Utolsó gondolatok a szülésről

Ígérem, ez már tényleg az utolsó bejegyzésem lesz a szülés témájában, mert még a végén megkapom a "beszűkült kismama" bélyeget:), aki csak a szüléséről tud beszélni.
Egy kedves barátnőmtől, Krisztától hallottam egy nagyon jó mondást, mely szerint a szülés élményének feldolgozása nagyjából annyi ideig tart mint a gyász, kb.1 évig. Ennyi idő kell egy embernek, hogy a lelkében el tudjon engedni, vagy be tudjon valakit fogadni. Lehet ebben valami! Szülés után a gyászhoz nagyon hasonló reakció zajlik az emberben...újra és újra átéli az első (gyász esetén az utolsó) találkozás élményét, nehezen tud az agya kikapcsolni. Én még hetekkel később is azon kaptam magam, hogy csak nézek ki a fejemből, és pörgetem magamban a november 17-ei nap eseményét.
Egy idő után már untam én is, hogy folyton ugyanaz a film pörög az agyamban, de csatornát váltani nem tudtam:). Aztán ahogy telik az idő, szépen jönnek új élmények a helyére, az élet megy tovább.
Megszületni és meghalni- ez az élet rendje, beépül a mindennapjaink közé.
Azon is sokat gondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy egyes nők pár óra leforgása alatt szülnek meg, mások napokig szenvednek, sőt vannak akiknek komoly nehézségekkel is szembesülniük kell a szülés alatt.
Régebben azt gondoltam, a szülés fejben dől. Sok függ attól, hogy egy nő mennyire felkészült lelkileg, mennyire érzi magát erősnek, és mennyire tudja az ismeretlennel szembeni félelmét kizárni. Most már tudom, hogy nem ezen múlik.
Legalább 20 kismama ment mellőlem az elővajúdószobából szülni...volt köztük olyan lány, aki mellettem feküdt, egyszer csak odakapott a lába közé, ahonnan elkezdett ömleni a vér, felugrott(!), átszaladtak a mellettünk lévő szülőszobába, és nem hazudok, 10 perc múlva felsírt a baba. Én ekkor már 2 napja várakoztam a fájásokra, ő meg bejött, és fél óra alatt végzett.
Dühös voltam, úgy éreztem ez nem fair. Talán irigy is voltam.
Most már tudom, hogy mindkét érzés felesleges volt. Azt gondolom, az ember születése és halála meg van írva. Ez az a két dolog az életben, amit nem irányíthatunk. Egyszerűen csak bele kell törődni. Vannak akik könnyen jönnek a világra, és vannak akik nehezen távoznak.
Valaki évekig tartó hosszú, kegyetlen betegség után hal meg, vannak szerencsések, akiket álmunkban visz el a kaszás. A születés is ilyen. Egyesek pillanatok alatt jönnek világra, másoknak végig kell küzdeniük magukat azon a szűk csatornán.
Hogy miért így van, az nem tudom. Biztos van ennek valami magyarázata, amit mi egyszerű halandó emberek nem tudunk.
Én úgy voltam vele, sok mindent könnyen kaptam az életben, most itt volt az ideje, hogy valamiért megdolgozzak. Egyébként azt gondolom, hogy a szülés az egyik leghatásosabb önismereti terápia! Rengeteg mindent tanultam közben, és minden úgy volt jó, ahogy történt!
Sok kedves barátnőm készül a szülésre a közeljövőben, csak azt a nagyon egyszerű tanácsot tudom adni nekik, hogy bízzátok magatokat a sorsra! Nem érdemes előre eltervezni semmit, én sem tettem. Nyilván mindenki fájdalommentes, szupergyors szülést szeretne magának, de ha mégsem így alakul, egy percig se agyaljatok utólag róla! Ha műtétre, beavatkozásra van szükség, az nem a ti hibátok!! És a végeredmény a lényeg, erre kell fókuszálni!
És még egy jó hír...50% az esélye hogy gyors, könnyű szülésetek lesz. 50% pedig, hogy nem.
Ez sokkal-sokkal nagyobb nyerési arány, mint a lottón:)!
És végezetül még egy jótanács! A humorérzéketeket ne hagyjátok otthon, a legnehezebb perceken is átsegít, ha a humor veletek van! Én a szülés utáni héten voltam eléggé magam alatt, és végül a humor volt, ami sok nehéz pillanaton átsegített. Néhány sztorit kimazsolázok, csak hogy szórakoztassalak is titeket egy ilyen unalmas, hideg, januári napon:).
Kórházi tartózkodásom kb. 5. napján új szobatársat kaptam, egy igazi szappanopera elevenedett meg a szemünk előtt pillanatok alatt!
A frissen szült anyuka egy alacsony, pingvin alkatú nagyon csúnya nő volt. Tudom, a külsőből nem szabad senkit sem megítélni, de ő olyan igazán csúnya volt...és ráadásul közönséges is. Azonkívül brutálisan, férfiakat megszégyenítő módon horkolt.
A férje egy az egyben úgy nézett ki, mint Lagzi Lajcsi:), csak olasz változatban. Mindketten iszonyatosan kövérek voltak, és egész nap zabáltak. Bocsánat, de tényleg, ez nem evés, hanem zabálás volt. A pasas hordta a hatalmas big mac-eket, amibe belenyomott egy adag majonézt és egy adag ketchupot is, és fröcsögött a szájukból a hamburger. Egész nap. Hozzá kóla, naná:).
Eléggé mélyponton voltam amikor beköltöztek a velem szemközti ágyra, de aztán rájöttem, a sors küldte őket nekem:). Peti odafeküdt mellém az ágyamra, ők szemben velünk voltak, tehát elkerülni sem lehetett a látványukat.
Egyszer csak a nő kiment a mosdóba, vitte a neszeszerét. 10 perc múlva jött vissza, benyitott a szobába, és azt hittem leesek az ágyról, amikor megláttam.
A nő hálóingben, köntösben volt (köztudottan egy nappal szülés után általában a nők nem a legjobb formájukat mutatják), erre kiment és kisminkelte magát. De hogy! Vérvörös rúzs, sötétbarna szájkontúr ceruza, fekete tussal és szemceruzával kihúzott szemek...és ez még hagyján. A haját viszont nem fésülte meg, az úgy nézett ki, mintha egy madár fészket rakott volna benne. Benyitott a szobába, megláttuk, és Petivel nem mertünk egymásra nézni...alig bírtuk visszafojtani a nevetésünket. A két számmal nagyobb hálóing, köntös, kócos haj és hozzá a színpadi smink fergeteges diszharmóniát teremtett.
Ezután a következő jelenet játszódott le a szemünk előtt: a nő leült az ágyra, Lájcsi elővette a fotóapparátot, kivette az újszülött Lorenzot a kiságyból , a táskából elővett egy hímzett keszkenőt (igen, olyan igazi, régimódi, csipkézett szélű, hímzett textil zsebkendőt-biztos családi örökség volt, még idősebb Lorenzo dédnagypapa ebbe fújta az orrát) óvatosan megtörölgette vette Lorenzó kicsi száját, majd odaadta frissen maszkírozott anyukája ölébe, és elkezdett fotózni.
Mi meg Petivel velük szemben mozdulatlanul feküdtünk, és szorítottuk egymás kezét a takaró alatt. Már nem emlékszem, hogy mi mentünk ki a szobából, vagy ők, de az tuti hogy 10 percig szakadtunk utána a röhögéstől.
Sajnos aznap délután el is költöztek a szobámból, mint később kiderült, 1 nap alatt ez volt a 3. szoba cseréje, mindegyikben talált valami kifogásolni valót. Szerintem ezzel a legnagyobb gondja az volt, hogy messze volt az ingyen büfé:) mert utána mindig ott láttam, akárhányszor elmentem a büfébe, ő biztos ott állt, és fröcsögött a szájából a szendvics:).
Egy igazi színfolt volt pedig a kórházi tartózkodásom alatt.
A másik mélypontom körülbelül az 5. napon volt. Gondjaim voltak a szoptatással, sajnos nem indult meg a tejem. Simont tápszerrel etettem, ami számomra akkor egy tragikus érzés volt, különben pedig hulla fáradt voltam, minden porcikám fájt a szülés után, a hormonjaim és a jókedvem együtt rendkívüli szabadságra mentek, na egyszóval a béka se...e alatt voltam lelkileg.
Kínomban felhívtam telefonon Szilvi (alias Cuti:) barátnőmet, akiről tudtam, hogy szintén heroikus küzdelmet vívott anno a tejért, gondoltam hátha az ő pozitív példája lelket önt belém. És így is lett :). Szilvinek életem végéig hálás leszek ezért a beszélgetésért, tényleg ő lendített át engem a mélyponton, nem tudom valaha meg fogom-e tudni ezt hálálni neki!
Lelki beteg voltam, hogy nem tudom etetni a babámat, és azt a vacak tápszert kell neki adnom, ami ugye egy ördögi kör...ha tápszert adunk neki, nem szopik, ha nem szopik, nincs tej, tehát tápszert kell neki adni.
És akkor Szilvi megmondta a frankót: a kórházban adott tápszer nem ér :) . Azt a gonosz csecsemős banyák készítik, nekünk ahhoz semmi közünk. Mi csak ártatlan végrehajtók vagyunk.
Szóval a csecsemősök a gonosz rosszak, mi a jók, akik végrehajtjuk amit mondanak. Semmi közünk a tápszerhez. Majd ha hazamegyünk, akkor onnantól indul az igazi etetés:).
Ez volt a tanácsa. Tudom, ez most így infantilisnek, és tiszta hülyeségnek hangzik, de nekem akkor, abban a lelki állapotban ez a pár mondat egy hatalmas kapaszkodó volt! Egy vastag, biztos hajókötél, amin ki tudtam kapaszkodni a vízből. A beszélgetés után mintha kicseréltek volna.
Jókedvűen mentem a következő etetésre, eldöntöttem, hogy még 2 napig vagyunk kórházban, és csakazértis tápszer nélkül fogunk távozni innen. Beléptem a csecsemős osztály ajtaján, épp megbeszélés volt bent, úgyhogy picit várakoztam a folyóson. Észrevettem egy tablóképet, a dolgozókról volt egy fénykép, mellette a nevük. És akkor kiszúrtam...az egyik csecsemős nővér neve Leokadia volt. Megláttam, és kitört belőlem a röhögés. Kialvatlanul, kócosan, hálóingben, köntösben, kisírt szemekkel álltam a folyóson és csapkodtam a térdemet a röhögéstől. Kész csoda, hogy nem dobtak rám egy kényszerzubbonyt és vittek el a pszichiátriára.
Innentől kezdve a csecsemős osztály látogatása egy humorbombával ért fel, Leokádiáék nem tudtak többé streszelni a tápszerükkel. Halkan jegyzem meg, hogy a tejem nem sokkal utána beindult, és mióta kijöttünk a kórházból, egy csepp tápszert nem kapott Simon:)
Szóval köszönöm szépen még egyszer Szilvi, az én tejem a te érdemed is-apropó, nem gondolkodtál még rajta, hogy szoptatási tanácsadó legyél;-)?
Nos, mára ennyi elég az anekdotázásból, szólít a kötelesség-és a kisfiam:)!