Egy test, két lélek

Még egy test vagyunk Simonnal, de már nem sokáig. Úgy döntöttem, megörökítem ezt az állapotot, később olyan hihetetlennek fog tűnni.
Íme a fotók, amelyeket az elmúlt napokban csináltam. Így mutatunk az utolsó héten, gyanítom (vagy inkább remélem:) ennél nagyobb változáson már nem fogok átesni.

Előszó

Íme, életem második blogja. Nekiálltam végre.

Már rögtön az elején tisztázni szeretném, hogy ez egy babás blog lesz, amit egy kismama, újdonsült anyuka ír. Ennek megfelelően koszos pelenkákról, szoptatási nehézségekről, szülési élményekről, és mindenféle hasonló kalandokról is szó eshet benne…aki nem bírja a témát, ne is olvasson tovább.

Én is (mint szerintem mindenki), úgy vagyok vele, hogy én ÉN maradtam, az a bizonyos Jucus, aki eddig is voltam, csak éppen az életünk egy új fázisba került. Ennek ellenére nem ámítom azzal magam, hogy ugyanaz vagyok, mint voltam. És ha megszületik a kisfiunk, gyanítom még inkább feje tetejére fog állni az életünk. Ez így természetes. Egy percig sem harcoltam ellene. Sőt, ellenkezőleg…30 év eltelt az életemből, rengeteg mindent megéltünk, láttunk, tapasztaltunk, főleg az elmúlt 3-4 évben. Semmit nem csinálnék másképpen, tökéletesen elégedett vagyok. Itt az ideje, hogy túllépjünk önmagunkon.

Mégis sok mindent szeretnék azért a régi önmagamból megtartani. Aztán majd kiderül, hogy sikerül-e.

Szóval kérem az elvárásokat félretenni, itt most nagy változások vannak készülőben: ANYA LESZEK!!!

Azt hiszem a legegyszerűbb az lesz, ha ott folytatom, ahol legutóbb (a régi, azoris blogon) abbahagytam.

Mint meséltem, életünk legszebb ajándékát kaptuk meg a szigeten. A kezdet nem volt egyszerű, az első 2 hónapról inkább a küzdelem, mint a felhőtlen öröm jut eszembe. Az orvosok közel 3 hétig teljes bizonytalanságban és félelemben tartottak, de az ő negatív hozzáállásukkal szemben győzött a mi optimizmusunk :). Sok-sok idegeskedés és tétlen várakozás után, a 9. héten megpillanthattuk a mi kis dobogó szívű 4,7 mm(!!)-es magzatunkat az ultrahang képernyőjén. Sosem fogom elfelejteni azt a zakatoló hangot, ahogy percenként 170-nel vert a szíve. Aki átélte, tudja milyen érzés, aki még nem, annak nem tudom leírni…

Ezután jött bő 3-4 hét rosszullét. Éjjel-nappal, non-stop, megállás nélküli émelygés, rosszullét, undor mindentől. Egy nagyon kiadós másnaposság érzéshez tudnám hasonlítani, ami hetekig tart. Elég kemény volt, azt hittem már sose lesz belőlem újra ember, de ahogy a nagykönyvben meg van írva, a 12. hét után szerencsére elmúlt.

Kívánós nem igazán voltam az egész terhesség alatt, egyetlen egy dolog volt, amiért ölni tudtam volna az első időkben (dacára a rosszulléteimnek). Egy McDonald’s-os sajtburgerért…nem tudom, miért pont ezt kívántam meg, sosem voltam egy gyorsétterem rajongó. Az egyetlen bökkenő az volt a dologban, hogy az Azori-szigeteken nincs McDonald’s, tehát 1500 km-re voltam a legközelebbi (mekis)sajtburgertől. Ez a tudat akkor borzasztóan megviselt. Mert milyen az emberi természet? Ha tudja, hogy nem lehet, annál inkább akarja.

Nagy nehezen azért kibírtam, szerencsére a 12. hét után elmúltak a rosszulléteim és a sajtburger fóbiám is alább hagyott. Azért azt bevallom, hogy amikor leszállt a gépünk pár hét múlva a lisszaboni reptéren, a sorban tolakodva, lökdösődve rohantam a Meki felé. Mire a csomagunk megjelent a futószalagon már 2 sajtburger a gyomromban volt, és épp a sült krumplit majszoltam…hozzáteszem, egyik sem esett olyan jól, mint ahogy azt álmaimban elképzeltem. Na igen, a tiltott gyümölcs is csak addig olyan ízletes, amíg tiltott :).

Simon 16 hetes volt, amikor hazaköltöztünk. Egy hosszú, otthon töltött nyár következett, ennek részleteibe most nem megyek bele. Általában július közepén szoktunk készülődni az újabb költözésre, idén ez kitolódott augusztus végére. Bevallom, ez engem lelkileg eléggé megviselt. A bizonytalanság nem egy jó dolog, főleg ha az emberben tombolnak a terhességi hormonok, és ádáz harcot vívnak a fészekrakó ösztönnel. Amúgy sem a türelmemről vagyok híres, nem szeretem az egy helyben toporgást, de sajnos a sportban is elég nehéz most boldogulni. De minden jó, ha a vége jó, sikerült új csapatot és új otthont találnunk. A 32. héten költöztem Peti után, azt hiszem, ezt hívják igazi last minute utazásnak.

Olaszország az új otthonunk, annak is az északi részén, nagyon közel az osztrák határhoz élünk. Nyugalom, csend, rend, tisztaság, hegyek, szieszta, szőlő, alma, borászatok, pizza, capuccino, fagyi. Nagyjából ezek a meghatározó dolgok itt. Jól érezzük magunkat, kényelmesen berendezkedtünk, finomakat eszünk, iszunk, sokat pihenünk (amíg lehet), és már nagyon várjuk, hogy 9 hónap várakozás után megszülessen a mi Azori-szigeteken fogant, Magyarországon cseperedett kisfiunk, itt, Olaszországban.

Sokan kérdezték, hogy milyen érzés a terhesség, hogyan éltem meg, meséljek erről egy picit. Megpróbálom, bár nagy a kihívás, mert piszok nehéz téma…csupa megmagyarázhatatlan, leírhatatlan érzés, amit mégis valahogy körül kellene írni úgy, hogy ne legyen túl ömlengő, és ugyanakkor egy csepp negativizmus se sugározzon belőle.

Épp ésszel elég felfoghatatlan dolog, ahogy az evolúció csodájának köszönhetően egy emberi lény kifejlődik a hasunkban. Nem lehet leírni az érzést. Mégis olyan magától értetődően történik minden, nincs sok ideje gondolkozni közben az embernek. Főleg ha a 9 hónap alatt kétszer költözködik több ezer km távolságra :). Az életünk ugyanúgy pörgött, mint előtte, jöttünk, mentünk, tettük a dolgunkat, nyaralni voltunk, barátokkal találkoztunk, szerveztük a jövőnket, nem voltam egy otthonülő kismama.

Próbáltam természetesnek felfogni az állapotomat, és bár odafigyeltem magamra, nem kellett túl sok mindenről lemondanom.

Na, ez így most elég kiábrándítóan tényszerűen hangzik…

Tudom, most sokan olyasmit szeretnének olvasni, hogy életem legfantasztikusabb periódusa volt a terhesség, és olyan csodálatosan megszépültem én is, meg a világ is körülöttem, hogy leírhatatlan boldogságban, és eufóriában telnek a napjaim. Ja, és bocsánat a terhesség szó használata is felháborít, mert ez kérem nem terhesség, hanem áldott állapot!!

Na, hát én nem tudom így túlmisztifikálni ezt a dolgot. Tény, hogy nagyon boldog, és elégedett vagyok, és nagy általánosságban tényleg jól éreztem magam a terhesség alatt, de bizony voltak/vannak nehéz percek is.

Fizikailag igenis megterhelő, főleg a vége felé, 20 kg túlsúlyt magunkon cipelni napi 24 órában. A fizikai teljesítőképesség csökken, ami egy amúgy aktív embert nagyon meg tud viselni. Aztán van a lábdagadás, az előtej folyás, az éjszakai jósló fájások, hajnali (baba)csuklások, az álmatlanul töltött éjszakák, savtúltengés, bőrrepedések stb…szóval csupa-csupa olyan dolog, ami korábban nem volt.

Nem kibírhatatlan, és nehezen elviselhető dolgok, de azért léteznek. Ezekről is szól a terhesség. Két oldala van, és szerintem ezzel jobb őszintén szembenézni. Ám ezek a nehézségek, szintén valahogy olyan maguktól értetődőek. Az ember szótlanul beletörődik, nem tulajdonít neki jelentőséget, esetleg panaszkodik néha, de semmiképpen nem szenved tőlük nagyon.

Ilyen dolog az örökös orvoshoz járás is. Régen gyűlöltem a vérvételt, és napokig hesszeltem magam a kötelező, éves nőgyógyászati vizsgálat előtt. Sosem tudtam elképzelni, hogy ehhez is hozzá lehet szokni. Pedig de.

Most úgy tartom a karomat vérvételre, mintha kezet akarnék fogni valakivel, és úgy fekszem fel havonta a vizsgálóasztalra, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Mert az is. A félelmek egyszerűen megszűnnek létezni, ha szembe nézünk velük. Ha tudjuk, hogy ezek kötelező dolgok, egy magasztosabb cél érdekében, elvesztik félelmetes mivoltukat.

Lelkileg tényleg nagyon szép állapot, várakozni, tervezgetni, szeretettel simogatni a hasunkat, viszont erről olyan nehéz beszélni. Nem lehet leírni ezeket az érzéseket.(Ezt a mondatot vajon hányadjára írom már le? :)

Valahogy a helyére kerül minden az emberben, a világban…

Ez lenne az a bizonyos földöntúli nyugalom? Elképzelhető…de ne felejtkezzünk el a terhességi hormonokról sem, amik képesek a földöntúli nyugalom állóvízét egy háborgó tengerré változtatni a másodperc törtrésze alatt!

Nos, hát valahogy így éltem meg a terhességet. Boldogan, örömmel, de mégis két lábbal a földön.

Nem jártam magzati kommunikációs tréningre, se meditációra, szülésfelkészítésre, babagondozási tanfolyamra, nem olvastam el egyetlen kismama újságot, anyák lapját sem és szakirodalom se akadt a kezembe…és nem azért, mert hülyeségnek tartom ezeket a dolgokat (sőt, ellenkezőleg!), hanem egyrészt, mert nem volt rá időm, másrészt pedig szeretnék az ösztöneimre hagyatkozni. Első körben…Aztán ha csődöt mondok az ösztöneimmel, majd jöhet a szakirodalom.

De milyen ciki már, ha az ember totál felkészülve mond csődöt…akkor onnan hova tovább :)?

Ez egy jó hosszú előszó lett, de azt hiszem sikerült minden kérdést kimerítenem.

Én hamarosan eltűnök a „reflektorfényből”, hiszen ez a blog nem is rólam szól majd valójában, hanem Simonról. Legközelebb akkor fogok jelentkezni, ha már Róla tudok mesélni!

Na jó, Simon életében én meghatározó szerepet fogok betölteni, úgyhogy néha magunkról is fogok azért mesélni…és mivel a születése előtt már annyit utazott ez a pici emberke a hasamban, mint más évek alatt, remélem szeretni fog ő is utazgatni, és akkor Olaszországról is mesélek majd!

Ui:

November 8-ára van tervezve a születése, ez az jelenti, hogy nov. 20-áig egész biztos megérkezik. Köszönjük a sok-sok kedves üzenetet, e-mailt, az erőtök velem van, igyekezni fogok nagyon!