Tisztában voltam a magyar orvosi protokoll szabályaival, miszerint a magzatvíz elfolyása után 24órán belül be kell fejezni a szülést, mert megnő a magzati és anyai fertőzés kockázata. Ergo, már Simont sem tudtam volna megszülni itthon. Még jó, hogy az olasz protokoll teljesen más volt, ott tudtunk 60 órát várni.
Gondoltam, ha úgyis 24 óra a limit, akkor kicsit csalok....éjfél körül éreztem először a magzatvíz szivárgást, de olyan 5 óra körül indultunk csak be a kórházba. Megvizsgált az ügyeletes orvos, mondta, hogy szinte semmilyen tágulás nincs, fájásom se volt, úgyhogy kaptam egy ágyat, és kényelembe helyeztem magam. Délelőtt jött meg az orvosom, ő is megvizsgált, majd közölte, hogy "na, ez ugyanolyan nyögvenyelősen indul, mint az első:-)".Látva engem, már egyre kevésbé hitt ő is a statisztikába szerintem:). A pénteki nap teljes eseménytelenségbe telt. Nem fájt semmim, kitűnően éreztem magam, olvasgattam, aludtam, és próbáltam átérezni, hogy én most elvileg szülök. Nem jött a fíling. Este oxytocin terheléses tesztet csináltak. Bekötöttek egy adag infúziót, ráültettek egy nagy labdára, és én ott pattogtam vagy 3 órán át....az égvilágon semmit nem éreztem. Ásítoztam, unatkoztam, és közben próbáltam átérezni, hogy én most elvileg szülök. Még mindig nem jött a fíling. A fájásgörbém olyan lapos volt, mint az Alföld. Próbálták növelni az infúzión a cseppszámot, semmi. Végül feladták a tesztet, elmentem aludni. Azt mondták, sok nőnek a teszt utáni éjszaka beindulnak spontán a fájások, majd biztos így lesz nálam is. A következő emlékképem az, hogy reggel 7órás nagyvizit van, áll körülöttem vagy 5 ember, és alig bírnak felébreszteni. Szerintem még a nyálam is csorgott, olyan jóízűen aludtam. Pedig kaptam állítólag 4óránként injekciót is, antibiotikumot, a fertőzés ellen. Ciki, de átaludtam azt is. Na sebaj, 8 körül jön be az orvosom, majd hátha tud velem valamit csinálni. Ekkor már ugye túl voltunk a magyar protokoll szerinti 24órán....de ismerve az előzményeimet, kaptam egy kis haladékot. Bekötöttek még egy infúziót, most nagyobb adagot, nagyobb cseppszámmal. Összesen közel egy liter oxytocint kaptam, de az égvilágon semmit nem éreztem tőle.
Az orvos délig adott haladékot, azt mondta, kellene most már valamit produkálnom. Ültem ismét a labdán, folyt az infúzió, és próbáltam átérezni, hogy én most szülök. De csak nem jött a fíling. Közben behívták Petit is, hogy most már lassan történnie kell itt valaminek, így vagy úgy, mert az a fránya idő ketyeg a fejem felett. Már 30 órája patakzott a magaztvízem. De se egy fájás, se más jele annak, hogy itt most szülés van. 11 körül bejött az orvosom, épp valamin vihorásztunk Petivel, és elég gondterhelten nézett rám. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj? Azt mondta túl jó a kedvem. Legalább egy picit próbáljak már meg szenvedni, annyira örülne neki. De nem megy-válaszoltam. Pedig akartam én is. Lelkileg annyira fel voltam minden fájdalomra készülve. Akartam érezni, hogy szétszakadok, hogy őrülten fáj, hogy világra hozom a gyermekemet. Egyfolytában beszéltem hozzá, győzködtem, hogy legyen kíváncsi a külvilágra, hogy higgye el nekem, itt kint is van olyan jó, mint ott bent. De Konrád meggyőzhetetlen volt. Ültem az elhagyatott szülőszobában, pattogtam azon az istenverte labdán, a szülésznőm az előtérben a számítógépen internetezett, épp a moziműsort nézte a port.hu-n, Peti a mobilját nyomkodta, ő is internetezett, talán az euro árfolyamot ellenőrizte, vagy a sporthíreket olvasta, ránéztem az órára, mindjárt dél. Nekem most szülnöm kellene. De nem megy. Már én is beleuntam ebbe az eseménytelenségbe. Ha legalább egy fájásom lett volna, valami, amibe bele tudtam volna kapaszkodni. De semmi. Bejött az orvosom, közölte, hogy megvizsgál, mert szeretné látni, van-e valami változás a tágulás terén. Ő már így is saját felelősségére áthágta a protokollt, tudni kellene, hogy van-e értelme. Felfeküdtem a székre, megvizsgált, majd csalódott arccal közölte, hogy semmi változás. Szűk egy ujjnyi. Ezen biztos nem fog kiférni egy gyerek. Azt mondta, ha látna valami változást, egy kis fényt az alagút végén, ő várna még. De a jelenlegi állapotomban-tágulás és fájás nélkül nem lát arra esélyt, hogy én itt pár órán belül világra hozom ezt a gyereket, márpedig a magzatvíz elfolyt. Lassan 35 órája. És akkor kimondta: Judit, én megoperállak. Sírva fakadtam. Ez az amit nem akartam. Egy műtétet. Kibírok én bármilyen fájdalmat, akár 50órán keresztül is, nem érdekel mennyit kell szenvednem ezért a gyerekért, de én akarom a saját sorsomat irányítani. Nem kiszolgáltatottan, lebénítva feküdni egy műtőasztalon és rettegni attól, hogy mások rendelkeznek a testem felett. De sírás ide vagy oda, a tényt gyorsan el kellett fogadnom, közben pörögtek az események körülöttem. Katéterezés, műtős ruha, hajháló, gyors autogram osztás, és pufff már bökték is a gerincemet. Ott feküdtem egy hideg műtőasztalon, és próbáltam felfogni, hogy mi történik velem. Az agyam még tiltakozott, a testem már nem tudott. És akkor odahajolt az egyik asszisztens hozzám, és kedves hangon azt mondta: anyuka, most születik meg a gyermeke. Hihetetlen, döbbenetes élmény volt. 10 perce még kint pattogtam a labdán, most meg itt sír egy gyerek....úristen, ez az én gyermekem, mutassák ide gyorsan!!!!És mutatták. Gyönyörű volt! Csodaszép a bőre, a kis teste, sír, és már viszik is:( épp hogy a talpát meg tudtam simogatni. Olyan gyorsan történt minden, próbáltam felfogni, hogy Konrád megszületett. A hátralévő kb.20 percben egy kapcsolótáblát néztem. Folyamatosan beszéltem magamba, hogy ne halljam mi történik körülöttem. Próbáltam nem felfogni hogy most épp varrják össze a méhemet, teszik a helyére a húgyhólyagomat, és foltoznak össze mint egy darab húst. Közben az orvosom is odahajolt, és közölte, hogy nehéz a műtét. Hú, de jó hír. Sírjak, nevessek, mit csináljak? Inkább nézem a kapcsolótáblát. Próbáltam kizárni a külvilágot. Majd egy szó ütötte meg a fülemet: ebédidő. Na, akkor nagy gond nem lehet, visszatérhetnek a gondolataim a műtőbe. És akkor elkezdtem hallgatni hogy miről folyik az élénk diskurzus. Fél 1-ig adnak csak ebédet a konyhán...valaki szóljon le, hogy megyünk, mindjárt végzünk. Nehogy megint ne kapjunk kaját, mint a múltkor. Oké, szóljatok le. Hányan vagyunk? Bingo, mindenki megy ebédelni, akkor túleltem! Erőt vettem magamon, és rákérdeztem, velem mi lesz? Már varrjuk a hasfalat-volt a válasz. Oké, akkor nem hagynak félbe. Kitolnak. Peti odahajol. Eufórikus, Konrádot fotózta, nagyon boldog. Én meg fekszem, azt érzem, hogy nincs erőm levegőt se venni. Kemény menet volt. De a lényeg: Konrád megszületett! 2011. augusztus 6-án 12óra 12 perckor 3700 gramm és 56 centi.(csak érdekességként az én születési dátumom 06.hó 08-a, az övé 08.hó 06-a-eddig is mindig összekevertem, ha fordítva kellett valahol írni, ezután tuti még jobban fogom:).
