nem jött össze. Mindig van valami....legutóbb betegek voltunk, végigsöpört valami járvány rajtunk. Simonnak ez volt élete második betegsége, nagyon hasonlóan zajlott le mint az első. Irdatlan magas, semmivel sem csillapítható láz, majd torok és mandulagyulladás. Szerencsére a homeopátia most is a segítségünkre sietett, úgyhogy most ismét virtuálisan meghajlok a homeopátia feltalálója előtt, irtó hálás vagyok neki!
A betegség alatt egyszerre jött ki neki három hátsó nagy rágófoga, hatalmas "élmény" volt, én gondolkodtam, hogy kérek egy pszichiátriai beutalót...magamnak persze:). Mindegy, túl vagyunk ezen is, végre meggyógyult, és már 12 foga van! Ha megkérjük hogy mutassa meg a fogait, olyan tündérien tud vicsorítani velük!
Azért amikor beteg volt, fájt a torka, és még a három foga is kínozta, elég nyűgös volt szegény. Ilyenkor a kreatív szülők megpróbálnak mindent....aztán előbb-utóbb felrúgnak minden íratlan szabályt, legalizálják a tv nézést, a cumizást, a csokievést, azaz mindent szabad, amit egyébként nem, csak kicsit jobban legyen.
Én is így tettem, nappal mindent szabad volt, éjjel velünk aludt, picit izgultam, hogy mi lesz miután meggyógyul, de nem volt szívem ellentmondani neki, miközben vacogó foggal rázta a hideg, könyékig dugta a kezét a torkára, mert nem értette mi fáj....azóta már meggyógyult, és minden visszaállt a normális kerévágásba. Nappal nincs cumi, éjjel egyedül alvás van, a tv-t sem nézzük, úgyhogy felesleges volt ezek miatt aggódnom. Nem olyan könnyű elrontani egy gyereket, úgy tűnik:).
A jolly joker játékunk is megvan, felfedeztük, hogy van egy tárgy, ami a legrosszabb passzban is felvidítja. És ez nem más, mint a csavarhúzó!! Meg van érte őrülve! Órákig el tud vele játszani, járja végig a lakást, és keresi a csavarokat....ha talál egyet, megpróbálja beledugni a csavarhúzót, és tekergeti a csuklóját. Döbbenetes, hogy mennyire lefigyelte az apjától ezt a mozdulatot. Ha valami itthon meghibásodik, szinte örömmel mondom ki, hogy Peti, vedd a szerszámos ládádat elő, javítani kell....ilyenkor tudom, hogy fél óra garantált csönd lesz:). Képesek ott ülni, és szöszmötölni fél órát egy kiszakadt zsanér mellett:-). Igazi férfiak!
Néhány életkép...





2011. január 10., hétfő

A hűtőfosztogató, örökké éhes, döbrögipocakos parizer tolvaj

 Azt hittem egy nagyétkű férjnél nincs nagyobb "áldás" egy háziasszonynak, de most rá kellett jönnöm, hogy a nagyétkű férj egy bélpoklos gyerekkel együtt az igazi kihívás! Most mondjuk nem panaszkodhatok, mert itthon el vagyunk kényeztetve Manci Mama és Anyukám főztjeivel is, de néhány hónapja még arról panaszkodtam Petinek, hogy néha úgy érzem, az egész napot a konyhában töltöm. Simon mire befejezi a reggelit, már jön a tízórai, aztán az ebéd, egy szusszanásnyi idő után az uzsonna, és már neki is állhatok a vacsorának. Persze akkor a saját étkezésinket még nem is említettem, márpedig nekünk sem kell a jó étvágyért szomszédba menni:). Vagy főzök, vagy etetek, vagy eszem. Nyilván én is ludas vagyok a dologban, hiszen megrögzötten igyekszem egészséges, változatos, és frissen készített ételt adni neki, biztos lehetne ezt egy kicsit egyszerűbben is csinálni. De másrészről meg olyan öröm főzni neki! És ki tudja, lehet, hogy pont azért is lett ilyen jó az étvágya, mert érzi, hogy örömmel, neki készül, és mert mi tényleg nagy gondot fordítunk a közös étkezések szertartásosságára.
Az utóbbi pár hétben mondjuk elég nehéz vele, mert rájött, hogy ki tudja nyitni a hűtőt, és ott mindig talál valami finomat, így egy két lábon járó önkiszolgáló étterem lett. A parizert mindig kilopja, ha észrevesszük, elbújik vele a függöny mögé, és betömi gyorsan. A joghurtot reggelente ágyba hozza, jelezvén, hogy itt a reggeli ideje, ugyan keljünk már fel és adjunk neki enni. De jóízűen szétkeni a kenőmájast is ha arról van szó, és szedtem már ki sült csirkét is a szájából, a fél kg trappista sajtról nem is beszélve. Remélem hamarosan kitalálunk valamit a hűtő elzárására, mert így rövid távon kiemelt ügyfelei leszünk a szomszédos közértnek.
Néhány fotóval megörökítettem ezt az időszakot, illetve két rövid videóval is. Az egyiken a szokásos reggeli forgatókönyvünket jeleníti meg, ahogy ébredés után azonnal szalad a konyhába, és hozza a joghurtot az ágyunkba, miközben mi próbálunk ébredezni. A másik pedig az ő 14 hónapos önálló evési tudománya, amire nagyon büszke, lelkesen gyakorolja a kanálforgatást.
"nem adom a parizerem!"

2011. január 7., péntek

Az első hóesés


Novemberben, nem sokkal hazatérésünk után pár nappal hatalmas hó esett. Simon ilyet még nem látott életében, úgyhogy gyorsan felöltöztettem, és rohantunk ki az udvarra. Igazi téli gyerekhez méltó módon egy cseppet sem lepődött meg, sőt kifejezetten élvezte. Azóta is mindennap mennünk kell vele, nem számít, hogy kint mínusz tízek repkednek, vagy szakad a hó, netalántán tükör jég a járda. Imád hógolyózni, térdig gázolni a hóban, nyalogatni a jeget, és az sem zavarja, ha lilára fagytak már az ujjai. Nem rám ütött az tuti:-). Néhány havas kép...



Visszatértünk!

A blogra is, és Magyarországra is:-). Az elmúlt két hónapban nem született bejegyzés, ennek több oka van. Mind közül talán a legprózaibb az, hogy nem volt internetünk, ennek hiányában pedig elég nehéz internetezni. Eseménydús és fárasztó időszak van mögöttünk, rengeteg ügyintézéssel és egy villámgyors lakásfelújítással. Karácsony előtt egy nappal készültünk el a lakásunkkal, így nagy álmunk vált valóra, végre együtt karácsonyozhattunk a SAJÁT otthonunkban. Simonnak végre van saját, igazi gyerekszobája, amit úgy ural, mint egy kiskirály:-). Kellőképpen elfáradtunk, de megérte. Jó érzés hazajönni. Nagyon jó. Bár mi erre mindig is tudatosan készültünk (mármint a hazatérésre) és tudtuk, hogy a külföldi életünk csak egy átmeneti időszak (ami kicsit hosszabbra sikerült, mint terveztük), de még így is megdöbbentően jó érzés újra itthon. Azt hiszem, ha az ember több évet külföldön él, olyan dolgokat is észre vesz itthon, amin amúgy biztosan átsiklana. Egyrészt megtapasztalta azt, hogy mit csinálnak máshogy külföldön, mik a jobb dolgok, de ugyanakkor az itthoni jó dolgok is meghatványozódnak. Na de nem akarok én a hazatérés lélektanában elveszni, koncentrálok inkább a lényegre: Simonra!
1 éves elmúlt a nagyfiú...alaposan lemaradtam az életének dokumentálásával, pedig micsoda fontos dolgok történtek! Megünnepeltük az első születésnapját, leesett az első hó, életében először járt fodrásznál, találkozott a Mikulással, jött a Jézuska, gyönyörű karácsonyfánk volt, voltunk szánkózni, hógolyózni, és nem utolsó sorban rengeteg időt töltöttünk a családdal. Megpróbálom azért az elmaradásaimat is pótolni, de közben igyekszem a jelent is megörökíteni.
Ja, igen, mint az már a fentiekből kiderült, a blog írását folytatni fogom!! Olyan jól esett, hogy sokan aggódva kérdezték tőlem, hogy akkor most a blognak vége, hogy már hazaköltöztünk? Nem, nincs vége, folytatom, aggódalomra semmi ok. Anno kettős céllal kezdtem el írni ez a blogot. Egyrészt, hogy a család és barátaink részesei legyenek a mindennapjainknak annak ellenére, hogy nem vagyunk itthon. A másik fő célom pedig az volt, hogy Simonnak egy emléket hagyjak hátra élete első éveiből. A természet egy nagyon idióta húzásának tartom, hogy az ember memóriájából szinte teljesen törlődik élete első pár éve....hisz talán soha annyi időt, figyelmet és szeretetet nem kap az ember életében, mint ebben az időszakban. A szülők egyik legboldogabb időszaka ez, a gyermek pedig még csak emlékezni sem fog rá:-(. Nyilván  a tudatalattijába mélyen bevésődnek dolgok, és ilyenkor alapozódik meg a későbbi személyisége, na de ezek nem kézzel fogható dolgok. Én egy kézzel foghatót, vagyis inkább szemmel látható, olvasható dolgot szeretnék neki hátra hagyni. Ezt a blogot.
Na elég is a mellébeszélésből, jöjjön inkább a főszereplő: Lengyel Pernahajder Simon

2010. november 9., kedd

Egy váratlan fordulat :-)

Már akinek váratlan. Nekünk nem annyira, a környezetünknek minden bizonnyal az. Hétvégén hazaköltözünk! Mivel nincs kedvem kétszáznyolvahatszor elmesélni, hogy miért, most megint galád módon szétoffolom Simókám blogját, és ide leírom. Akit érdekel, itt elolvashatja, máskülönben rándítok egyet a vállamon, és azt mondom: csak :-).
Egy kicsit messzebbről kezdem a mesélést. Ez a hatodik év amit külföldön töltünk. Mi magunk sem gondoltuk, hogy ez egy ilyen hosszú fejezet lesz a közös életünkben. Igen, én vagyok az a lány, aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt habzó szájjal mesélte, hogy ő ugyan SOHA nem fog külföldön élni, aztán később még nagyobb magabiztossággal állította, hogy külföldön SOHA nem szülne gyereket, és különben addig nem is fog szülni, amíg Peti abba nem hagyja a profi sportot. Ehhez képest....:-). 
Úgy futottunk neki a külföldi életnek, hogy fiatalok vagyunk, az élet tele lehetőségekkel, próbáljuk meg, veszteni valónk nincs. És tényleg nem volt. Cserébe nagyon sok mindent kaptunk. Rengeteg helyen megfordultunk a világban, négy különböző országban éltünk, fantasztikus embereket ismertünk meg, és azt gondolom mindenhol nagyon jól feltaláltuk magunkat. De a legfontosabb, hogy hihetetlen élettapasztalatot gyűjtöttünk! Olyan helyzetekben kellett boldogulnunk, olyan körülményekhez alkalmazkodnunk, amit kevés ember él át. Tudom nagy szavak ezek, és nem célom az önmagasztalás, de tényleg sokat tanultunk a világról és az emberi természetről. Amikor az ember kiszakad a biztos családi környezetből, az otthoni megszokott világból, és hirtelen olyan országban találja magát, ahol senkit nem ismer, nem érti amit beszélnek, és fogalma sincs mi hogy működik, akkor nagyon gyorsan felnő. És rájön, hogy az élet nem habos torta.
Sokan, akik ismernek minket, irigykednek ránk. Vagy csak cinikusan mosolyogva mondják, hogy milyen vidám életünk van, csak utazgatunk, kirándulunk, mosolygunk, minden szép és jó. De akik igazán, közelről ismernek minket, tudják hogy ez bizony nem csak erről szól. Az utóbbi időben elég sokszor elszakadt nálam a cérna, amikor valaki azt mondta, hogy jaj, mi könnyen vagyunk, hisz a mi életünk milyen szuper, és mi csak a lábunkat lógatjuk a világ legszebb részein....ilyenkor legszívesebben ráütöttem volna egy varázspálcával a beszélgető partneremre, hogy azonnal cserélődjön fel az életünk, hogy tudja meg miről szól ez igazán. De aztán rájöttem felesleges, gondoljon mindenki azt, amit akar. Csak az gondolja azt, hogy külföldön kolbászból van a kerítés, akinek nulla élettapasztalat van. Tényleg szuper az életünk, és boldogok vagyunk, de ezért hozunk nagyon-nagyon sok áldozatot is. Ez a mi döntésünk, és azt gondolom mindenkinek megvan a lehetősége erre. 
Simon születésével alapjaiban megváltozott minden. Mi szülők lettünk, egy kis ember boldogságának, egészségének a felelősei. Itt a történet már nem csak rólunk szól. Már nem csak a mi érdekeink számítanak. De nem akarok én semmit Simóra fogni, szinte biztos vagyok benne, hogy ha ő nem lenne, akkor is eljutottunk volna erre a pontra. Elég volt. Elértük amit szerettünk volna, kaptunk rengeteg mindent, újra ugyanígy csinálnánk, de most lépni kell, változni. (A változás pedig nekünk a hazatérés, amire tudatosan készülünk a kezdetektől fogva.) Ez a belső hang idén nyáron szólalt meg bennünk. Egyszerűbb lett volna minden, ha pár hónappal előbb szólal meg:-), de ezek a fránya belső hangok már csak ilyenek, váratlanul szólalnak meg. A házasságunkkal is, és a gyerekvállalással kapcsolatban is ugyanez történt, tudtuk mi, tudtuk hogy majd EGYSZER össze fogunk házasodni, és majd lesz gyerekünk is, de aztán csak telt, telt az idő...és egyszer megszólalt a belső hang, hogy na akkor MOST jött el az idő. Mi pedig léptünk.
Azért írtam, hogy pár hónappal előbb is jöhetett volna ez a felismerés, mert úgy mentünk innen tavasszal haza, hogy megállapodtunk a csapattal, visszajövünk. Petit várták vissza a csapatba, mi itt hagytuk a cuccunk felét, és azt gondoltuk, majd most végre lesz egy nyugodt nyarunk, nem kell döntéseket hoznunk, és csapatot keresgélni. Hát a nyarunk minden volt, csak nem nyugodt :-). És ráadásul az a bizonyos belső hang is megszólalt, hogy változtatnunk kell. De mivel erre az évre már megállapodtunk, egy konkrét, "B" tervet találtunk ki a következő évre, és el is kezdtük szervezni ennek a előkészületeit.  A B terv egyébként nem titok, kézilabda egy közeli osztrák alacsonyabb osztályban, és mellette munka. Na jó, az álommunkát konkrétan nem írom le, mert babonás vagyok, és hátha még egyszer összejön:). És akkor jött a svédcsavar. Ebben a B tervben szereplő csapat azonnali szerződést ajánlott. Meghívtak minket családostól, elbeszélgettek Petivel, majd másnap velem is, és egy nagyon jó ajánlatot vázoltak fel. Döbbenten ültünk ott Petivel, hogy jééé, még vannak ilyen korrekt emberek a sportban ilyen profi hozzáállással?  Szinte visszautasíthatatlan volt. Pont a B tervbe illő, ráadásul kapcsolatokat ígértek az álommunkához is....És mi mit tettünk? Visszautasítottuk. Úrissssten, de nagy marhák voltunk! Óriási hiba volt, most már tudjuk. Hogy miért utasítottuk vissza? Mert  korrektek akartunk lenni az olasz csapattal szemben. Mert megállapodtunk velük. Mert itt hagytuk a cuccunkat. Mert ígéretet tettünk valamire. Mert mi még mindig azt tartottuk szem előtt, hogy másokkal szemben korrektek legyünk. A mi célunkat alárendeltük.....Hülyék voltunk. Pedig még azt sem lehet ránk mondani, hogy nem tapasztaltunk eleget. 2 magyar és 2 görögországi bírósági perünk volt/van, rengeteg hazugságot, és emberi gerinctelenséget tapasztaltunk meg az elmúlt 6 év alatt. Igen, sajnos a sport tele van mindkettővel. Amiket mi láttunk, arról könyvet lehetne írni, de tényleg, ez nem túlzás, de ebbe most inkább nem is megyek bele.
És mi ezek után, még mindig nem tudtunk gerinctelenek lenni. Csak egy picit se. Úgyhogy meghoztuk a döntést, marad minden az eredeti elképzelés szerint, de tényleg ez lesz az utolsó év!
Aztán közeledett a visszautazásunk napja, és egy, azaz egy nappal az indulásunk előtt kapott Peti sms-ben(!) az olasz csapat elnökétől egy olyan üzenetet, hogy a telefon majdnem kiesett a kezéből. A legalpáribb, bunkó stílust ha el tudjátok képzelni, akkor az emeljétek négyzetre. Mindezt azért, mert ő nem tudta nekünk azt a lakást biztosítani, amiben megegyeztünk. Itt szólalt meg a vészcsengő a fejünkben először. Hogy Úristen mekkora hülyék voltunk! Ő nem hogy a szavát nem tudja tartani, de még ilyen stílusban is közli azt....ezek után mindenki el tudja képzelni milyen hangulatban érkeztünk meg ide. Még útközben is kaptuk az sms-t, hogy nyugodtan menjünk a fenébe.
Ha ketten lettünk volna, szerintem mentünk is volna....de mint már mondtam, itt a történet már nem csak rólunk szól. Na meg a cuccunk is itt volt, tehát mindenképp jönnünk kellett. Meg is érkeztünk, és az elnök a legszélesebb mosolyával puszi-puszi, hogy vagytok, welcome-mal üdvözölt minket. Mintha a világon semmi nem történt volna!!! Mintha nem is küldött volna semmilyen sms-t nekünk. Itt újra megszólalt a fejünkben a vészcsengő, hogy jézusom, milyen kétszínű emberek vannak! De ha már itt vagyunk, és a biztos jó helyett mi a korrekt rosszat választottuk, hát legyen. Most már végig kell csinálni. Az edző felajánlotta nekünk a saját lakását, abban laktunk (ő egy kisebbe költözött), amíg a másik fel nem szabadult. Közben elkezdődtek a meccsek is, de se a csapat hangulata sem a szakmai felkészülés nem volt jó. Peti érezte, hogy itt valami nem stimmel. Közben hoztak új játékosokat is, valaki elment a csapattól majd visszajött, az edző szanaszét volt a saját magánéleti gondjai és a vesztes pókerjátszmái, meg a kifizetetlen hitel tartozásai miatt. Semmi nem olyan volt, mint előző évben. Peti tavaly kifejezetten jól érezte itt magát, szuperül ment a csapatnak és neki is a játék, nagyon jó helyen végeztek a bajnokságban, irtó segítőkészek és rendesek voltak velünk, tényleg mintha nem is ugyanazokról az emberekről lenne szó...
Idén eddig 4 meccsből 4 meccsen kikaptak. Peti megtette ami tőle telt, 6 gólokat lőtt, de mint tudjuk a kézilabda egy csapatsport, egyedül nem lehet győzni. A kézilabdában van egy forgatókönyv, hogy mit lehet tenni, ha az eredmények nem jól alakulnak: 1. ki lehet rúgni az edzőt 2. ki lehet rúgni a külföldit. Lehet a kettő sorrendjét felcserélni, de akár egyszerre is lehet. Ez kivétel nélkül minden országban így zajlik. Volt olyan szezonja Petinek, hogy 8 hónap alatt 3 edzője volt....és a külföldiekkel ugyanez a helyzet.
A magyarázat: mert a külföldi kapja a legtöbb pénzt, ő a profi, és ha nincs eredmény, minek fizessenek? Igen, szakmailag itt tartanak a sportban. Sajnos.  Részletes indoklást pedig nem kell adni. A szerződésekkel  az égvilágon semmire nem megy az ember (a görög perünkkel-az utolsó havi fizetést "elfelejtették" odaadni-4 év alatt odáig jutottunk, hogy jövőre kitűztek egy tárgyalást, amint nyilván el fognak majd halasztani 2020-ra,  a másikban megszületett a hivatalos döntés, hogy jogos a követelésünk, de sajnos a klubnak papíron az égvilágon semmije nincs, így nem tudják behajtani....és hasonló "szépségek") A lényeg, hogy ha nincs eredmény=viszontlátásra. Még csak bővebben ki sem kell fejteni. A sportban a vezetőségnek bármihez joga van, a játékosnak pedig semmihez!  Mert mi történt volna, ha mi nyáron szólunk mondjuk sms-ben, hogy bocs, nem jövünk vissza, van egy jobb lehetőségünk? Nem adták volna ki Peti játékengedélyét, és ennyi. Ki van ám ez találva nagyon jól...
Peti hat éve ebben a megfelelési kényszerben él. Minden meccsen úgy ment fel a pályára, hogy ma nagyon jól kell játszanom, mert ha nem....Hát ennyit arról, hogy mi lazánf.szán lógatjuk a lábunkat külföldön. Ezzel a fajta létbizonytalansággal együtt élni nem könnyű. De mondjuk mi erre soha nem fókuszáltunk, hanem inkább az lebegett a szemünk előtt, hogy használjuk ki a jó dolgokat. Utazzunk, tanuljunk nyelveket, szerezzünk barátokat, ismerjük meg az adott kultúrát, ízeket, mindent szívjunk magunkba, amit lehet. Ezt a részét nagyon szerettük, és ezért döntöttünk emellett az életforma mellett. Aztán mióta megszületett Simó ezek is egy picit a háttérbe kerültek. Ami viszont hatványozottan előtérbe került, az a honvágy, és a család szeretete. 2 héttel ezelőtt volt egy szabad hétvégénk, mi autóba ültünk, és Tatáig vezettünk! Megállás nélkül, egész éjszaka utaztunk, hogy három, azaz három napra hazamehessünk. Nagyon jól éreztük magunkat otthon, és fájó szívvel jöttünk vissza. Egyfolytában azt mondogattuk, hogy de jó lenne otthon maradni inkább. Simonnak szüksége van a családra, és nekünk is. Tata a mi otthonunk. Hát most hazamehetünk:-).
Furcsa az élet, ugye? A legkreatívabb forgatókönyvíró:-)! Azt hisszük mi írjuk a sorsunkat, ami részben igaz is, de ha letévedünk a jó ösvényről, egy láthatatlan szál visszahúz minket. Valaki véletleneknek hívja....
Ami velünk most történik, az nem véletlen. Ez a mi tanulópénzünk. Most már megtanultuk, hogy nem mindig kell korrektnek lenni....hogy a saját életünket sosem szabad alárendelni másoknak. Hogy a belső hangra mindig hallgassunk, és ha jön egy lehetőség, akkor azt ragadjuk jól meg! Ne hagyjuk elmenni!
És hogy az anyukánkra mindig hallgassunk!!!! Anya, megint igazad volt! Istenem, hányadszorra hallod ezt tőlem...?
Hát most ezért megyünk haza, hogy megvalósítsuk a B tervünket! Reméljük sikerülni fog! 
Nincs bennünk se harag, se idegesség, se kétségbeesés...most az fog történni, amit előre kigondoltunk, csak bő 5 hónappal előrébb csúszott:-).
Csak még előbb össze kell szednem minden erőmet, és újra költözni kell.....
Na ezek után ki akar még mindig cserélni velem:)?

2010. november 6., szombat

Isten éltessen Papa!

A következő videóval Apukámnak szeretnénk nagyon sok boldog születésnapot kívánni innen a messzi távolból! Isten éltessen még nagyon sokáig!!! Simó megmutatja neked mi a hosszú élet titka: 
(U.i: azért leszokhatnál már a cigiről is a kedvünkért:)


2010. november 5., péntek

Homo erectus

Azaz a felegyenesedett ember:-). Simon úgy döntött lép egyet az evolúció útján (szó szerint), és a héten két lábon járó lett. Már hetek óta próbálgatta az egyedül járást, de még elég bizonytalan volt, pár lépés után általában fenékre ült. De kitartóan gyakorolt magától, csak azt vettük észre, hogy játék közben kisebb-nagyobb távokat tesz meg egyedül. Aztán pár napja úgy döntött elég volt a négykézláb járásból, érdekesebb a világ állva! Azóta fel-alá megy, nyitogatja az ajtókat, lábujjhegyre áll, és rámol le az asztalról. A legtündéribb, ahogy a két kezét maga előtt tartva egyensúlyoz, ezzel egyszerűen nem lehet betelni.......

2010. október 28., csütörtök

Gondolatok a gyereknevelésről

Rögtön az elején le akarom szögezni, hogy az égvilágon semmit nem tudok a gyereknevelésről:-). Mostanában kezd aktuális lenni a téma, úgyhogy lassan elkezdem képezni magam. Hoppá, valaki nem nem érti az ellentmondásomat? Hogyhogy most kezd aktuális lenni a téma, amikor van már egy lassan egy éves gyerekem? Van ugyanis egy állítás, amellyel én teljesen egyet értek. Egy gyermeket kb.1 éves koráig NEM LEHET nevelni. Amit az ember az első évben csinál, az nem más, mint a csecsemő igényeinek kielégítése. És mik a szükségletei? Anyatej, tiszta pelenka, tiszta ruha, és anyai testközelség. Ha ezt mind biztosítani tudjuk, egész biztos, hogy a gyermekünk egészségesen fog fejlődni. Mivel nagy baby-boom van a környezetemben, és sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, szívesen elmesélem, hogy mi mit hogyan és miért csináltunk. És nem azért, mert azt gondolom a mi módszereink az üdvözítő megoldás minden problémára, hanem csak úgy...elmesélem. Mert azt hiszem mi vagyunk a "kisebbség", és pont azokat a dolgokat éri a legtöbb támadás, amit mi tettünk-teszünk.  Teljesen felkészületlenül vágtunk bele a szülői szerepbe. Szinte egyetlen könyvet nem olvastunk, néhányba belelapoztam ugyan, de olyan fura volt olvasni, hogy egy vadidegen ember mondja meg, hogy majd mi lesz jó az én gyerekemnek. Na meg egyáltalán nem akartam, hogy összezavarja a gondolataimat. Egy dolgot tudtam: hogy ösztönösen akarom csinálni, és nem fogom hagyni, hogy elbizonytalanítsanak, ha én azt érzem, helyes amit teszek. Bizony sokszor szükségem volt erre a magamba vetett önbizalomra. És sokszor kellett magyarázkodnom a környezetemnek. Miért? Hát lássuk csak sorban.
1. igény szerint szoptattam
Kaptam sorban a jó(?)tanácsokat: Az igény szerintit szoptatás nem jó, mert össze-vissza eszik a gyerek, nem tanulja meg az evési rendet, túlterhelt lesz a gyomra, hasfájós lesz, örökké a csöcsödön fog lógni, nem fogod tudni leválasztani, nem fogsz tudni eleget aludni, kihullik a hajad, elromlanak a fogaid, kimerült leszel, a gyerek fog diktálni és még folytathatnám a sort. 
Ezzel szemben elmondom mi történt: Élete első 1-2 hónapjában iszonyú sok időt töltöttem szoptatással, főleg az első hetekben néha az egész napom egy egybefüggő szoptatás volt. Meg is lett az eredménye: jó sok tejem lett. 2 hónapos kora után Simon MAGÁTÓL gyönyörűen beállt a 3-4 óránkénti evésre, és ezt űzte éjjel-nappal 6 hónapos koráig. Aztán a hozzátáplálás elkezdése után nem sokkal, elkezdte MAGÁTÓL elhagyni a szopikat szépen sorban. Az éjjeli szopiról csak 10 hónapos korában szokott le MAGÁTÓL. Most már csak napi kétszer, reggel és este kap anyatejet, de látványosan csökkennek a szopizások időtartamai, és az érdeklődés is egyre lankad, gyanítom közeleg a vége. Ki fogom várni, amíg MAGÁTÓL hagyja abba.
Ezek a tények. Az igény szerinti szoptatás egy nagyon jó dolog, és örülök, hogy volt hozzá kitartásom az elején. Megérte. Majd egyszer erről írok bővebben.
2. együtt aludtunk
Úúúúristen, ti egy ágyban alszotok a gyerekkel?  Nem féltek, hogy összenyomjátok? Biztos nagyon szarul alszotok. Na, úgy odaszoktatjátok magatok közé, sose fog onnan kiszállni. Megszokja köztetek, máshogy soha nem fog majd elaludni. A magánéleteteknek egyszer és mindenkorra vége! A szexuális életetek akkor megszűnt létezni,ugye?-csak hogy a kedvenceimet említsem...
Simon élete első napjától fogva köztünk aludt. Soha, egyetlen pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy ő nincs biztonságban köztünk. Sőt! Akkor éreztem maximális biztonságban, ha ott szuszogott az arcomtól fél centire. Egy anyánál megbízhatóbb légzésfigyelőt még nem találtak fel!! Az együttalvást nagyon sokan támadják manapság, holott talán a legrégebbi dolog az emberiségben....mert gondoljunk csak bele, hány éve élnek az emberek akkora házakban, hogy egy újszülöttnek külön, saját szoba jut? Nem régóta...és amikor egy átlagos családban 5-6 gyerek volt? Azoknak sem jutott külön szoba. Akkor senki sem érezte magát ufónak azért, mert az újszülöttet magához vette, ahogy az egyébként a világ legtermészetesebb dolga. Gondoljunk bele, megszületik 9 hónap után egy csecsemő, aki egészen addig az anyja testében élt. Hirtelen kiszakad onnan, egy számára teljesen idegen környezetbe. Egy újszülött még nem lát, nem tud beszélni, nem tud járni, nem tud gondolkodni. Az agya annyira pici, hogy nem képes gondolkodni, ok-okozati összefüggéseket átlátni. Nem tud különbséget tenni éjjel és nappal között. Egész nap eszik, alszik és sír. Sír, mert ez az egyetlen kommunikációs eszköze, csak így tudja a világ tudomására hozni, hogy létezik. Az anya testközelségére úgy vágyik, mint semmi másra. Hisz pár napja, hete még örökké vele volt. Vannak manapság divatos és kevésbé divatos módszerek,  hogy hogyan tanítsuk meg aludni a gyerekünket egyedül. Ebben nem hiszek. Egy csecsemőt nem lehet semmire sem megtanítani, mert nem érett rá az agya. Ha sír, oda kell hozzá menni. Ennyi. Ha sírni hagyom, és fél óra múlva elhallgat, vagy álomba sírja magát, nem én vagyok a frankó, mert megtanítottam egyedül elaludni. Hanem azt, hogy az ő véleményére nem kíváncsi senki. Hogy nem érdemes sírni, mert úgysem jön senki. Ha ez rögzül az ő tudatalattijában, hogy hiába szólok, úgysem jönnek, az nagyon nem jó:-(. Menni kell....nem azért sír, mert tudja, hogy megyünk. Egy csecsemő NEM TUD MÉG MANIPULÁLNI, és ezt nagyon fontos, hogy tudjuk! Egy nagyobbacska, 10-12-18 hónapos na az már tud manipulálni:-), és a hiszti jeleit is produkálja:-). De egy csecsemő nem. Ösztönlények. Azt kell beléjük vésni, hogy van 2 ember, akire mindig, minden körülmények között számíthat. Akik ott teremnek, ha szükség van rájuk. Az együtt alvás hihetetlenül erősíti ezt a kötődést, ez az én tapasztalatom. Simonnál nem volt olyan, hogy az éjszaka közepén felsírt, és mi fel-alá járkált vele tanácstalanul, mint az amerikai filmekben. Ő soha nem sírt éjjel (fogzásos sikítva ébredéseket eltekintve). Este nehezen aludt el, ez tény, hónapokig teljesen fel volt nála borulva a nappali-éjjeli ritmus (ez a mi életmódunk egyenes következménye volt), de ha egyszer elaludt, reggelig csend és alvás volt! Minek sírt volna? Ott voltunk mellette, átvette a szuszogásunk ritmusát, teljesen egymásra hangolódtunk, ha megéhezett, csak odafordult hozzám, és kiszolgálta magát. Nem sírt, csak hümmögött, később aztán lazán megrángatta a hálóingemet:-) én pedig álmomban megszoptattam...legtöbbször fel sem ébredtem rá! (álomszoptatás...ilyen tényleg létezik, az együttalvó anyák tudják!). Az együtt alvásnak még egy hihetetlenül nagy előnye van- az apa és gyerek kapcsolat erősítésében. Ennek mondjuk abban az esetben van nagy szerepe, ha a férjünk reggel elmegy dolgozni, este 6-kor hazaesik, részt vesz a fürdetésben, és aztán altatás. Azaz max. napi 2 órát tölt el a gyerekkel, ami tényleg semmire sem elég. Jó, ott vannak a hétvégék, de akkor a ház körül vannak teendők, meg pihenni is kellene, meg moziba menni, meg mindenhova. De ha éjjel a gyermek érzi az apa testközelségét is, márpedig pontosan érzi, az elősegíti a kötődést! Bár nálunk nem ez volt a szituáció, hisz Peti egész nap itthon van velünk, de mégis mindhármunknak rengeteget adott lelkileg ez a pár hónapig tartó 0-24 órás együttlét. Imádtuk!
A házaséletünk köszönjük szuperül van:), nem hidegültünk egymástól, sőt :-), de mondjuk ezt nem is értem valaki miért hozza összefüggésbe az együtt alvással?? Mi köze a kettőnek egymáshoz?-máig nem értem. 
Simon igényeire nagyon sokat figyeltünk, próbáltuk maximálisan kiszolgálni őt éjjel-nappal, és azt hiszem sikerült is. Most már egyedül alszik, a kiságyában, ahogy leszokott az éjjeli szopizásról és rögzült benne, hogy mi mindig ott vagyunk neki. Mi Petivel nehezebben éltük át ezt az éjjeli "elválást", mint ő. Hiányzik:-). Reggelente azért közénk vesszük, és 1-2 órára visszaalszunk még, ennyi maradt nekünk. Egyik szemünk sír, a másik nevet. Lassan külön szobát is fog kapni. Mert úgy érezzük, megérett rá. Nem tanítottuk meg elaludni, nem vártuk el tőle, hogy egyedül legyen, egyáltalán semmire sem tanítottuk, csak figyeltük, hogy mikor minek jött el az ideje, mikor mire érett meg. És ez a folyamat még nem zárult le, hisz nyakunkon a szeparációs szorongások időszaka, és van még egy csomó foga ami ki fog bújni:-).
Amikor mindezt nincs kedvem elmondani századjára, és ilyen hosszú magyarázatot adni és elegem van abból, hogy magyarázkodok, hogy miért alszunk együtt a gyerekkel, csak annyit szoktam visszakérdezni, hogy te miért alszol a férjeddel/feleségeddel? Mert szereted, imádod a testközelségét érezni, mert jó kiskiflibe bújva beleszuszogni a nyakába, mert biztonság érzetet ad, hogy átölel a karjaival, mert átmelegíti a testedet ha épp fázol, mert ha rossz álmodból ébredsz, olyan jó odabújni....? Na én pont ugyanezt alszom együtt velük. Mert mindkettőjük iránt ugyanúgy érzek, illetve a férjem iránt még van egy fizikai vonzódásom, is de ez más téma:-) . Az érzelmi háttér viszont teljesen ugyanaz!

3. hordozás
Örökké rajtad lóg az a gyerek, nem szabad ennyit ölbe venni. Meg fogja szokni, hogy mindenhova cipeled a fenekét. Le fog szakadni a derekad. Minek viszed mindenhova magaddal?  Majd örökké csak rajtad akar lógni. Jézus, az a gyerek megfullad abban a kendőben! Biztos egészségtelen és kényelmetlen ilyen széttett lábakkal ülnie. Meddig akarod még cipelni?-és hasonló "gyöngyszemek"
A hordozás egy hatalmas segítség az anyának, két keze szabad, miközben a gyerekét is dajkálja. Tud teregetni, főzni, krumplit pucolni, vasalni, netezni:), bármit tud csinálni. Na jó, fejen állni nem:). A terpesztartás a baba egészséges csípőfejlődését szolgálja-ezért is szokták a csípő problémás csecsemőknek kifejezettem ajánlani. Lélektani szempontból mivel az anya testközelségét érzi, egyértelműen  jó hatású. Nem szakad le az ember dereka, hisz előtte 9 hónapig edzésben volt:). 6 kg felett azért érdemes már a hátra kötni, mert úgy nem terheli a medence alapot. Simont hordoztam. Örökké. Rengeteget. Mióta megtanult mászni és járni, rám se hederít:). Ölbe venni nagy ritkán lehet, érdekesebb a felfedezésre váró világ. Nem lóg rajtam örökké. Játszik egyedül is, a járókában is nagyon jól elvan.A hátamon már egy bizonyos idő után unatkozik:(.  Teljesen normális.
4. Szeretgetés
Elkényeztetitek azt a gyereket! Nem kell örökké felvenni, ha sír! Ne minden az ő igényei szerint történjen, mert akkor a fejetekre nő! Egy fiút férfiasan kell nevelni. Nem kell örökké vigasztalni, ha picit megütötte magát, katonadolog! Annyit puszilgatjátok és úgy ugrotok neki, el van kényeztetve...
Erről nagyon határozott véleményem van, és talán erre "ugrok" legjobban az összes közül. Szeretettel nem lehet egy gyereket elkényeztetni!!! Nincs olyan, hogy túlszeretjük...És ez főleg igaz egy csecsemőre! Azzal, hogy megadok neki mindent, amire szüksége van, az alap szükségleteit elégítem ki. Kényeztetni később lehet...azzal, hogy olyan játékokat veszek meg neki, amire nincs is szüksége. Hogy nem vagyok vele következetes. De ez egy későbbi fejezet...1 éves kor alatt nem lehet elkényeztetni egy gyereket, ebben biztos vagyok!
"Röviden" ennyi. Ne féljünk az ösztöneikre hallgatni, hiszen rajtunk kívül SENKI nem tudja, hogy mi jó annak az embernek, akit mi hoztunk létre, mi hordtunk ki és mi szültünk meg. Legyünk türelmesek, és bízzunk...magunkban, hogy jó szülők vagyunk és a gyerekünkben, hogy előbb-utóbb megérik minden "feladatra". Minden ember megtanul önállóan enni, önállóan aludni és wc-re járni. A legnagyobb hibát akkor követjük el, ha rá akarjuk bármelyiket is erőltetni, amikor még nem érett rá. Inkább elégítsük ki minden igényét, és figyeljünk nagyon-nagyon a jelzéseire! Tanuljunk meg szavak nélkül kommunikálni vele!
Manapság mindenki tökéletes csecsemőt akar. Státuszszimbólum lett, ha van egy éjszakát átalvó csecsemőm, aki soha nem sír, és aki szopizni is csak akkor akar, ha éhes. Miért akarunk ilyen gyereket? Mert ez a kényelmes, és a könnyű? Vagy mert ez azt bizonyítja, hogy én egy nagyon frankó anya vagyok? Gyereket nevelni nem könnyű, és ne a gyerekünktől várjuk el, hogy a mi akármilyen szerepünkben is megerősítsen!
Nincs két egyforma gyerek. Vannak akik tényleg az első naptól alszanak, mint a bunda, örüljünk neki, ha így van, de ha nem ilyen, attól se essünk kétségbe! Ne érezzünk frusztrációt, ez nem azért van, mert mi rosszul csináltunk valamit! Legjobb, ha nem támasztunk (főleg irreális) elvárást a még meg nem született gyerekünk elé. Nem tudjuk milyen lesz, de szeretni fogjuk és türelmesek leszünk, és megtaláljuk hozzá nagyon gyorsan a kulcsot!-mondjuk inkább ezt, és akkor tuti nem ér csalódás, és nem fogjuk azt érezni, hogy mi valamit nem jól csináltunk. Nincs olyan hogy rosszul csinálunk valamit! Eltérő gyerekek vannak, és ennyi az egész. Ne agyaljunk rajta sokat, és a "jótanácsokat" pedig kizárólag akkor fogadjuk meg, ha őszintén egyet értünk vele!
Mi sem úgy indultunk ennek az egésznek neki, hogy na majd mi együtt alszunk, hordozni és szoptatni fogom. Cseppet sem volt ez tudatos! Sőt...szuper kiságya volt, bio kókuszmatraccal, kis állatkákkal, világítós matricákkal a falon, és külön szobát rendeztünk be neki:-). Aztán hazajöttünk a kórházból, ő sokkot kapott a kiságytól, én pedig imádtam a közelében lenni. Hordozni is később kezdtem, a szoptatásért pedig keményen megdolgoztam. Így alakult...nem döntöttük el előre, csak felismertük hogy mik az ő valós igényei, és ehhez igazodtunk. Később, pár hónap múlva világosított fel valaki, hogy amit mi csináltunk, annak neve is van, és komoly szakirodalma a gyermekpszichológiában. Kötődő nevelésnek hívják, akit érdekel utána olvashat.(google a mi barátunk:). Én egy könyvet olvastam róla, de megmondom őszintén, nem adott sok új információt, csak megerősített tudományosan abban, hogy jó, amit csinálunk. Na nem mintha ebben egy percig is kételkedtem volna:-).

Nálunk azt hiszem ez az első, kezdeti időszak lezárult, elégedett vagyok magunkkal, azt hiszem sikerült mindkettőnknek egy nagyon erős kötődést kialakítanunk vele. Simon nagyon jókedvű, kiegyensúlyozott gyerek, mi nem vagyunk leéltek, fáradtak és meggyötörtek, véleményem szerint ez a fent leírtaknak is köszönhető. És ez nem azt jelenti, hogy aki külön alszik a gyerekétől, nem hordozza és nem tudja szoptatni, rossz szülő! Egyáltalán nem így gondolom! Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hogyan akarja csinálja! Kinek a pap, kinek a papné. Én csak el akartam mesélni, hogy mi így csináltuk, és hogy miért. Mert így éreztük jónak, így volt kényelmes (nem nekünk, hanem mindhármunknak!), a mi ösztöneink ezt diktálták. És hogy a sok "károgás", és negatív hozzánk állás teljesen hiábavaló volt:-).Simon rácáfolt szinte az összesre!

Most új fejezet indul....jön  a gyereknevelés! Egyelőre még ott tartunk, hogy próbáljuk vele megértetni a "nem" szó jelentését... inkább kevesebb mint semmilyen sikerrel:-), kezdi feszegetni a saját határait, próbálgatja az akaraterejét, ismerkedik a világgal, és most kezdi elsajátítani a tanulás, utánzás képességét. Ez is biztos szép időszak lesz! Én az előzőt is nagyon-nagyon szerettem:-).

2010. október 25., hétfő

Ősz Mezzocoronában


Itt van az ősz, itt van újra…vagyis inkább volt, mert ezen a héten kezd téliesedni az idő. Nemhiába, 20 km-re tőlünk síparadicsomok vannak, és elég csak kinéznem az ablakon, körben csak hatalmas hegyeket látok, amiknek bizony a héten már havas a teteje! Az itteni téli időjárást úgy tudnám röviden jellemezni, hogy két elengedhetetlen kellék van: télikabát és napszemüveg. Hideg van, de nagyon erősen süt a nap. Az ősz gyönyörű volt, rengeteget kirándultunk. Kihasználtunk minden időt, hogy a levegőn legyünk. Főleg az erdőbe meg a hegyekbe vágyok mostanában, nem tudom miért. Hát itt aztán kedvemre kiélhetem magam! Gondoltam írok pár sort Mezzocoronáról is, ahol lakunk. 
Tavaly a szomszédos faluban, Mezzolombardoban éltünk, amit mi Petivel csak „betonrengetegnek” csúfoltunk. Nem egy szép falu, nincs sok zöldövezeti része, forgalmas út szeli ketté. Viszont tavaly ilyenkor bazinagy hassal és később egy újszülöttel irtóra örültem, hogy ott lakunk, mert 1 percre a lakásunktól volt a bolt, az iskola és a könyvtár. Akkor ez fontos szempont volt, hogy nem kellett kocsiba ülni, ha el akartunk valamit intézni. Ha meg a természetre vágytunk, autóba ültünk. 15 km-re van Trento, 40 km-re Bolzano, 60 km-re a Garda-ró és 20 km-en belül 3 másik tó is van, a közeli síparadicsomokról nem is beszélve, úgyhogy annyira nem éreztük rossz helyen magunkat. Aztán amikor szóba került, hogy még egy szezonra visszatérünk, egy mezzocoronai lakást ajánlottak fel, és mi örültünk neki. Azért ez szebb falu. Kisebb, de sokkal jobb a fekvése. Mezzolombardoban már délután egyáltalán nem sütött a nap, mert eltakarták a magas hegyek a napot. Itt szinte végig, egész délután élvezni a meleg napsütést. Sokkal több a park, játszótér, zöldövezet, és most meg inkább ez a fő szempont nekünk. Egyébként tényleg egy pici falu, 5000 lakosa van, egy szép temploma, egy óvárosi része régi házakkal (most mi is egy ilyenben lakunk), van néhány üzlet, kávézó, és nagyjából ennyi. Még csak egy vacak opera sincs itt :). (A poént értik, akik értik:) .
A környék híres bortermelő vidék, ergo amerre a szem ellát, mindenhol szőlő van. Meg alma, merthogy almatermelő vidék is. Életemben összesen ennyi almát és szőlőt nem láttam még, mint itt! Ha valaki a mezőgazdaság ezen ágazatában dolgozik, feltétlenül jöjjön el ide! Ilyen katonásan sorakozó szőlőtőkéket, és almabokrokat még nem látott az tuti! Nem tudom leírni, és elmondani, ami itt van. A múltkor a „Val di Non” nevű tájegységen autókáztunk, szólni sem bírtunk egymáshoz a döbbenettől. Fotózni nem volt érdemes, mert olyan objektívet még nem találtak fel, ami ezt a látványt meg tudja örökíteni. Ennyi almát és szőlőt, még soha, sehol nem láttam. Pedig azért pár helyen megfordultunk már életünk során. Többek között Spanyolországban is híres bortermelő vidéken laktunk, na meg Magyarországnak is van Villánya, Tokaja…de ez mégis valami leírhatatlanul hatalmas, mértani precízséggel megművelt vidék. Mezzocorona legnagyobb „látványossága”, amiért elég sok turista keveredik ide, az egy felvonó. Tavaly végig szemeztünk vele, brutális meredeken megy fel a hegyoldalba, még nézni is rossz. Nem mertem bevállalni a terhességem 35. hete után….bár erősen gondolkodtam rajta, de Peti meggyőzött, hogy ott marad az a felvonó, nem fogok lemaradni róla. Aztán tavasszal valahogy elmaradt, már nem emlékszem miért. Idén aztán muszáj volt pótolni. Már annyira idegesített annak a rohadt felvonónak a látványa, hogy nem tudom hova megy, és mit látni onnan fentről:). Egyik nap aztán felkerekedtünk, Simont felpateroltam a hátamra, és felmentünk. Amilyen meredeknek néz ki lentről, menet közben semmit nem éreztünk, pedig mindkettőnknek tériszonya van. Nagyon gyors, max. 2 perc alatt fent voltunk, és a másik pályán lévő, lefele jövő kabin úgy suhant el mellettünk, mint egy gyorsvonat. Gyanítom piszok gyorsan mentünk. Fentről szép a kilátás, bár irtó béna módon nem találtuk meg a hivatalos kilátó pontot. Egyszerűen nem találtuk. Kerestük, kerestük, bolyongtunk az erdőben, de csak az ágak között tudtunk kikukucskálni. Meg ne tudjátok mennyire idegesített:)!
Viszont láttunk sok gombát, mókust, volt egy szuper játszótér, egy fogadó, szép virágok, jól el lehet ott ütni az időt. Egyébként gyalog is fel lehet menni, azt hiszem, egy másfél kilométeres gyalogösvény vezet fel. Rengeteg túrázóval találkoztunk, úgy mentek kezükbe a túrabottal, mint akiket felhúztak. Egy kb 7. hónapban lévő pocakos kismamával is összefutottunk, ő is lentről jött gyalog. Egyedül, rövidgatyában, sportcuccban, lihegve, totál izzadtan, stoperral. Felért, kilihegte magát, aztán egy kabinban utaztunk vele lefele. Neki bérlete volt. Értitek. Bérlete!! Gyalog. A 900 méteres hegy tetejére. Terhesen. Nagy hassal. Egyedül. Hümmögtem is, hogy na én meg még felvonóval sem mertem feljönni. Azt hiszem lazulnom kellene:). Bár átutaztam Európát én is nagy hassal, de legalább nekem nem volt bérletem:). Na ennyi elég a sztorizásból, jöjjön néhány fotó, és egy kis mezzocoronai hangulat.