2011. november 8., kedd

Szülés vs császármetszés

Én abszolút hiteles leszek. Van összehasonlítási alapom. 2 éven belül egy szülés és egy császármetszés, élénken él mindkettő az emlékeimben.
Őszintén? Nem tudom eldönteni, melyik fáj jobban. Én mindkettőbe bele akartam halni, de aztán mégse:-).
A szülésbe talán az a jobb, hogy piszok módon fáj, fáj, és aztán amikor megszületik a gyerek, jön az eufória, ami viszi magával a fájdalmat. Persze aztán hamar visszatér a fájdalom is, de akkor már ott a baba, aki körül hirtelen annyi teendője akad az embernek, hogy nem ér rá gondolkodni. A császármetszésnél is hasonló a történet, csak felcserélődik a sorrend. Először jön az öröm, megszületett a baba, aztán 6 óra múlva, amikor elmúlik az érzéstelenítés, jön a piszok fájdalom. És ebben az esetben nincs ott a motiváció, hogy majd mindjárt elmúlik....itt tulajdonképpen először születik meg a baba, és utána jön a szülési fájdalom.
Persze a fájdalom érzete is teljesen más, az egyik alul fáj nagyon, a másik hasi tájékon iszonyat, de a fájdalom erősségében sok különbség nincs. Elviselhetetlen mindkettő. Na, remélem meghoztam mindenki kedvét a szüléshez:). De pedig vannak sokan, akiknek nem fáj, meg 2 óra alatt kipottyantják, szóval nem belőlem kell kiindulni. Én egy ilyen alkat vagyok, és kész.
A műtét után 6 órával kezdett múlni a zsibbadás, jöttek a fájdalmak. A hasamon homokpárna volt, ami nyomta vissza a méhemet, illetve adták mellé injekcióban a méhösszehúzót. Na az valami borzalom volt! 4 óránként kérhettem fájdalomcsillapítót, 2 óra múlva már vakartam a csempét. Illetve vakartam volna, ha nem kellett volna mozdulatlanul feküdnöm. 24 órát feküdtem mozdulatlanul, a hátamon, még a fejemet sem emelhettem fel, maga volt a pokol! Nézni a fehér plafont, miközben az ember gerince már szétzsibbadt a sok fekvéstől. Nővéremet beengedték a szobába hozzám nem sokkal a műtét után. Bejött, rám nézett, követte a tekintetemet fel a plafonra, megkérdezte meddig kell még így feküdnöm,  majd jó elméleti munkát kívánt:-). Másnap reggelig azt hittem ez volt a legrosszabb része a műtét utáni időszaknak, a mozdulatlan tehetetlen fekvés, aztán rájöttem hogy ez még csak a kezdet. Bejött egy nővérke, és közölte, hogy akkor most felülünk. Hahahaha mondom, kiváló humorérzéke van, de én most annyira nem vagyok vicces kedvemben. Már pedig fel kell ülni. De mondom nem tudok, higgye el. Ezen elvitatkoztunk egy ideig, majd egyszer csak megfogott, mint egy zsák krumplit, és felültetett....jött a sötétség, a légszomj, gyors ájulás vissza fekvésbe. Mondtam én hogy nem fog menni! Kaptam még egy pár óra pihenőt. De aztán csak jött megint kíméletlenül, hozott egy lavór vizet is, hogy mosakodni fogunk. Király, rohadt sok kedvem van pancsolni. Valahogy összenyalábolt, sűrű káromkodások közepette felültem, és megmosdatott, miközben izomból nyomta a tarkómat lefele, hogy nehogy megint elájuljak. A 2 perces mosdatásba úgy elfáradtam, mint még soha életembe. Visszafeküdtem nézni a plafont, és azon gondolkodtam, hogy mi lesz így a gyerekemmel. Illetve a gyerekeimmel. Merthogy már kettő van. Én meg fel sem bírok ülni...irtó nehéz volt ezt a leharcolt fizikai állapotot feldolgozni. Feküdtem ott azon az ágyon, és mintha nem az én testem lett volna, csak egy élettelen rongybaba, vagy inkább egy telesz.rt búvárruha:), bocs a vulgáris kifejezésért, de tényleg. Mondták nem baj, majd másnap már jobb lesz. Hát nem lett. Biztos azért, mert nagyon sok vért veszítettem-volt a válasz. Majd másnap. Harmadnap aztán komolyan kétségbe estem, még mindig fél óra volt a mosdóig eljutnom. Mindkét szobatársnőm császáros volt, láttam, hogy ők is hogy szenvednek. És akkor a sok elméleti munka eredményeképpen odáig jutottam, hogy itt egyetlen menekülő út van, egyetlen dolog fog megmenteni az összeomlástól, és az a humorérzék (igen, anno az előző gyerekágyas időszakom alatt is ugyanerre a felismerésre jutottam). Onnantól kezdve elkezdtem kegyetlenül kifigurázni magunkat:). Hamar rájöttünk, hogy ez nem volt egy túl okos ötlet tőlem, ugyanis a műtét után nem tud az ember nevetni, mert fáj a hasa. De akkor már nem volt megállás. Dőlt belőlünk a hülyeség, és próbáltunk nem nevetni. Kegyetlen volt:-). Ennél szörnyebb élmény már csak az volt, amikor a második napon hozták a reggeli tejes kávét. Én, aki kb.20 éve tejes kávéval és lekváros kenyérrel kezdem a napomat, és ezt a  szokásomat a terhességi cukorbetegségem miatt közel fél évre fel kellett függesztenem, úgy örültem a reggeli tejeskávénak, hogy egy nagy bögrével kértem belőle, és mohón beleittam. Sajnos túl mohón, irdatlanul félre nyeltem. Akkor még felülni sem bírtam, köhögni egyáltalán nem tudtam homokpárnával és kötéssel a hasamon, csak azt éreztem, hogy itt a vég...a nővérke persze egyből látta hogy mi történt, és elkezdett kiabálni, hogy ne köhögjön, csak ne köhögjön! Én meg akartam volna kérdezni, hogy de akkor mit csináljak??? De nem tudtam beszélni sem, fulladoztam. Nagyon kemény 2 percem volt, azt hittem belefulladok abba a szerencsétlen tejeskávéba. Annyira morbid volt a helyzet, hogy már röhögnöm is kellett. Na akkor még durvábbá vált a helyzet. Nem is tudom végül hogy éltem túl, de lement a kávé, és a hasfalam se repedt fel.
Negyedik nap aztán kezdtem már feljönni, mint a talajvíz. Gondoltam elég volt az elméleti nagytakarításból, fizikai rendre is szükségem van, rendet teszek a kórházi kis szekrényemben. Akkor vettem észre, hogy két nagy papírdoboz van az ágyam mellett, tudjátok olyan ajándékcsomagok, amiket adnak, ha kérsz, ha nem. Megszülsz, és máris a nyakadba a sok reklám vacak, termékminták, kuponok, nehogy egy percre is elfelejtkezz róla, hogy fogyasztói társadalomba élünk, és te most egy újabb potenciális fogyasztót hoztál világra. Szültél? Gratulálunk. Akkor költs még több pénzt! Na, gondoltam átnézem miket küldtek, hátha találok benne valami érdekes olvasni valót. Kinyitottam a dobozt, két újság pottyant ki belőle, mohón nyúltam utána. Most kapaszkodjatok meg! Az egyik újság a Diéta&Fitness volt, a második pedig a 21.évszázad, vagy mi a szösz. Hát ez kész! Ott fetrengek egy kórházi ágyon, mozdulatlanul 4 napja, a 6 hónapos kényszer diétám után, abban a hitben, hogy én már soha életemben nem fogok tudni hasizomból felülni, és akkor olvassak Diéta és Fitnesst....óóó, hogy az a.....mentek ti a jó......-ba, gondoltam magamban:-). Két szó volt, amit akkor egyáltalán nem akartam egy jó ideig hallani, és az a diéta, meg a fitness! A másik újság pedig egy tudományos ismeretterjesztő újság volt, címlapon a nanomolekulák csodálatos világáról...értitek, egy frissen szült, agyilag lepusztult kismama, aki kettőig nem lát a sok fájdalomtól, és tudja, hogy a következő x hónapban nem fog egyhuzamban 3 óránál többet aludni, valószínűleg roppant mód érdeklődik a nanomolekulák után. Hülyék. Gondolkodtam, hogy írok egy kedves levelet az ajándékcsomag összeállítójának, de aztán meggondoltam magam.
Másnap aztán még jobban lettem, már ki tudtam egyenesedni. Máig nem értem, hogyan tud az ember szervezete ilyen gyorsan regenerálódni! Végül egy hetet maradtunk a kórházban, mert bár az 5.nap hazajöhettünk volna, de Simon közben benyelt egy masszív fosós-lázas vírust, és nem mertem Konrádot hazahozni, nehogy elkapja. Az utolsó két napom már tényleg igazi wellness élmény volt, bár a kaja pocsék volt, és az ágy iszonyú kényelmetlen, de legalább visszakaptam a régi állapotomat. Hazaindulás előtt az egyik vén fószer doki még bókolt is egyet, hogy milyen jól nézek ki, legyek büszke magamra, bevallom életemben még ilyen jól nem esett egy bók se! Még ki is húztam magam-és hogy örültem, hogy képes vagyok erre a mozdulatra! Sőt, kezdtem kétségbe is esni, hogy már túl jól vagyok...a teljes felépülésemet egy dologgal tudom hitelesen bizonyítani: kiolvastam A Diéta és Fitness-t, meg a 21.évszázadot is.Irány haza!

Na, hát így telt az én kórházi tartózkodásom. Kínlódva, szenvedve,először sírva, majd röhögve, és mindeközben nagyon-nagyon boldogan(igen, tudom, elég tudathasadásos állapotban:). Konrád az első napokban nem volt mellettem, mert nem tudtam ellátni, csak szoptatni hozták be. Amikor már fel bírtam kelni, megkaptam őt is, micsoda boldogság volt! Az első alkalommal hogy mellém tették, egy hatalmasat mosolygott rám, és ezt aztán megismételte minden egyes alkalommal. Szerelem első látásra, ami köztünk van! A telefonommal készítettem róla néhány fotót, mindegyiken mosolyog, a csodájára jártak a csecsemős nővérek is, hogy milyen ritka az ilyen mosolygós újszülött. Nyugodt volt, állandóan aludt, összebújtunk az ágyon, és én nem egyszer elsírtam magam a boldogságtól. Nem bírtam csalódott lenni, azért, mert így alakult a szülés, és most már tudom, hogy a lelki kötődés, a lelki köldökzsinór akkor is ugyanúgy ki tud alakulni, ha nem úgy sikerül a szülés, mint ahogy eltervezte az ember, vagy ha nincs az első perctől fogva az anyával a baba.
A sok elméleti munkám alkalmával volt időm mindent feldolgozni, átgondolni. Arra jutottam, hogy kicsit túl van lihegve ez a természetes szülés téma. Persze, nyilván mindenki a legtermészetesebb módra törekszik, de vannak helyzetek amikor ez valamiért nem történhet meg. És akkor rengetegen lelkileg belerokkannak ebbe. És ez szerintem azért van, mert túl van lihegve ez az egész történet. Néha úgy érzem úgy állítják be, mintha egyfajta státusz szimbólum lenne, hogy valaki 1 óra alatt megszül, mintha ez egy erőpróba lenne, mintha fejben dőlne el minden, és ha valakinek nem úgy alakul, akkor az az ő hibája lenne. Ez egy baromság! Alapvetően én a természetes szülést támogatom, sőt az otthonszülést is abszolút pártolom!, de nem azért, mert ez most "trendi". Elítélem a magam módján az indok nélküli szülés megindításokat, és az indok nélküli siettetést. DE! Ha indok van, akkor abszolút a kórházi protokoll mellé állok! Vannak esetek amikor muszáj közbe avatkozni, és akkor nem elkeseredni kell, hanem örülni!!! Örülni, hogy van lehetőség, hogy megvédjük a baba egészségét. Mert ez a legfontosabb. A végeredmény. Ha leesett a szívhang, ha elszíneződött a magzatvíz, ha bármi probléma van, örülni kell, hogy van lehetőség a gyors beavatkozásra. Az én esetemben is indokolt volt a beavatkozás, hiszen 35 órával a magzatvíz elfolyásom után még mindig nem indult meg a vajúdás. Olaszországban a természetre bízták egy napig. Következő nap próbálkoztak a szülés megindítással, de nem sikerült. Harmadnap sikerült, de csak egy olyan hormon tartalmú szerrel, amit itthon nem lehet alkalmazni magzatvíz elfolyás után....ott végül sikerült, bár a 65 órával ott is az utolsó utáni pillanatban jött világra Simon. Pedig ott volt kezdetben homeopátia, aromaterápia, kád, az alternatív vajúdási módszerek összesét kipróbálták rajtam, később  többféle hormontartalmú szert is, végig jártam akkor az egész utat. Akkor sikerült. Most nem. Ez van. Itt nem kockáztattak, hanem biztosra mentek. És tudjátok mit? Örülök. A szép, gyönyörű, egészséges fiamnak. Simonnal a szülés után végig együtt voltunk, Konráddal nem. Ő az első 3-4 nap nélkülem volt, mert nem tudtam ellátni. Nem érzem úgy, hogy valami pótolhatatlan hiányban szenvedne emiatt. Mióta hazajöttünk egymáson lógunk állandóan, ügyesen szopizik, imádjuk, szeretjük, megadunk neki mindent lelki és fizikai értelemben is.
Emlékszem amikor Simont szültem, ő végig mellettem volt. Talán a második, vagy harmadik nap éjszaka úgy éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, elájulok a fáradtságtól, muszáj bevinnem a csecsemős osztályra, nem bírom megnyugtatni. Beadtam, mondták kedvesen, hogy semmi baj, feküdjek le, pihenjek. Mentem vissza a szobámba, és közben bőgtem, mint a záporeső.  Bementem a mosdóba, akkor már zokogtam, és felhívtam Petit. Szegény, alig bírt megnyugtatni, és elhitetni velem, hogy nem vagyok egy szaranya, azért mert leadom 2 órára a gyereket, hogy tudjak aludni. Hát ennyire vettem komolyan a rooming-int elsőre. Olyan lelkiismeret furdalást csináltam magamnak, utólag persze rájöttem, hogy totálisan feleslegesen! Na, most másodjára már rutinosan kezeltem ezt a témát. Beláttam, hogy itt elsősorban ÉN számítok most, azzal hogy gyorsabban regenerálódok, nem feszítem szét az amúgy is leharcolt testemet, végső soron a gyerekeimmel teszek jót, mert annál hamarabb kapnak egy száz százalékos anyát. Nem minden áron akartam bezzeganya lenni, aki max. 10 százalékon "üzemel", és szétesik a fájdalomtól.
Azért írtam, hogy szerintem ez a szülés téma túl van lihegve, mert úgy érzem erről iszonyú sokat ír a média, mindenhol ez a téma, minden fórumon ezen pörögnek a kismamák, hogy így a természetes szülés, úgy a rooming-in, ami persze egyfelől nagyon jó, hiszen sokkal informáltabbak a kismamák, tudatosabbak, de másfelől meg rossz is, mert nagyon magasra rakják a mércét! Ha valaki nem egy csodálatos élménynek éli meg a szülést, netalántán nem is tudja megszülni, vagy az első pár napban hulla kimerülten nehezére esik ellátni a saját gyerekét, összeomlik. Holott ez hülyeség! Császáros kismamák, én most hivatalosan is megtiltom mindenkinek hogy elkeseredjen a műtét miatt, vagy azért, mert kezdetben nehezére esik ellátni a gyermekét!!!!!
Van a szülés, van a kórházi pár napos tartózkodás, ez így kb. egy hét összesen, és aztán van 20-30 év, amikor lehet mindent bepótolni, ami abban az egy hétben kimaradt. Egy ember nem attól lesz boldog és kiegyensúlyozott, mert gyertyafényben született, és nem vágták el rögtön a köldökzsinórját, hanem azért mert egy boldog, szerető család veszi körül....és ez sokkal nagyobb munka, mint maga a szülés. Egy életen át szeretni őt, a gyermek apját, a testvérét, és egy szerető családi légkört teremteni. Ezen kellene pörögni annyit, nem a kórházi szülés körülményein. Ez a véleményem. És most jöhetnek a kövek:).
Na meg egy összegzés a végére:
Fájt most is a szülés, a múltkor is, de gondolkodás nélkül belevágnék újra. Újra, és újra, és újra.....Lehet, hogy ez egy véget nem érő blog lesz akkor? :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése