Gyermekágy és bébiblúz

Szerintem a címben szereplő két kifejezés közül az egyik hülyébb megfogalmazás, mint a másik:).
De azért mégis sorra beszámolok róluk, mert az elején megígértem, hogy hiteles blog író leszek.
Kezdjük a gyermekágyi időszakkal, ami a szakirodalom szerint a szülés utáni 6 hetet takarja.
Ha valaki azt gondolja, hogy a szülés egy nehéz dolog, akkor majd rájön, hogy az egy láblógatás az utána következő időszakhoz képest:). Persze nyilván ez is emberfüggő. Meg újszülött függő.
Mert kétféle csecsemő létezik, az egyik, aki a születését követő pár nap alszik (míg anyuci kipiheni a szülés fáradalmait), a másik aki üvölt(míg anyuci idegei fel nem mondják a szolgálatot).
Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy Simon melyik kategória volt. Segítek: nem az első:).
Illetve vannak anyukák, akik szülés után pár órával már szaladgálnak, és vannak akik 5 nap után is még úgy támolyognak, mintha épp a kocsmaajtón léptek volna ki 20 nagyfröccs és 10 rakéta után . Gondolom nem meglepő, hogy én ebből is az utóbbi kategóriába tartoztam.
Tehát a lehető "legjobb" kombinációt csíptem meg...üvöltő csecsemő és lepukkant kismama szindróma.
Írtam már korábban a szülés katartikus élményéről, hogy az ember minden fájdalma elszáll...ez nagyjából 20 percig tart. Majd amikor megkérnek, hogy gurulj le az ágyról, megtudod mi a magyarok istene! Aztán amikor szülés után 2 órával bejött a nővérke, és közölte mosolyogva, hogy megyünk pisilni. Azt hittem viccel. De nem viccelt. Kb.20 perc alatt felültem, megfordult velem az egész szoba, a nővér szó szerint a hátára dobott, és elindultunk a kb. 20 méterre lévő mosdóba. Életem leghosszabb 20 métere volt. Életemben ilyen szédülést és gyengeséget nem éreztem, arról nem beszélve, hogy úgy éreztem az összes belső szervem kiesik alulról. Betámasztott a WC ajtóba, és közölte, akkor most üljek le, és pisiljek, különben jön a katéter. Leülni...hja, kösz. Pisilni, hja, ha tudnám bármelyik izomcsoportomat kontrollálni. Közben vert a víz, forgott a fürdőszoba, a világ legrosszabb részegségét sem tudom ehhez az állapothoz hasonlítani. Na de túléltem:).
Utána 1 hétig kaptam infúzióban vasat a vérszegénység miatt, ez nagyon gyorsan megtette a hatását, fizikailag hamar megerősödtem, bár a sebek lassan gyógyultak. Nehéz időszak, mert az ember nem tudja kipihenni magát, miközben teljesíteni kell a napi 24 órás szolgálatot. Éjjel-nappal szoptatni, fejni, tisztába tenni, úgy hogy közben az ember teljesítőképessége nagyjából egyenlő a nullával. Kemény, embert próbáló időszak. Még úgy is, ha az ember lánya olyan szerencsés, mint én, és 5 hétig van segítsége.
Mondjuk én még rá is nehezítettem erre a helyzetre, mert a szülés utáni 2. héten visszavonultam a kórházba egy műtétre. 2 hét után már épp kezdtem volna visszatalálni önmagamhoz, már egész jól tudtam ülni is, sőt már blogot is írtam:), és akkor kezdtem előröl a fájdalmakat.
A műtét borzasztó volt, bár fájdalmat nem éreztem, mert elaltattak, de lelkileg nagyon megviselt. A műtő előtti folyóson várnom kellett fél órát, hogy sorra kerüljek. Feküdtem az ágyban, az infúzió lógott a kezemből, zöld sapkában, hátul kötős hálóingben (ami alatt meztelen az ember, és az istenért se tud úgy megmozdulni benne, hogy ne legyen kint egyből az egész hátsó fele, ennél kiszolgáltatottabb viseletet nem tudok elképzelni), körülöttem tolták ki a műtőkből az altatásban lévő embereket. Mindenki zöld szájmaszkot viselt, és senki nem beszélt. Síri csend volt. Feküdtem, és néztem a plafont. Az agyamban cikáztak a gondolatok. Soha nem volt még részem altatásban előtte, nem tudtam mi vár rám. Viszont abban a fél órában eszembe jutott az összes Robin Cook regény amit olvastam és a Vészhelyzet és a Grace Klinika összes epizódja lepergett előttem. 10 perc múlva kezdtek bekúszni az agyamba a szervkereskedelemről szóló bulvárhírek is, na egy szó mint száz, 20 perc után totál pánikban voltam, és biztosra vettem, hogy tévedésből a vesémet fogják kivenni, vagy szervkereskedőknél kötök ki több darabban.
Ráadásul leesett a kartonom az ágyamról, és nem jött senki , akinek szólni tudtam volna, hogy vegye fel. Itt már végképp biztos voltam benne, hogy el fogják cserélni a papírjaimat,és vese nélkül ébredek, de végül jött egy asszisztens, aki felvette a kartonomat, és egy úttal adott egy nyugtató injekciót is. Nem mondom, hogy nagy segítség volt, mert bár kicsit bebódultam tőle, a gondolataim cikáztak tovább. Végül rám került a sor, betoltak egy hatalmas műtőbe, ahol jó sok zöld maszkos ember tolongott. Az egyikünk odahajolt hozzám, megsimogatta a kezemet, és kedves hangon azt mondta: Szia, megismersz? Ránéztem, és még ebben a rossz idegállapotban is nevetnem kellett..mondom ne haragudj, de egy zöld kezeslábasban vagy, bazinagy zöld maszk takarja a fejedet, a hajadon zöld sapka, mi az istenről ismernélek meg?? Egyébként az egyik nagyon kedves nővérke volt, aki a szülés után többször járt már nálam. Ezután fel kellett másznom a műtőasztalra, leszíjazták a lábamat, beállítottak, körém állt mindenki, majd végre valahára felhangzott a várva várt mondat: "and now, you are going to sleeeeeep" bingóóó.
Ezután a következő kép amire emlékszem, hogy a kórteremben fekszek, és ott ült mellettem az ágyon Peti lázasan, köhögve, szájmaszkot viselve(míg engem műtöttek-soha jobbkor-, hirtelen kijött rajta a betegség) , kezében a 2 hetes üvöltő Simonnal. Először is gyorsan csengettem a nővérnek és kértem egy fájdalomcsillapítót, illetve rögtön kettőt, Petit gyorsan hazaküldtem, egy hétig nyomta az ágyat, olyan beteg volt. Én pedig ott maradtam a kórházban, félkómában az altatástól, kezemben az üvöltő 2 hetes Simivel, aki éhen akart veszni és dugig volt a pelusa. Mellettem a fejőgép, hogy el ne apadjon a tejem (az altatás miatt nem szoptathattam aznap), és akkor rájöttem, hogy biza itt most nekem fel kell ülnöm az ágyból, és folytatnom kell a 24 órás szolgálatot.
Szerencsére másnap hazajöhettem, igaz Petit karanténba zártuk, de anyukám legalább tudott segíteni.
Hát röviden ennyi szép emléket őrzök a gyermekágyas időszakról, nem volt a kedvencem:), persze így utólag visszagondolva már ez is sima ügynek tűnik:).

A másik téma amiről szeretnék egy kicsit mesélni az a bébiblúz. Értelemszerűen nem a ruhadarabra gondolok:). Na ez az a dolog, amiben biztos voltam hogy nem lesz részem. Korábban azt gondoltam, ez csak egy "hiszti", és a depresszióra amúgy is hajlamos emberekkel történik csak meg. Ja, meg a hálivúdi sztárokkal, akik utána könyvet írnak róla.
Na de hogy velem ilyesmi megtörténhet?Az kizárt. Hisz minden körülményem ideális, nagyon vágytunk egy gyerekre, aki meg is érkezett, egészséges, cuki, imádnivaló, mi az istent lehet ezen depizni???
Aztán egyik vasárnap felkeltem, nagyjából 3 héttel a szülés után lehetett. Felkeltem, és elkezdtem zokogni....mintha éjjel kicserélték volna az agyamat, vagy nem is tudom.
Csak sírtam, és sírtam, és sírtam. Egész nap. Estére alig láttam ki a szememen, csak két szűk rés volt. És hogy miért sírtam? Jó kérdés. A mai napig nem tudok rá éppeszű magyarázatot adni.
Hogy mit éreztem? Azt, hogy kész, az én életem tönkre ment, vége, én a hátralévő életemben már csak szoptatni és pelenkázni fogok, hálóingben lézengeni egész nap és sose fogok tudni 2 óránál többet egyhuzamban aludni.
Gyanítom fáradt voltam, és a hormonjaim felmondták egy napra a szolgálatot, vagy nem is tudom.
Utólag visszagondolva arra a napra, az nem én voltam. Tudom, az emberek szégyellenek általában ilyesmiről beszélni, de én vállalom. Akkor, aznap, úgy éreztem, alkalmatlan vagyok az anyaságra. Sőt, ha abban az állapotomban visszaforgathattam volna az idő kerekét, egész biztos, hogy a fogamzásgátlás mellett döntök azon a forró februári azori éjszakán..hú, de milyen jó, hogy nem lehet visszaforgatni az idő kerekét!
Rádöbbentem, hogy mi létrehoztunk valamit, életet adtunk egy embernek, akiért felelősségel tartozunk. Örökre. Aki rám van utalva, és pillanatnyilag én tartom életben. Nagy szavak ezek, és mázsás súllyal nehezedtek a vállamra. Fáradt voltam, elkeseredett és rémült. Szegény Peti csak ült a kanapén, hallgatta órákon át, ahogy zokogva temetem magam, és mindig csak odáig jutott a mondanivalójában, hogy "de hát...", és itt félbe is szakítottam azzal, hogy tovább dramatizáltam a lelkiállapotomat. Borzasztó érzés volt. Nem láttam kiutat, olyan egyedül éreztem magam a világban, és rájöttem, hogy tettem valami nagy dolgot, amit nem lehet már visszacsinálni. Egészen eddig a napig nem tudtam mit takarhat a szülés utáni depresszió fogalma, és még most sem tudom pontosan, hiszen csak az előszele érintett meg. 1 napra. Mert másnap felkeltem, jókedvűen, mosolyogva, és semmi mást nem csináltam, mint egész álló nap az én egyetlen, gyönyörű, imádnivaló kisfiamat puszilgattam, és nem győztem bocsánatot kérni az előző napi elvetemült gondolataim miatt. És hálát adtam a sorsomnak, hogy egy ilyen nagyszerű férjet szánt nekem, aki egy napi nyafogás után nem rakott ki a teraszra, úgy ahogy voltam hálóingben, hanem szeretetteljesen nézett rám, és próbált segíteni. A jelenlétével, mert szóhoz jutni nem tudott szegény:).
A mai napig gyötör a lelkiismeret furdalás, ha eszembe jut miket mondtam, elképzelésem sincs hogyan gondolhattam akár egy napra is komolyan őket.
Viszont legalább tudom, hogy ilyen is létezik a világban, és már nem ítélek el senkit. Sőt, inkább azt gondolom, erről tényleg beszélni kell. Na jó, könyvet nem fogok róla írni:) , de vállalom. Nem büszkén, de nem is szégyellve.
Az anyaság néha tartogat ilyen kevésbé kellemes meglepetéseket is, és nem mindig fenékig tejfel az élet, és nálunk sincs kolbászból a kerítés:).
De alapvetően a szerencse lányának érzem magam, és ha senkit nem zavar, akkor a következő bejegyzéstől ömlengek tovább az én gyönyörű kisfiamról, akit IMÁDOK. Így, csupanagybetűvel!