Nagy nehezen nekiültem. Legalább 10 perce nézem az üres monitort. Egy igazi kihívás lesz számomra ez a bejegyzés! Még alap állapotban is nehéz lenne a szülés élményét szavakba önteni, nemhogy így…az agyam helyén egy üres lyuk van, a kialvatlanságtól alig látok, és a gátsebemtől nem tudok rendesen ülni. De azért megpróbálom összeszedni magam.
Muszáj addig leírnom, amíg friss az élmény, mert az idő megszépíti a szülés emlékét, és a végén úgy járok, mint drága imádott nagymamám, aki azt válaszolta a "Mama és milyen volt a szülés?" kérdésre, hogy "Óóóó, kislányom, hát az csak olyan, mint egy nagy puki” :)
Holott tudjuk, hogy annak idején nagybátyám nagyon nehezen jött világra, még a tűzoltók is kivonultak. De mindez 60 év távlatából már csak egy pukinak tűnt :).
Szóval próbálok tényszerű, és kevésbé elfogult lenni. Rögtön le is szögezem az elején: a szülés fáj. Nem kicsit, nem nagyon, hanem iszonyatosan. De a végeredmény tényleg mindenért kárpótol. Tudom, tudom, közhely, de higgyétek el, tényleg így van!
Simon születése elég hosszúra nyúlt. Sokan aggódtak értünk, hiszen ki hallott már olyanról, hogy a XXI. században egy nő 3 napig szüljön? Ráadásul Peti még meg is ríkatta itt az olvasókat, és 3 napig tartó heroikus küzdelmet vázolt fel. Bár ez a hősnő szerep nagyon tetszik, de még mielőtt nyugdíjba küldjük szegény Supermant, és magamra öltöm a kezeslábasát, be kell hogy valljam, nem 3 napig szültem.
Tény, hogy a kórházba vasárnap reggel 9-kor mentünk be, és Simon kedden este 11-kor született meg.
DE! Hivatalosan csak kedden 1órakor vettek fel a szülőszobába, tehát gyakorlatilag 10 óra alatt született meg Simon. Ez így már nem hangzik olyan szokatlannak, ugye?
Az előtte lévő 2 nap nekem a tétlen várakozásról, a családnak, barátoknak pedig a tehetetlen aggódásról szólt.
Na de kezdem a legelején, ahol legutóbb abbahagytam, amikor még az őrült nők ketrecében tomboltam a 42.héten. Az a bejegyzésem szombat éjszaka született, amikor Petiék Imolában játszottak. Éjfél után ért haza, iszonyatosan örültem neki, mintha tudat alatt éreztem volna, hogy nem sok van hátra. Hajnal 3 körül lefeküdtünk aludni. Nagyon mélyen aludtam egészen reggel 7 óráig, amikor hirtelen kipattant a szemem arra, hogy úristen, folyik a magzatvizem! Kiugrottam az ágyból (ez nagy hassal nem volt egyszerű) és rohantam a fürdőszobába, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy folyékony halmazállapotú dolognak nyoma sincs sehol. Vártam egy pár percig, majd rájöttem, hogy valószínűleg ez egy nagyon élénk álom volt. De annyira élethű volt, csóváltam a fejem, hogy ez már biztos az őrület határa. Kezet mostam, és elindultam vissza a hálószobába. Épp léptem ki a fürdőszobából, kezem a kilincsen, amikor hopp….és elkezdett patakzani a magzatvizem. Mai napig nem értem, hogy én percekkel előtte ez megéreztem, vagy megálmodtam, vagy hogyan történhetett.
Gyorsan visszaléptem a fürdőbe, beálltam a kádba, és lezuhanyoztam. Szándékosan nem azt írtam, hogy elfolyt a magzatvizem, vagy szivárogni kezdett…nem, ez patakzott! Egyébként, ha valaki azt kérné tőlem,hogy egy szóval jellemezzem a szülés élményét, akkor azt mondanám: nedves.
Merthogy ez bizony nem olyan, mint a filmekben…hogy az ember áll, elfolyik a magzatvíz, és aztán szalad tovább.Ez ömlik, moccanni sem tudsz, bokáig állsz benne, és a legnagyobb Tena betét is kb. 3 percig tart és nem marad abba!! Nem is értem, hogy ha ez az utcán, vagy boltban történik meg velem, mit csinálok!
Álltam 10 percig a kádban, majd rájöttem, hogy ez bizony nem apad el, de kiszállni innen nem tudok, úgyhogy nem volt más megoldás, belekiabáltam a reggeli csöndbe: Petiiiiii, elfolyt a magzatvizem, hozz egy Tenááááát a kisszobából! Bár a fürdőszoba és a hálószoba a lakás két ellentétes pontján van, mégis kristálytisztán hallottam, ahogy Peti kiugrik az ágyból, és azzal a hatalmas lendülettel le is fejeli a lambériát…izgalmában elfelejtette szegénykém, hogy tetőtéri hálószobánk van:). Ő sajgó fejjel, kócosan állt a fürdőszoba ajtóban tanácstalanul nézve rám, hogy mi a fene az a Tena, én pedig álltam a kádban bokáig a magzatvízben…elég röhejesen mutattunk. Nagy nehezen azért összekészülődtünk, Peti hajat mosott és megborotválkozott, csinosan felöltözött, mintha csak színházba készülnénk, én pedig bőszen cserélgettem a Tenákat, és próbáltam rájönni, hogyan jussak el a kórházig szárazon. Nem kapkodtunk, hiszen egy darab fájásom sem volt, éreztem, hogy ebből még nem lesz gyerek jó pár órán belül. Az autópályán szép nyugodtan mentünk, természetesen benzin nem volt elég a kocsiban, úgyhogy megálltunk tankolni is. Peti bement fizetni, ráérősen sétál vissza, behajol az ablakon és közli, hogy laposak a kerekek, úgyhogy felfújja őket. Néztem rá értetlen fejjel….mondom szívem, itt ül a feleséged az anyós ülésen, folyik a magzatvize, te pedig kerekeket akarsz pumpálni?????
De hát azt mondtad, még ráérünk-volt a válasz. Mondom igen, tényleg, nem sietünk, végül is még egy mosatás, meg akár egy 120 ezres nagy szerviz is belefér:) , de azért menjünk inkább most a kórházba. (Figyelem, a kerék pumpálós motívum még vissza fog később köszönni !). Na szóval jó hangulatban, nyugisan érkeztünk meg vasárnap reggel 9-kor a kórházba.
Kaptam egy ágyat az „elő vajúdó szobában”, meg egy kanült a kezembe, megnézték a baba szívhangját, majd közölték, hogy akkor várjuk türelmesen a természet rendjét.
A szüléshez ugye három dologra van szükség: rendszeres és erős fájásokra, a magzatvíz elfolyására, és a méhszáj tágulására. Na ebből nekem egy volt meg, a magzatvíz távozása. Fájásaim sehol, és egy centisre volt csak tágulva a méhszájam (ahhoz, hogy a baba feje átférjen, kb.10 centis tágulásra van szükség). Mint már korábban is említettem, a kórház nagyon természetes szülés párti, és nagyon óvatosan bánnak a szülésmegindító szerekkel, amíg lehet, próbálják a természetre hagyni a dolgot. A magzatvíz távozása után 24 óráig SEMMILYEN beavatkozást nem végeznek, ez nagyon ellentmond a magyar protokollnak, amely szerint legkésőbb 24 órán belül császármetszésre van szükség.
Ha otthon szültem volna, egész biztos, hogy Simon a műtőben látja meg a világot.
De itt 1 napig tétlenül várakoztunk, a magzatvizem továbbra is patakzott, mint megtudtam, 2 óránként újra termelődik, úgyhogy egészen kedd éjszakáig részem volt a magzatvíz folyás nagyszerű érzésében. Elég nedves élmény volt.
Dél körül mondtam Petinek, hogy nyugodtan menjen ki a városba, kényelmesen ebédeljen meg, igyon egy kávét, mert hosszú lesz még a nap (azt persze nem gondoltam még akkor, hogy ennyire hosszú). El is ment, én addig sétálgattam a folyóson, próbáltam lekötni magam, de elég lassan telt az idő. Bő 2 óra telt el, amikor már gyanús volt, hogy hol lehet Peti. Na nem mintha izgultam volna, fájások még mindig sehol nem voltak, tágulás sem haladt, szóval nem is hívtam fel, mondom biztos lassú a kiszolgálás, vagy elment vásárolni valamit.
Mindeközben Peti egy benzinkúton épp kalapáccsal törte be az autónk hátsó ablakát:). Ugyanis elindult a kórházból a város felé, de nem hagyták nyugodni a lapos kerekek, ezért megállt egy benzinkúton, hogy felpumpálja őket. Kiszállt a kocsiból, kulcsot bent hagyta, majd becsukta az ajtót, a központi zár pedig valami rejtélyes módon bezáródott. Kulcs belül, ő kívül maradt. Próbálta nyitogatni, hamar segítsége is érkezett. Egy nő még a szemöldökcsipeszét is felajánlotta, de a férfiak felvilágosították, hogy ilyennel csak a filmekben a jóképű főhősök tudnak autókat feltörni:). Közben telt az idő, és ő kezdett pánikolni, hogy lemarad a fia születéséről. Ráadásul kicsi a világ, pont egy ismerős, kézilabdás srác is pont arra járt, aki értetlenül kérdezte, hogy de te meg mi a fenét csinálsz itt, ha a feleséged épp szül? Tényleg elég hülye szituáció :).
A lényeg, hogy szereztek egy kalapácsot, és betörték a hátsó kis ablakot, így Peti néhány órás incidens után, zaklatottan visszaért a kórházba. Utána viccelődtünk még 2 napig, hogy na, bőven ráértél volna azzal az autófeltöréssel próbálkozni még.
Ezek voltak a vasárnapi események. Éjjel Petit hazaküldtem aludni, próbáltam én is szundikálni egy kicsit, erőt gyűjteni a következő napra. Fájdalmaim nem voltak, inkább lelkileg volt nehéz átélni, ahogy jönnek sorban a nők mellém az elő vajúdó szobába, majd pár óra után mennek a szülőszobába, és rövid időn belül felsír egy újabb baba. Én voltam az első aki érkezett, és a legutolsó aki távozott.
Röviden ezek voltak a vasárnapi események. Legközelebb folytatom a hétfői nap történetével. Annyit azért előrevetítek, hogy még az sem lesz túl izgalmas:).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése