Gyermekágy és bébiblúz

Szerintem a címben szereplő két kifejezés közül az egyik hülyébb megfogalmazás, mint a másik:).
De azért mégis sorra beszámolok róluk, mert az elején megígértem, hogy hiteles blog író leszek.
Kezdjük a gyermekágyi időszakkal, ami a szakirodalom szerint a szülés utáni 6 hetet takarja.
Ha valaki azt gondolja, hogy a szülés egy nehéz dolog, akkor majd rájön, hogy az egy láblógatás az utána következő időszakhoz képest:). Persze nyilván ez is emberfüggő. Meg újszülött függő.
Mert kétféle csecsemő létezik, az egyik, aki a születését követő pár nap alszik (míg anyuci kipiheni a szülés fáradalmait), a másik aki üvölt(míg anyuci idegei fel nem mondják a szolgálatot).
Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy Simon melyik kategória volt. Segítek: nem az első:).
Illetve vannak anyukák, akik szülés után pár órával már szaladgálnak, és vannak akik 5 nap után is még úgy támolyognak, mintha épp a kocsmaajtón léptek volna ki 20 nagyfröccs és 10 rakéta után . Gondolom nem meglepő, hogy én ebből is az utóbbi kategóriába tartoztam.
Tehát a lehető "legjobb" kombinációt csíptem meg...üvöltő csecsemő és lepukkant kismama szindróma.
Írtam már korábban a szülés katartikus élményéről, hogy az ember minden fájdalma elszáll...ez nagyjából 20 percig tart. Majd amikor megkérnek, hogy gurulj le az ágyról, megtudod mi a magyarok istene! Aztán amikor szülés után 2 órával bejött a nővérke, és közölte mosolyogva, hogy megyünk pisilni. Azt hittem viccel. De nem viccelt. Kb.20 perc alatt felültem, megfordult velem az egész szoba, a nővér szó szerint a hátára dobott, és elindultunk a kb. 20 méterre lévő mosdóba. Életem leghosszabb 20 métere volt. Életemben ilyen szédülést és gyengeséget nem éreztem, arról nem beszélve, hogy úgy éreztem az összes belső szervem kiesik alulról. Betámasztott a WC ajtóba, és közölte, akkor most üljek le, és pisiljek, különben jön a katéter. Leülni...hja, kösz. Pisilni, hja, ha tudnám bármelyik izomcsoportomat kontrollálni. Közben vert a víz, forgott a fürdőszoba, a világ legrosszabb részegségét sem tudom ehhez az állapothoz hasonlítani. Na de túléltem:).
Utána 1 hétig kaptam infúzióban vasat a vérszegénység miatt, ez nagyon gyorsan megtette a hatását, fizikailag hamar megerősödtem, bár a sebek lassan gyógyultak. Nehéz időszak, mert az ember nem tudja kipihenni magát, miközben teljesíteni kell a napi 24 órás szolgálatot. Éjjel-nappal szoptatni, fejni, tisztába tenni, úgy hogy közben az ember teljesítőképessége nagyjából egyenlő a nullával. Kemény, embert próbáló időszak. Még úgy is, ha az ember lánya olyan szerencsés, mint én, és 5 hétig van segítsége.
Mondjuk én még rá is nehezítettem erre a helyzetre, mert a szülés utáni 2. héten visszavonultam a kórházba egy műtétre. 2 hét után már épp kezdtem volna visszatalálni önmagamhoz, már egész jól tudtam ülni is, sőt már blogot is írtam:), és akkor kezdtem előröl a fájdalmakat.
A műtét borzasztó volt, bár fájdalmat nem éreztem, mert elaltattak, de lelkileg nagyon megviselt. A műtő előtti folyóson várnom kellett fél órát, hogy sorra kerüljek. Feküdtem az ágyban, az infúzió lógott a kezemből, zöld sapkában, hátul kötős hálóingben (ami alatt meztelen az ember, és az istenért se tud úgy megmozdulni benne, hogy ne legyen kint egyből az egész hátsó fele, ennél kiszolgáltatottabb viseletet nem tudok elképzelni), körülöttem tolták ki a műtőkből az altatásban lévő embereket. Mindenki zöld szájmaszkot viselt, és senki nem beszélt. Síri csend volt. Feküdtem, és néztem a plafont. Az agyamban cikáztak a gondolatok. Soha nem volt még részem altatásban előtte, nem tudtam mi vár rám. Viszont abban a fél órában eszembe jutott az összes Robin Cook regény amit olvastam és a Vészhelyzet és a Grace Klinika összes epizódja lepergett előttem. 10 perc múlva kezdtek bekúszni az agyamba a szervkereskedelemről szóló bulvárhírek is, na egy szó mint száz, 20 perc után totál pánikban voltam, és biztosra vettem, hogy tévedésből a vesémet fogják kivenni, vagy szervkereskedőknél kötök ki több darabban.
Ráadásul leesett a kartonom az ágyamról, és nem jött senki , akinek szólni tudtam volna, hogy vegye fel. Itt már végképp biztos voltam benne, hogy el fogják cserélni a papírjaimat,és vese nélkül ébredek, de végül jött egy asszisztens, aki felvette a kartonomat, és egy úttal adott egy nyugtató injekciót is. Nem mondom, hogy nagy segítség volt, mert bár kicsit bebódultam tőle, a gondolataim cikáztak tovább. Végül rám került a sor, betoltak egy hatalmas műtőbe, ahol jó sok zöld maszkos ember tolongott. Az egyikünk odahajolt hozzám, megsimogatta a kezemet, és kedves hangon azt mondta: Szia, megismersz? Ránéztem, és még ebben a rossz idegállapotban is nevetnem kellett..mondom ne haragudj, de egy zöld kezeslábasban vagy, bazinagy zöld maszk takarja a fejedet, a hajadon zöld sapka, mi az istenről ismernélek meg?? Egyébként az egyik nagyon kedves nővérke volt, aki a szülés után többször járt már nálam. Ezután fel kellett másznom a műtőasztalra, leszíjazták a lábamat, beállítottak, körém állt mindenki, majd végre valahára felhangzott a várva várt mondat: "and now, you are going to sleeeeeep" bingóóó.
Ezután a következő kép amire emlékszem, hogy a kórteremben fekszek, és ott ült mellettem az ágyon Peti lázasan, köhögve, szájmaszkot viselve(míg engem műtöttek-soha jobbkor-, hirtelen kijött rajta a betegség) , kezében a 2 hetes üvöltő Simonnal. Először is gyorsan csengettem a nővérnek és kértem egy fájdalomcsillapítót, illetve rögtön kettőt, Petit gyorsan hazaküldtem, egy hétig nyomta az ágyat, olyan beteg volt. Én pedig ott maradtam a kórházban, félkómában az altatástól, kezemben az üvöltő 2 hetes Simivel, aki éhen akart veszni és dugig volt a pelusa. Mellettem a fejőgép, hogy el ne apadjon a tejem (az altatás miatt nem szoptathattam aznap), és akkor rájöttem, hogy biza itt most nekem fel kell ülnöm az ágyból, és folytatnom kell a 24 órás szolgálatot.
Szerencsére másnap hazajöhettem, igaz Petit karanténba zártuk, de anyukám legalább tudott segíteni.
Hát röviden ennyi szép emléket őrzök a gyermekágyas időszakról, nem volt a kedvencem:), persze így utólag visszagondolva már ez is sima ügynek tűnik:).

A másik téma amiről szeretnék egy kicsit mesélni az a bébiblúz. Értelemszerűen nem a ruhadarabra gondolok:). Na ez az a dolog, amiben biztos voltam hogy nem lesz részem. Korábban azt gondoltam, ez csak egy "hiszti", és a depresszióra amúgy is hajlamos emberekkel történik csak meg. Ja, meg a hálivúdi sztárokkal, akik utána könyvet írnak róla.
Na de hogy velem ilyesmi megtörténhet?Az kizárt. Hisz minden körülményem ideális, nagyon vágytunk egy gyerekre, aki meg is érkezett, egészséges, cuki, imádnivaló, mi az istent lehet ezen depizni???
Aztán egyik vasárnap felkeltem, nagyjából 3 héttel a szülés után lehetett. Felkeltem, és elkezdtem zokogni....mintha éjjel kicserélték volna az agyamat, vagy nem is tudom.
Csak sírtam, és sírtam, és sírtam. Egész nap. Estére alig láttam ki a szememen, csak két szűk rés volt. És hogy miért sírtam? Jó kérdés. A mai napig nem tudok rá éppeszű magyarázatot adni.
Hogy mit éreztem? Azt, hogy kész, az én életem tönkre ment, vége, én a hátralévő életemben már csak szoptatni és pelenkázni fogok, hálóingben lézengeni egész nap és sose fogok tudni 2 óránál többet egyhuzamban aludni.
Gyanítom fáradt voltam, és a hormonjaim felmondták egy napra a szolgálatot, vagy nem is tudom.
Utólag visszagondolva arra a napra, az nem én voltam. Tudom, az emberek szégyellenek általában ilyesmiről beszélni, de én vállalom. Akkor, aznap, úgy éreztem, alkalmatlan vagyok az anyaságra. Sőt, ha abban az állapotomban visszaforgathattam volna az idő kerekét, egész biztos, hogy a fogamzásgátlás mellett döntök azon a forró februári azori éjszakán..hú, de milyen jó, hogy nem lehet visszaforgatni az idő kerekét!
Rádöbbentem, hogy mi létrehoztunk valamit, életet adtunk egy embernek, akiért felelősségel tartozunk. Örökre. Aki rám van utalva, és pillanatnyilag én tartom életben. Nagy szavak ezek, és mázsás súllyal nehezedtek a vállamra. Fáradt voltam, elkeseredett és rémült. Szegény Peti csak ült a kanapén, hallgatta órákon át, ahogy zokogva temetem magam, és mindig csak odáig jutott a mondanivalójában, hogy "de hát...", és itt félbe is szakítottam azzal, hogy tovább dramatizáltam a lelkiállapotomat. Borzasztó érzés volt. Nem láttam kiutat, olyan egyedül éreztem magam a világban, és rájöttem, hogy tettem valami nagy dolgot, amit nem lehet már visszacsinálni. Egészen eddig a napig nem tudtam mit takarhat a szülés utáni depresszió fogalma, és még most sem tudom pontosan, hiszen csak az előszele érintett meg. 1 napra. Mert másnap felkeltem, jókedvűen, mosolyogva, és semmi mást nem csináltam, mint egész álló nap az én egyetlen, gyönyörű, imádnivaló kisfiamat puszilgattam, és nem győztem bocsánatot kérni az előző napi elvetemült gondolataim miatt. És hálát adtam a sorsomnak, hogy egy ilyen nagyszerű férjet szánt nekem, aki egy napi nyafogás után nem rakott ki a teraszra, úgy ahogy voltam hálóingben, hanem szeretetteljesen nézett rám, és próbált segíteni. A jelenlétével, mert szóhoz jutni nem tudott szegény:).
A mai napig gyötör a lelkiismeret furdalás, ha eszembe jut miket mondtam, elképzelésem sincs hogyan gondolhattam akár egy napra is komolyan őket.
Viszont legalább tudom, hogy ilyen is létezik a világban, és már nem ítélek el senkit. Sőt, inkább azt gondolom, erről tényleg beszélni kell. Na jó, könyvet nem fogok róla írni:) , de vállalom. Nem büszkén, de nem is szégyellve.
Az anyaság néha tartogat ilyen kevésbé kellemes meglepetéseket is, és nem mindig fenékig tejfel az élet, és nálunk sincs kolbászból a kerítés:).
De alapvetően a szerencse lányának érzem magam, és ha senkit nem zavar, akkor a következő bejegyzéstől ömlengek tovább az én gyönyörű kisfiamról, akit IMÁDOK. Így, csupanagybetűvel!

Simon két hónaposan

Dokumentálom a két hónapos kort is néhány fotóval.
De jó lenne, ha most meg tudnám állítani az időt egy picit, és még tovább ki tudnám élvezni ezt a finom, babaillatú, összebújós korszakot! Imádom a kisfiamat, ezt mondtam már:)?

azok a csodálatos Lengyel fiúk :)

Karácsony harmadnapján meglátogatott minket a Lengyel család. Olyan jól mutattak együtt a fiúk, le is fotóztam őket:).
Nagyon gyorsan eltelt az a pár nap, voltunk Trentoban és Bolzanoban, a hideg ellenére sétáltunk nagyokat, ittunk forralt bort, igazi olasz kávét, vacsorára rákot ettünk kagylóval, este a fiúk iszogattak egyet (helyettem is, mert én még mindig csak az alkoholmentes sörömet kortyolgathatom:), Manci mama sütött nekünk isteni mákos és diós kalácsot, Simon egyik kézből a másikba vándorolt, amit roppantul élvezett. Összehaverkodott Miklós nagypapával és Miki nagybácsival és nagy szerelembe esett Krisztával is, aki addig dajkálta, míg nyitott szájjal el nem aludt:).

Álomország tengerpartján...

Simon már 2 hónapos múlt, hogy repül az idő!
Rengeteg fotóval és történettel el vagyok maradva, jobb lesz ha összeszedem magam, különben a következő bejegyzés már az esküvőjéről fog szólni:).
Nagyon jóízűen tud aludni nappal és szerencsére éjszaka is, és biztosan sokat álmodik, mert álmában mindig mosolyog, és ébredés után hosszú percekig beszél (illetve beszélni próbál), mintha el akarná mesélni mennyi mindent álmodott.
Különben pedig úgy tűnik tiszta anyja lesz a gyerek, mert napról napra egyre többet dumál... hajaj szegény Peti:).
Íme egy rövid videó az ébredés utáni percekről..
(megjegyzés: cuki Bernárdos póló sponsored by Ivett&Nikosz :)



Most már a fürdetések sem olyan zajlanak olyan nyugodtan, mint eddig. Felfedezte a pancsolást, úgyhogy lassan be kell szereznem egy esőkabátot, vagy egy bikinit :).
A fürdést még mindig élvezi, napról napra egyre jobban, még soha nem sírt közben. Sőt, napközben is sokszor bedugom a csap alá pelenkacserék alkalmával, de sose reklamál. Ha hideg, ha meleg, ha forró a víz, neki teljesen mindegy, csak víz legyen.
Lehet, hogy vízilabdázó lesz ebből a gyerekből???




és végül még egy fotót küldök Manci dédimamának(valaki mutassa meg neki légyszi!), mert nagyon tetszett neki Simi bokszolópózban:). Változatlanul így hadonászik, ökölbe szorított kezekkel, képtelenség az ujjait szétfeszíteni, olyan erővel szorítja össze.
Na most akkor bokszolni, vízilabdázni vagy kézilabdázni fog vajon ez a gyerek ?
20 éven belül megtudjuk:) !

Utolsó gondolatok a szülésről

Ígérem, ez már tényleg az utolsó bejegyzésem lesz a szülés témájában, mert még a végén megkapom a "beszűkült kismama" bélyeget:), aki csak a szüléséről tud beszélni.
Egy kedves barátnőmtől, Krisztától hallottam egy nagyon jó mondást, mely szerint a szülés élményének feldolgozása nagyjából annyi ideig tart mint a gyász, kb.1 évig. Ennyi idő kell egy embernek, hogy a lelkében el tudjon engedni, vagy be tudjon valakit fogadni. Lehet ebben valami! Szülés után a gyászhoz nagyon hasonló reakció zajlik az emberben...újra és újra átéli az első (gyász esetén az utolsó) találkozás élményét, nehezen tud az agya kikapcsolni. Én még hetekkel később is azon kaptam magam, hogy csak nézek ki a fejemből, és pörgetem magamban a november 17-ei nap eseményét.
Egy idő után már untam én is, hogy folyton ugyanaz a film pörög az agyamban, de csatornát váltani nem tudtam:). Aztán ahogy telik az idő, szépen jönnek új élmények a helyére, az élet megy tovább.
Megszületni és meghalni- ez az élet rendje, beépül a mindennapjaink közé.
Azon is sokat gondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy egyes nők pár óra leforgása alatt szülnek meg, mások napokig szenvednek, sőt vannak akiknek komoly nehézségekkel is szembesülniük kell a szülés alatt.
Régebben azt gondoltam, a szülés fejben dől. Sok függ attól, hogy egy nő mennyire felkészült lelkileg, mennyire érzi magát erősnek, és mennyire tudja az ismeretlennel szembeni félelmét kizárni. Most már tudom, hogy nem ezen múlik.
Legalább 20 kismama ment mellőlem az elővajúdószobából szülni...volt köztük olyan lány, aki mellettem feküdt, egyszer csak odakapott a lába közé, ahonnan elkezdett ömleni a vér, felugrott(!), átszaladtak a mellettünk lévő szülőszobába, és nem hazudok, 10 perc múlva felsírt a baba. Én ekkor már 2 napja várakoztam a fájásokra, ő meg bejött, és fél óra alatt végzett.
Dühös voltam, úgy éreztem ez nem fair. Talán irigy is voltam.
Most már tudom, hogy mindkét érzés felesleges volt. Azt gondolom, az ember születése és halála meg van írva. Ez az a két dolog az életben, amit nem irányíthatunk. Egyszerűen csak bele kell törődni. Vannak akik könnyen jönnek a világra, és vannak akik nehezen távoznak.
Valaki évekig tartó hosszú, kegyetlen betegség után hal meg, vannak szerencsések, akiket álmunkban visz el a kaszás. A születés is ilyen. Egyesek pillanatok alatt jönnek világra, másoknak végig kell küzdeniük magukat azon a szűk csatornán.
Hogy miért így van, az nem tudom. Biztos van ennek valami magyarázata, amit mi egyszerű halandó emberek nem tudunk.
Én úgy voltam vele, sok mindent könnyen kaptam az életben, most itt volt az ideje, hogy valamiért megdolgozzak. Egyébként azt gondolom, hogy a szülés az egyik leghatásosabb önismereti terápia! Rengeteg mindent tanultam közben, és minden úgy volt jó, ahogy történt!
Sok kedves barátnőm készül a szülésre a közeljövőben, csak azt a nagyon egyszerű tanácsot tudom adni nekik, hogy bízzátok magatokat a sorsra! Nem érdemes előre eltervezni semmit, én sem tettem. Nyilván mindenki fájdalommentes, szupergyors szülést szeretne magának, de ha mégsem így alakul, egy percig se agyaljatok utólag róla! Ha műtétre, beavatkozásra van szükség, az nem a ti hibátok!! És a végeredmény a lényeg, erre kell fókuszálni!
És még egy jó hír...50% az esélye hogy gyors, könnyű szülésetek lesz. 50% pedig, hogy nem.
Ez sokkal-sokkal nagyobb nyerési arány, mint a lottón:)!
És végezetül még egy jótanács! A humorérzéketeket ne hagyjátok otthon, a legnehezebb perceken is átsegít, ha a humor veletek van! Én a szülés utáni héten voltam eléggé magam alatt, és végül a humor volt, ami sok nehéz pillanaton átsegített. Néhány sztorit kimazsolázok, csak hogy szórakoztassalak is titeket egy ilyen unalmas, hideg, januári napon:).
Kórházi tartózkodásom kb. 5. napján új szobatársat kaptam, egy igazi szappanopera elevenedett meg a szemünk előtt pillanatok alatt!
A frissen szült anyuka egy alacsony, pingvin alkatú nagyon csúnya nő volt. Tudom, a külsőből nem szabad senkit sem megítélni, de ő olyan igazán csúnya volt...és ráadásul közönséges is. Azonkívül brutálisan, férfiakat megszégyenítő módon horkolt.
A férje egy az egyben úgy nézett ki, mint Lagzi Lajcsi:), csak olasz változatban. Mindketten iszonyatosan kövérek voltak, és egész nap zabáltak. Bocsánat, de tényleg, ez nem evés, hanem zabálás volt. A pasas hordta a hatalmas big mac-eket, amibe belenyomott egy adag majonézt és egy adag ketchupot is, és fröcsögött a szájukból a hamburger. Egész nap. Hozzá kóla, naná:).
Eléggé mélyponton voltam amikor beköltöztek a velem szemközti ágyra, de aztán rájöttem, a sors küldte őket nekem:). Peti odafeküdt mellém az ágyamra, ők szemben velünk voltak, tehát elkerülni sem lehetett a látványukat.
Egyszer csak a nő kiment a mosdóba, vitte a neszeszerét. 10 perc múlva jött vissza, benyitott a szobába, és azt hittem leesek az ágyról, amikor megláttam.
A nő hálóingben, köntösben volt (köztudottan egy nappal szülés után általában a nők nem a legjobb formájukat mutatják), erre kiment és kisminkelte magát. De hogy! Vérvörös rúzs, sötétbarna szájkontúr ceruza, fekete tussal és szemceruzával kihúzott szemek...és ez még hagyján. A haját viszont nem fésülte meg, az úgy nézett ki, mintha egy madár fészket rakott volna benne. Benyitott a szobába, megláttuk, és Petivel nem mertünk egymásra nézni...alig bírtuk visszafojtani a nevetésünket. A két számmal nagyobb hálóing, köntös, kócos haj és hozzá a színpadi smink fergeteges diszharmóniát teremtett.
Ezután a következő jelenet játszódott le a szemünk előtt: a nő leült az ágyra, Lájcsi elővette a fotóapparátot, kivette az újszülött Lorenzot a kiságyból , a táskából elővett egy hímzett keszkenőt (igen, olyan igazi, régimódi, csipkézett szélű, hímzett textil zsebkendőt-biztos családi örökség volt, még idősebb Lorenzo dédnagypapa ebbe fújta az orrát) óvatosan megtörölgette vette Lorenzó kicsi száját, majd odaadta frissen maszkírozott anyukája ölébe, és elkezdett fotózni.
Mi meg Petivel velük szemben mozdulatlanul feküdtünk, és szorítottuk egymás kezét a takaró alatt. Már nem emlékszem, hogy mi mentünk ki a szobából, vagy ők, de az tuti hogy 10 percig szakadtunk utána a röhögéstől.
Sajnos aznap délután el is költöztek a szobámból, mint később kiderült, 1 nap alatt ez volt a 3. szoba cseréje, mindegyikben talált valami kifogásolni valót. Szerintem ezzel a legnagyobb gondja az volt, hogy messze volt az ingyen büfé:) mert utána mindig ott láttam, akárhányszor elmentem a büfébe, ő biztos ott állt, és fröcsögött a szájából a szendvics:).
Egy igazi színfolt volt pedig a kórházi tartózkodásom alatt.
A másik mélypontom körülbelül az 5. napon volt. Gondjaim voltak a szoptatással, sajnos nem indult meg a tejem. Simont tápszerrel etettem, ami számomra akkor egy tragikus érzés volt, különben pedig hulla fáradt voltam, minden porcikám fájt a szülés után, a hormonjaim és a jókedvem együtt rendkívüli szabadságra mentek, na egyszóval a béka se...e alatt voltam lelkileg.
Kínomban felhívtam telefonon Szilvi (alias Cuti:) barátnőmet, akiről tudtam, hogy szintén heroikus küzdelmet vívott anno a tejért, gondoltam hátha az ő pozitív példája lelket önt belém. És így is lett :). Szilvinek életem végéig hálás leszek ezért a beszélgetésért, tényleg ő lendített át engem a mélyponton, nem tudom valaha meg fogom-e tudni ezt hálálni neki!
Lelki beteg voltam, hogy nem tudom etetni a babámat, és azt a vacak tápszert kell neki adnom, ami ugye egy ördögi kör...ha tápszert adunk neki, nem szopik, ha nem szopik, nincs tej, tehát tápszert kell neki adni.
És akkor Szilvi megmondta a frankót: a kórházban adott tápszer nem ér :) . Azt a gonosz csecsemős banyák készítik, nekünk ahhoz semmi közünk. Mi csak ártatlan végrehajtók vagyunk.
Szóval a csecsemősök a gonosz rosszak, mi a jók, akik végrehajtjuk amit mondanak. Semmi közünk a tápszerhez. Majd ha hazamegyünk, akkor onnantól indul az igazi etetés:).
Ez volt a tanácsa. Tudom, ez most így infantilisnek, és tiszta hülyeségnek hangzik, de nekem akkor, abban a lelki állapotban ez a pár mondat egy hatalmas kapaszkodó volt! Egy vastag, biztos hajókötél, amin ki tudtam kapaszkodni a vízből. A beszélgetés után mintha kicseréltek volna.
Jókedvűen mentem a következő etetésre, eldöntöttem, hogy még 2 napig vagyunk kórházban, és csakazértis tápszer nélkül fogunk távozni innen. Beléptem a csecsemős osztály ajtaján, épp megbeszélés volt bent, úgyhogy picit várakoztam a folyóson. Észrevettem egy tablóképet, a dolgozókról volt egy fénykép, mellette a nevük. És akkor kiszúrtam...az egyik csecsemős nővér neve Leokadia volt. Megláttam, és kitört belőlem a röhögés. Kialvatlanul, kócosan, hálóingben, köntösben, kisírt szemekkel álltam a folyóson és csapkodtam a térdemet a röhögéstől. Kész csoda, hogy nem dobtak rám egy kényszerzubbonyt és vittek el a pszichiátriára.
Innentől kezdve a csecsemős osztály látogatása egy humorbombával ért fel, Leokádiáék nem tudtak többé streszelni a tápszerükkel. Halkan jegyzem meg, hogy a tejem nem sokkal utána beindult, és mióta kijöttünk a kórházból, egy csepp tápszert nem kapott Simon:)
Szóval köszönöm szépen még egyszer Szilvi, az én tejem a te érdemed is-apropó, nem gondolkodtál még rajta, hogy szoptatási tanácsadó legyél;-)?
Nos, mára ennyi elég az anekdotázásból, szólít a kötelesség-és a kisfiam:)!

Jézuska a labdák bűvöletében

Simon élete első karácsonyát ünnepelte velünk és a családdal.
A Jézuska rengeteg ajándékot hozott neki, amit ezúton is köszönünk szépen mindenkinek!!
Megkapta élete első labdáját is...mindjárt hármat. Egyet az apukájától, egyet a keresztszüleitől és egyet a nagyitól. Úgy tűnik, nem lehet elég korán kezdeni a labdázást :). Igaz szegénykém még alig lát, fogni sem tud, de a labdák és az apukája már tettre készen várják :)

(megjegyzés: a fotón látható helyes kis rénszarvasos ruha sponsored by Miki&Kriszta:)

Simon dumál(ni próbál)

Simon múlt héten elkezdett gügyögni, hihetetlen kitartással próbálja formálni a szavakat, illetve inkább a szótagokat. Annyira tud neki örülni, amikor egy hang kijön a torkán!
Csináltunk egy videót a nagyiéknak, mert persze a webkamerán keresztül sose akarja bemutatni ezt a tudományát:).
Anya, a hangerőt állítsátok maximumra:)!

Unokatesók

Az év utolsó napjaiban Simon végre személyesen is megismerkedett az unokatesóival és a keresztszüleivel! Nővéremék látogatóba jöttek hozzánk, és együtt búcsúztattuk a 2009-es évet.
Sára, Flóra és Simon nagyszerű triót alkotott, teljes egyetértés uralkodott köztük. Simi majd kiugrott a bőréből, hogy végre ekkora társaság veszi őt körül! Egész nap vigyorgott, gügyögött, látványosan élvezte a nyüzsgést.
Sári és Flóra odavolt érte, semmi kétség, ők hárman nagyon jó unokatestvérek lesznek!(ha meg nem-amit kizártnak tartok-, szétrúgom a formás kis popójukat :) .
Sári nagyon édesen bánt Simóval, minden pelenkázásban aktívan részt vett, sőt egyik este ő fürdette meg, erről készítettünk egy rövid videót is: