Kacagunk :)

Küldünk egy nagy mosolyt mindenkinek! Simó mióta felfedezte a nevetés tudományát, nagyon vidámak a napjaink. Egyszerűen elolvadunk tőle...

Boldog Karácsonyt kívánunk!

Minden kedves családtagunknak, barátunknak, ismerős és ismeretlen blog olvasónak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk!
Számunkra ez egy rendhagyó karácsony. Életünkben először nem otthon, a családdal ünnepelünk, ami szomorúsággal tölt el, de mindenért kárpótol minket Simon, aki éppen itt fekszik mellettem és tátott szájjal, áhítattal nézi a karácsonyfát!
Szerencsére Manci Mama itt van velünk, így lesz igazi karácsonyi vacsoránk, néhány apró ajándék is lapul a fa alatt, kint hófehér a táj, meleg van, szeretet és békesség...lehet-e ennél többet kívánni :-)?

A vajszívű apa

Mostanra kezdenek kialakulni az erőviszonyok kis családunkban.
Úgy tűnik Peti lesz az engedékenyebb kettőnk közül, ő az akinek mindig megesik a szíve kicsi Simonon, még akkor is ha indok nélkül hisztizik. Éjszaka órákig tudja ringatni, mert az ő kezében megnyugszik. Na azért én sem vagyok egy kőszikla :), de Peti felülmúl engem is!
Néhány képet teszek fel a kettejük között uralkodó szimbiózisról.

Simon 1 hónaposan

Ma 1 hónapos Simi, teszek fel pár fotót róla. Sajnos most nincs időm írni, pedig mennyi mindenről tudnék....kellene szereznem egy diktafont, meg egy titkárnőt :).

Blogozunk és fórumozunk

Kicsit sokat járt a szám, pontosabban a kezem :) az utóbbi időben, úgyhogy színesítem a blogunkat néhány fotóval. Miközben én még mindig a születés történeténél vagyok leragadva, Simon irtózatos tempóban nő, hízik, fejlődik. Éppen ma 4 hetes!
Egyre többet van ébren, nézelődik, mosolyog, és tegnap néhány gügyögő hangot is kiadott. Peti szerint minden kétséget kizáróan azt mondta: "apppppa", én csak egy "gííííí"-t hallottam:) .
Már aktívan részt vesz a blog írásban is, igaz egyelőre még csak a "csendes társ" szerepében.
A hordozókendőért hatalmas köszönet Orsinak, nagyon hálásak vagyunk érte, úgy tűnik tetszeni fog a mi Simonunknak is az erszényes lét! Nagyon klassz és praktikus dolog, hogy az ember mindkét keze szabad, miközben dajkálni tudja a babáját...Például van ideje blogot írni :)

A születés csodája

"Amikor világra jön egy gyermek, az anya minden fájdalma pillanatok alatt elmúlik"; "Fájdalmas a szülés, de gyorsan elfelejti az ember"; "A szülés egy csodaszép élmény".
Ugye mindannyian hallottátok már ezek a közhelyeket?
Bevallom, én mindig kétkedve hallgattam az efféle beszámolókat. Hogy lehet az, hogy valami iszonyatosan fáj, és aztán hirtelen elmúlik? Vajon tényleg képes ilyen erős fájdalomcsillapítót előállítani az emberi test?
A szülés utolsó fázisában már az is megfordult a fejemben, hogy minden nővel a szülés után aláíratnak egy titoktartási nyilatkozatot az emberi faj kihalásának védelmében. Begyakoroltatják ezeket a buta közhelyeket, és aztán generációról generációra az emberek adják tovább a hazugságot. Alapvetően kíváncsi természet vagyok. Na jó, nagyon kíváncsi...néha túl kíváncsi. Szeretek a végére járni a dolgoknak. Pont ezért tudatosan készültem a születés pillanatának élményére. Sokan mondják, hogy akkor más dimenzióba kerül az ember, elveszti az idő- és térérzékét, később nem is emlékszik pontosan a részletekre.
Nos, velem ez nem így történt. Én minden apró részletre emlékszem, pontosan tudom hány órakor mi történt, a kitolás alatt nem csuktam be a szememet, minden másodpercben tudatomnál voltam, és figyeltem. Vártam a csodát.
Simon születése előtti másodpercekben a pokol legmélyebb bugyraiban jártam. Mai napig nem tudom felfogni, hogyan fért ki ott alul egy 3810 grammos gyerek.Pedig láttam, tényleg onnan jött ki:). Tanúm is van rá:). Néztem ahogy kibújik a kis feje, és pillanatok múlva kicsusszan a teste. Gyorsan rátették a hasamra ezt a kis üvöltő, véres csomagot, és abban a pillanatban jött a varázslat.Az összes fájdalmam elmúlt, de szó szerint. Próbáltam mozgatni a lábam, nyomkodni a hasamat, kerestem magamon a fájdalom jeleit, de egyszerűen eltűntek!
Ezt tényleg nem lehet épp ésszel felfogni. Olyan béke, nyugalom és boldogság öntött el, amit előtte még soha nem éreztem életemben. Annyira katartikus élmény volt, hogy nem tudom szavakba önteni.
Készült erről a pillanatról egy fotó, amit megosztok most veletek, szerintem a tekintetemben benne van, amit akkor éreztem. Sokan mondták, hogy nyoma sincs rajtam a fájdalomnak, és az előző három nap eseményeinek...Bár nincsenek drogos élményeim, de talán a legkeményebb drogok tudnak ilyen gyorsan tudatállapotot megváltoztatni. Hihetetlen magaslatokba szárnyal az ember, és tényleg azt érzi, hogy ez megér minden fájdalmat! És nem csak fizikailag, lelkileg is ugyanezt a szárnyalást éreztem. Amikor a kezembe fogtam Simont, tudatosodott bennem, hogy szülők lettünk. Egy új életet hoztunk létre. Petivel 13 éve vagyunk együtt. Álszent lennék, ha azt mondanám, 13 éve ugyanúgy szeretjük egymást. Mint mindenhol, nálunk is voltak mélypontok, hullámvölgyek, sőt olyan időszakok is, amikor azt gondoltuk, talán mégsem evezünk tovább egy csónakban. De aztán felnőttük a feladathoz, a házassághoz, az élethez.
Amikor Simon világra jött, rádöbbentem, hogy a mi szerelmünkben lezárult egy fejezet, és egy új indult helyette. Nem véget ért valami, hanem egy magasabb szintre került, több lett. Több lett a szülői szeretettel, a felelőséggel, a gondviseléssel, az aggódással,és a határtalan büszkeséggel, amit akkor érzek, ha belenézek azokba a gyönyörű ,(egyelőre) kék szemekbe. Simon a mi szerelmünk gyümölcse. Több lett az életünk. Fizikailag csak 3810 grammal , lelkileg az örökkévalóság illúziójával. Kívánom, hogy mindenki élje át ezt a csodát, mert tényleg ez az igazi értelme az életnek!
A fájdalom pedig tényleg ahogy jön, úgy el is múlik. Nekem elhihetitek:)!
Jellemző, hogy a szülés után pár perccel azt mondtam Petinek, ugye nem baj drágám, ha nem lesz második gyermekünk? 1 hét múlva azt mondtam, na jó, érzéstelenítéssel szülök még egyszer. 3 hét múlva már az érzéstelenítés sem tűnt olyan nélkülözhetetlennek.
És most, alig 4 héttel később már boldogan tervezzük a kistesót:)

Simon születésének története-2.rész

Hétfőn nagyon vártam a délelőtti vizitet, hogy végre történjen már valami. Elég későn, 10 óra után kerültem sorra. Megkértem a doktornőt, hogy világosítson fel, hogyan működik itt a szülés, a szülésmegindítás, mert ekkor már tisztán láttam, hogy teljesen eltérően, mint otthon. Ráadásul otthonról nonstop záporoztak az smsek, a család és barátok teljesen értetlenül fogadták a híreket, miszerint mi ölbe tett kézzel várunk. A doktornő (mint mindegyik) nagyon segítőkész volt, mindent alaposan elmagyarázott, innentől kezdve a szülés végéig én maximális biztonságban éreztem magam. Mint már említettem nagyon óvatosan bánnak a szülés megindító szerekkel. El is magyarázta miért. Mert ezek hormontartalmú szerek, amiknek a hatása minden nő esetében más, és sok esetben túlreakciót okozhatnak, amelynek következménye egy esetleges császármetszés lehet, amit ők szeretnének elkerülni, amíg lehet.
Fokozatosan, a leggyengébb szerrel kezdik, és óvatosan lépésről lépésre haladnak. Oxytocint például szigorúan tilos itt addig adni, amíg legalább 3 centis tágulás nincs, tehát esetemben ez eleve ki volt lőve. A legelső lépcső egy méhszájpuhító zselé volt, amit helyileg alkalmaztak, ez után 8 órát kell várni a hatásra. Meg is kaptam a zselét, vártunk is 8 órát, de nem sok minden történt. Kaptam isteni finom, 4 fogásos ebédet, és vacsorát (mondom én, hogy Peti túldramatizálta, nem is voltam étlen-szomjan 3 napig :) , a folyosón legalább százszor elsétáltam oda-vissza, és lépcsőztem a földszint és a harmadik emelet között. Állítólag a lépcsőzés segít….nekem max. abban segített, hogy kb. 200-as pulzusom lett tőle. Közben persze folyamatosan figyelték egész nap a baba szívhangját, a fájásokat, mérték a testhőmérsékletemet, a vérnyomásomat, ekg-t csináltak, figyelték a magzatvizet és kaptam 8 óránként antibiotikumot infúzióban. Erre azért volt szükség, mert a magzatvíz elfolyása után megnő a fertőzés veszélye. Egyszóval folyamatos kontroll alatt voltam egész nap.Este 7óra körül kezdett valami történni. Viszonylag rendszeres, 5perces fájásaim lettek, és még egy centit tágultam. Kezdtem reménykedni. Aztán este 10-kor depresszióba zuhantam. Nem változott tovább a helyzet. A fájások nem sűrűsödtek, nem erősödtek tovább és a tágulás sem haladt.
Ekkor odahívattam az ügyeletes orvost, és könyörögtem, hogy adjanak még valamit, ami felgyorsítja a folyamatot, essünk már túl rajta. De nem kaptam semmit. Elmagyarázta, hogy ha erre a nagyon enyhe zselére reagált a szervezetem, akkor ő nem vállalja a felelősséget az éjszaka közepén, hogy még egyszer ráindítanak, mert esetleg túlreagálhat a méhem, és az éjszaka közepén egy műtétnek még nagyobb a kockázata, mint nappal, hiszen jóval kevesebb a személyzet. Ezen akkor egy picit kiakadtam, nem értettem, hogy miért bánnak ilyen óvatosan velem, otthon gondolkodás nélkül burkot repesztenek ha kell, oxytocint adnak, és pikk-pakk felgyorsítják a szülést.
Itt meg csak várunk, várunk….(persze másnap rájöttem, hogy milyen igazuk volt!). Azt mondták pihennem kell az éjszaka, de ez az 5 perces fájások mellett elképzelhetetlen volt, ezért kaptam egy fájdalomcsillapító infúziót, ami a fájásokat nem mulasztotta el, csak az érzetüket. Volt egy kis bódító is a „koktélban” ugyanis tényleg hamar el tudtam aludni, és másnap reggel 9-ig aludtam. Petinek hoztak egy kényelmes fotelt, és ő az ágyam mellett szundikált.
Nem mondom, hogy életünk legpihentetőbb éjszakája volt, de legalább másnap viszonylag frissnek és energikusnak éreztem magam. Másnap (ez már a keddi, utolsó nap) 11óra körül aztán megkaptam a második fokozatot, ez egy tampon volt, ami szintén valamilyen méhszájpuhító anyagot tartalmaz. Ennek az az előnye, hogy nagyon nagy biztonsággal alkalmazható, ugyanis ha valakinek hirtelen túlreagálja a szervezete, a zsinór segítségével azonnal el lehet távolítani. Felhelyezték a tampont, és pontosan úgy, ahogy az éjjeli ügyeletes orvos felvázolta az esetleges veszélyeket, meg is történt. Rövid időn belül 2 perces, nagyon intenzív fájásaim lettek, és a méhszájam hirtelen 4 centisre tágult. Gyorsan el is távolították a tampont, és azonnal felvettek a szülőszobára. Istenem, de boldog voltam!!! Végre bejutottam! És megígérte a szülésznő, hogy ezt a szobát gyerek nélkül már nem fogom elhagyni:). Annyira örültem a fájásoknak, tudom ez így elég hihetetlennek tűnik, de 2 napig másra sem vártam, csak arra, hogy fájjon már végre. Boldog voltam, és minden egyes fájásnak örültem.
Az elején:). Megkérdezték szeretnék-e epidurális érzéstelenítést, de én hülye módon annyira örültem neki, hogy végre érzem azokat a fájdalmakat, amire 42 hete várunk, hogy egyből elutasítottam a fájdalomcsillapítást. Volt egy olyan buta kényszerképzetem, hogy a fájdalomcsillapító majd elmulasztja a fájásokat, és visszavisznek az elővajúdó szobába még 2 napra. Persze ezt tudtam, hogy lehetetlen, de úgy gondoltam akkor, jobb, ha érzem azt, amit érezni kell.
Minden nagyon gyorsan történt, és kifejezetten jó hangulatban vajúdtunk. Szólt a zene, a kedvenc zenéink cd-ről, a szülésznőnk egy tündér volt, Peti masszírozta a derekamat, és segített a fájások elviselésében. Kaptam homeopátiás szereket, aromaterápiás olajokkal masszíroztak, ültem labdán, szülőzsámolyon, birkózó szőnyegen fetrengtem, térdeltem, álltam, és fél órára a kádba is befeküdtem. Azt hiszem mindent kipróbáltam, amit a vajúdás alatt ki lehetett.
A szülésznő dícsért folyamatosan, és az elején azt mondta, itt 3 órán belül gyerek lesz, olyan szépen halad minden. Este 5 órára már 7 centisre tágultam, erős, rendszeres fájásokkal, biztosak voltunk benne, hogy hamarosan világra jön Simon.
De aztán valami történt…valószínűleg a méhem elfáradt, a tágulás megállt, pedig már csak 2 centi hiányzott, amire még 4 órát kellett várnunk. Itt kezdődött a nehéz része a szülésnek. Este 7 óra után már szenvedtem. Innentől kezdve kaptam folyamatosan az infúziókat, szerintem az összes méhszájpuhítót, tágítót, mindent megkaptam, amit lehetett, de nagyon tartotta magát a méhszájam.
Az utolsó centit végül a szülésznő kézzel tüntette el valahogy este 9 óra körül. A rémálom része innen kezdődött. Ugyanis Simi feje nem indult el lefele, azaz nem voltak tolófájásaim. Márpedig nyomnom kellett, de mindenféle inger nélkül. Rendes fájásaim voltak, de konkrét tolófájást az egész szülés alatt nem éreztem.
Hogy egy hasonlattal szemléltessem, ez kb. olyan, mintha azt mondják valakinek, hogy ülj rá a Wc-re, és ürítsd ki teljesen a beleidet mindenféle inger nélkül….erőlködik az ember, de ha egyszer nincs inger,ami segítene, borzasztó nehéz.
Na, hát így erőlködtem 2 órán keresztül. És bevallom, életemben először feladtam. Elvesztettem az optimizmusomat, és biztos voltam benne, hogy én ezt a gyereket nem tudom megszülni. Összeomlottam. Elfáradtam, és nem tudtam hinni magamban.
Kétségbeesetten könyörögtem, hogy műtsenek meg, legyen ennek az egész rémálomnak vége, szedjék ki belőlem ezt a gyereket. Zokogtam, kiabáltam, könyörögtem, fenyegetőztem, káromkodtam. A szülésznő pedig ugyanolyan lelki nyugalommal, és szeretettel simogatta a karomat, és biztatott, hogy sikerülni fog.
Az orvos is néha bekukkantott, ő egyszerűen úgy tett, mintha nem hallana engem. Azt hiszem csúnyán is beszéltem vele:) , de ő csak rendíthetetlenül mosolygott, szerintem kifejezettem jól szórakozott rajtam. Én meg egyszerűen nem értettem miért nem tolnak már be a műtőbe. A doktornő teljes nyugalommal közölte, hogy ez a gyerek meg fog születni. Na, újabb 1 óra szenvedés, önkívületi állapot, és akkor azt hiszem megsajnált a szülésznő. A mai napig nem tudom, hogy csak eljátszotta, vagy valóban intézkedett, hogy megcsászározzanak, de azt mondta, nemsokára mehetünk a műtőbe. Elkezdett előkészíteni. Kaptam egy fehér ruhát, leborotvált, és nyugtatott, hogy mindjárt vége. Aztán bejött a dokinő, és elkezdték az ágyamat nőgyógyászati vizsgálószékké alakítani. Felkapcsolták a lámpát, és készülődtek körülöttem.
Mire észbe kaptam, a dokinő felpattant mellém az ágyra, és szólt, hogy a legközelebbi fájásnál a saját érdekemben teljes erőmből nyomjak, különben összetöri a bordáimat. Nem értettem mi történik, kérdeztem a szülésznőt, hogy mi a francot csinálnak, azt ígérték megyünk a műtőbe. Erre odaszólt a dokinő olaszul a szülésznőnek (mert tudta, hogy nem beszélek olaszul) hogy hagyjad, inkább ne mondj semmit. Persze én ezt megértettem, de kiakadni rajta már nem volt időm, ugyanis jött a fájás, és a jó húsban lévő dokinő teljes testsúlyával belém könyökölt…egy fájás alatt 3-szor… na ezt az érzést nem tudom szavakba önteni. Azt éreztem, hogy a gerincem kettétörik, a bordáim porrá zúzódnak, és a hasam kiszakad a testemből.
Üvöltöttem, mint a sakál, ahogy vége lett, közöltem, hogy meg ne próbálják ezt még egyszer, de mire befejeztem jött a következő fájás, és az újabb könyöklés.
Összesen 15-ször egymás után, borzasztó érzés volt. Közben mondták, hogy már látszik a feje, de persze nem hittem el, úgyhogy Petit odaküldtem, nézze meg. Szemben állt velem, és izgatott hangon közölte, hogy igen, látja, már ott a feje, ne adjam fel. Én kiabáltam, hogy nem tudom megcsinálni, ő kiabált, hogy de igenis meg tudod csinálni, közben káromkodtam angolul, a dokinő németül konzultált a szülésznővel, a szülésznő olaszul hívta a csecsemősöket, egy igazi bábeli zűrzavar lett hirtelen a szülőszobában.
És akkor két nővérke megjelent, Peti mondta, hogy ők a csecsemősök, jöttek a babáért. Akkor, abban a pillanatban fogtam csak fel, hogy tényleg meg fog születni Simi! Egyszer csak kijött a feje, akkor vártunk még egy fájást, és az utolsó 3 belém könyöklés után kicsusszant a teste.
Most sajnos mennem kell, mert erre a végszóra felébredt Simon, de legközelebb elmesélem a lelki oldalát is a születés élményének. Mert bizony ez egy gyönyörű élmény volt. Tudom, a fentiek nem erre utalnak:)

Simon születésének története-1. rész

Gyanítom, hogy ez egy több felvonásos bejegyzés lesz ...

Nagy nehezen nekiültem. Legalább 10 perce nézem az üres monitort. Egy igazi kihívás lesz számomra ez a bejegyzés! Még alap állapotban is nehéz lenne a szülés élményét szavakba önteni, nemhogy így…az agyam helyén egy üres lyuk van, a kialvatlanságtól alig látok, és a gátsebemtől nem tudok rendesen ülni. De azért megpróbálom összeszedni magam.

Muszáj addig leírnom, amíg friss az élmény, mert az idő megszépíti a szülés emlékét, és a végén úgy járok, mint drága imádott nagymamám, aki azt válaszolta a "Mama és milyen volt a szülés?" kérdésre, hogy "Óóóó, kislányom, hát az csak olyan, mint egy nagy puki” :)

Holott tudjuk, hogy annak idején nagybátyám nagyon nehezen jött világra, még a tűzoltók is kivonultak. De mindez 60 év távlatából már csak egy pukinak tűnt :).

Szóval próbálok tényszerű, és kevésbé elfogult lenni. Rögtön le is szögezem az elején: a szülés fáj. Nem kicsit, nem nagyon, hanem iszonyatosan. De a végeredmény tényleg mindenért kárpótol. Tudom, tudom, közhely, de higgyétek el, tényleg így van!

Simon születése elég hosszúra nyúlt. Sokan aggódtak értünk, hiszen ki hallott már olyanról, hogy a XXI. században egy nő 3 napig szüljön? Ráadásul Peti még meg is ríkatta itt az olvasókat, és 3 napig tartó heroikus küzdelmet vázolt fel. Bár ez a hősnő szerep nagyon tetszik, de még mielőtt nyugdíjba küldjük szegény Supermant, és magamra öltöm a kezeslábasát, be kell hogy valljam, nem 3 napig szültem.

Tény, hogy a kórházba vasárnap reggel 9-kor mentünk be, és Simon kedden este 11-kor született meg.

DE! Hivatalosan csak kedden 1órakor vettek fel a szülőszobába, tehát gyakorlatilag 10 óra alatt született meg Simon. Ez így már nem hangzik olyan szokatlannak, ugye?

Az előtte lévő 2 nap nekem a tétlen várakozásról, a családnak, barátoknak pedig a tehetetlen aggódásról szólt.

Na de kezdem a legelején, ahol legutóbb abbahagytam, amikor még az őrült nők ketrecében tomboltam a 42.héten. Az a bejegyzésem szombat éjszaka született, amikor Petiék Imolában játszottak. Éjfél után ért haza, iszonyatosan örültem neki, mintha tudat alatt éreztem volna, hogy nem sok van hátra. Hajnal 3 körül lefeküdtünk aludni. Nagyon mélyen aludtam egészen reggel 7 óráig, amikor hirtelen kipattant a szemem arra, hogy úristen, folyik a magzatvizem! Kiugrottam az ágyból (ez nagy hassal nem volt egyszerű) és rohantam a fürdőszobába, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy folyékony halmazállapotú dolognak nyoma sincs sehol. Vártam egy pár percig, majd rájöttem, hogy valószínűleg ez egy nagyon élénk álom volt. De annyira élethű volt, csóváltam a fejem, hogy ez már biztos az őrület határa. Kezet mostam, és elindultam vissza a hálószobába. Épp léptem ki a fürdőszobából, kezem a kilincsen, amikor hopp….és elkezdett patakzani a magzatvizem. Mai napig nem értem, hogy én percekkel előtte ez megéreztem, vagy megálmodtam, vagy hogyan történhetett.

Gyorsan visszaléptem a fürdőbe, beálltam a kádba, és lezuhanyoztam. Szándékosan nem azt írtam, hogy elfolyt a magzatvizem, vagy szivárogni kezdett…nem, ez patakzott! Egyébként, ha valaki azt kérné tőlem,hogy egy szóval jellemezzem a szülés élményét, akkor azt mondanám: nedves.

Merthogy ez bizony nem olyan, mint a filmekben…hogy az ember áll, elfolyik a magzatvíz, és aztán szalad tovább.Ez ömlik, moccanni sem tudsz, bokáig állsz benne, és a legnagyobb Tena betét is kb. 3 percig tart és nem marad abba!! Nem is értem, hogy ha ez az utcán, vagy boltban történik meg velem, mit csinálok!

Álltam 10 percig a kádban, majd rájöttem, hogy ez bizony nem apad el, de kiszállni innen nem tudok, úgyhogy nem volt más megoldás, belekiabáltam a reggeli csöndbe: Petiiiiii, elfolyt a magzatvizem, hozz egy Tenááááát a kisszobából! Bár a fürdőszoba és a hálószoba a lakás két ellentétes pontján van, mégis kristálytisztán hallottam, ahogy Peti kiugrik az ágyból, és azzal a hatalmas lendülettel le is fejeli a lambériát…izgalmában elfelejtette szegénykém, hogy tetőtéri hálószobánk van:). Ő sajgó fejjel, kócosan állt a fürdőszoba ajtóban tanácstalanul nézve rám, hogy mi a fene az a Tena, én pedig álltam a kádban bokáig a magzatvízben…elég röhejesen mutattunk. Nagy nehezen azért összekészülődtünk, Peti hajat mosott és megborotválkozott, csinosan felöltözött, mintha csak színházba készülnénk, én pedig bőszen cserélgettem a Tenákat, és próbáltam rájönni, hogyan jussak el a kórházig szárazon. Nem kapkodtunk, hiszen egy darab fájásom sem volt, éreztem, hogy ebből még nem lesz gyerek jó pár órán belül. Az autópályán szép nyugodtan mentünk, természetesen benzin nem volt elég a kocsiban, úgyhogy megálltunk tankolni is. Peti bement fizetni, ráérősen sétál vissza, behajol az ablakon és közli, hogy laposak a kerekek, úgyhogy felfújja őket. Néztem rá értetlen fejjel….mondom szívem, itt ül a feleséged az anyós ülésen, folyik a magzatvize, te pedig kerekeket akarsz pumpálni?????

De hát azt mondtad, még ráérünk-volt a válasz. Mondom igen, tényleg, nem sietünk, végül is még egy mosatás, meg akár egy 120 ezres nagy szerviz is belefér:) , de azért menjünk inkább most a kórházba. (Figyelem, a kerék pumpálós motívum még vissza fog később köszönni !). Na szóval jó hangulatban, nyugisan érkeztünk meg vasárnap reggel 9-kor a kórházba.

Kaptam egy ágyat az „elő vajúdó szobában”, meg egy kanült a kezembe, megnézték a baba szívhangját, majd közölték, hogy akkor várjuk türelmesen a természet rendjét.

A szüléshez ugye három dologra van szükség: rendszeres és erős fájásokra, a magzatvíz elfolyására, és a méhszáj tágulására. Na ebből nekem egy volt meg, a magzatvíz távozása. Fájásaim sehol, és egy centisre volt csak tágulva a méhszájam (ahhoz, hogy a baba feje átférjen, kb.10 centis tágulásra van szükség). Mint már korábban is említettem, a kórház nagyon természetes szülés párti, és nagyon óvatosan bánnak a szülésmegindító szerekkel, amíg lehet, próbálják a természetre hagyni a dolgot. A magzatvíz távozása után 24 óráig SEMMILYEN beavatkozást nem végeznek, ez nagyon ellentmond a magyar protokollnak, amely szerint legkésőbb 24 órán belül császármetszésre van szükség.

Ha otthon szültem volna, egész biztos, hogy Simon a műtőben látja meg a világot.

De itt 1 napig tétlenül várakoztunk, a magzatvizem továbbra is patakzott, mint megtudtam, 2 óránként újra termelődik, úgyhogy egészen kedd éjszakáig részem volt a magzatvíz folyás nagyszerű érzésében. Elég nedves élmény volt.

Dél körül mondtam Petinek, hogy nyugodtan menjen ki a városba, kényelmesen ebédeljen meg, igyon egy kávét, mert hosszú lesz még a nap (azt persze nem gondoltam még akkor, hogy ennyire hosszú). El is ment, én addig sétálgattam a folyóson, próbáltam lekötni magam, de elég lassan telt az idő. Bő 2 óra telt el, amikor már gyanús volt, hogy hol lehet Peti. Na nem mintha izgultam volna, fájások még mindig sehol nem voltak, tágulás sem haladt, szóval nem is hívtam fel, mondom biztos lassú a kiszolgálás, vagy elment vásárolni valamit.

Mindeközben Peti egy benzinkúton épp kalapáccsal törte be az autónk hátsó ablakát:). Ugyanis elindult a kórházból a város felé, de nem hagyták nyugodni a lapos kerekek, ezért megállt egy benzinkúton, hogy felpumpálja őket. Kiszállt a kocsiból, kulcsot bent hagyta, majd becsukta az ajtót, a központi zár pedig valami rejtélyes módon bezáródott. Kulcs belül, ő kívül maradt. Próbálta nyitogatni, hamar segítsége is érkezett. Egy nő még a szemöldökcsipeszét is felajánlotta, de a férfiak felvilágosították, hogy ilyennel csak a filmekben a jóképű főhősök tudnak autókat feltörni:). Közben telt az idő, és ő kezdett pánikolni, hogy lemarad a fia születéséről. Ráadásul kicsi a világ, pont egy ismerős, kézilabdás srác is pont arra járt, aki értetlenül kérdezte, hogy de te meg mi a fenét csinálsz itt, ha a feleséged épp szül? Tényleg elég hülye szituáció :).

A lényeg, hogy szereztek egy kalapácsot, és betörték a hátsó kis ablakot, így Peti néhány órás incidens után, zaklatottan visszaért a kórházba. Utána viccelődtünk még 2 napig, hogy na, bőven ráértél volna azzal az autófeltöréssel próbálkozni még.

Ezek voltak a vasárnapi események. Éjjel Petit hazaküldtem aludni, próbáltam én is szundikálni egy kicsit, erőt gyűjteni a következő napra. Fájdalmaim nem voltak, inkább lelkileg volt nehéz átélni, ahogy jönnek sorban a nők mellém az elő vajúdó szobába, majd pár óra után mennek a szülőszobába, és rövid időn belül felsír egy újabb baba. Én voltam az első aki érkezett, és a legutolsó aki távozott.

Röviden ezek voltak a vasárnapi események. Legközelebb folytatom a hétfői nap történetével. Annyit azért előrevetítek, hogy még az sem lesz túl izgalmas:).

Papa, Mama, Gyerekek...

...csupa szív, szeretet...
Képzeljétek, itt volt nálunk látogatóban Mama és Papa.
Mama két hétig tudott maradni, és rengeteget segített nekünk, amiért örökké hálás leszek, bár tudom, a hormonjaim miatt nem igazán sikerült ezt kimutatni :(. Papa sajnos csak két napig tudott maradni.
De Simon nagyon boldog volt! Tegnap mentek el, és ő a távozásuk után egész nap vigasztalhatatlanul sírt, megértette, hogy most vége a kényeztetésnek egy időre. Mert Mamáékkal nagy pajtások lettek! Hogy miért? Mert Mamának kötélből vannak az idegei, mert Mama hajnal 3-kor is ugyanolyan, szeretetteljes hangon énekli neki a zsipzsupszkenderzsupszot, mert Mama nem fáradt hozzá soha, mert Mama akár egy órát hajlandó várni arra a fránya, kínzó büfire, mert Mama már attól boldog, hogy kicsi Simont a karjában foghatja.
Na és aztán a Papával is mekkora barátok lettek! Mert Papa is Skorpió, mint ő, azaz egy hullámhosszon vannak :), mert Papának érdekes, eddig még nem érzett cigiszaga van :), mert Papa minden hülyeségben benne van, és mert őt aztán végképp nem lehet kibillenteni a lelki nyugalmából, még a legnagyobb hisztivel sem.
Reméljük nemsokára újra együtt lehetünk! Addig is küldök néhány fotót...