Simon születésének története-2.rész

Hétfőn nagyon vártam a délelőtti vizitet, hogy végre történjen már valami. Elég későn, 10 óra után kerültem sorra. Megkértem a doktornőt, hogy világosítson fel, hogyan működik itt a szülés, a szülésmegindítás, mert ekkor már tisztán láttam, hogy teljesen eltérően, mint otthon. Ráadásul otthonról nonstop záporoztak az smsek, a család és barátok teljesen értetlenül fogadták a híreket, miszerint mi ölbe tett kézzel várunk. A doktornő (mint mindegyik) nagyon segítőkész volt, mindent alaposan elmagyarázott, innentől kezdve a szülés végéig én maximális biztonságban éreztem magam. Mint már említettem nagyon óvatosan bánnak a szülés megindító szerekkel. El is magyarázta miért. Mert ezek hormontartalmú szerek, amiknek a hatása minden nő esetében más, és sok esetben túlreakciót okozhatnak, amelynek következménye egy esetleges császármetszés lehet, amit ők szeretnének elkerülni, amíg lehet.
Fokozatosan, a leggyengébb szerrel kezdik, és óvatosan lépésről lépésre haladnak. Oxytocint például szigorúan tilos itt addig adni, amíg legalább 3 centis tágulás nincs, tehát esetemben ez eleve ki volt lőve. A legelső lépcső egy méhszájpuhító zselé volt, amit helyileg alkalmaztak, ez után 8 órát kell várni a hatásra. Meg is kaptam a zselét, vártunk is 8 órát, de nem sok minden történt. Kaptam isteni finom, 4 fogásos ebédet, és vacsorát (mondom én, hogy Peti túldramatizálta, nem is voltam étlen-szomjan 3 napig :) , a folyosón legalább százszor elsétáltam oda-vissza, és lépcsőztem a földszint és a harmadik emelet között. Állítólag a lépcsőzés segít….nekem max. abban segített, hogy kb. 200-as pulzusom lett tőle. Közben persze folyamatosan figyelték egész nap a baba szívhangját, a fájásokat, mérték a testhőmérsékletemet, a vérnyomásomat, ekg-t csináltak, figyelték a magzatvizet és kaptam 8 óránként antibiotikumot infúzióban. Erre azért volt szükség, mert a magzatvíz elfolyása után megnő a fertőzés veszélye. Egyszóval folyamatos kontroll alatt voltam egész nap.Este 7óra körül kezdett valami történni. Viszonylag rendszeres, 5perces fájásaim lettek, és még egy centit tágultam. Kezdtem reménykedni. Aztán este 10-kor depresszióba zuhantam. Nem változott tovább a helyzet. A fájások nem sűrűsödtek, nem erősödtek tovább és a tágulás sem haladt.
Ekkor odahívattam az ügyeletes orvost, és könyörögtem, hogy adjanak még valamit, ami felgyorsítja a folyamatot, essünk már túl rajta. De nem kaptam semmit. Elmagyarázta, hogy ha erre a nagyon enyhe zselére reagált a szervezetem, akkor ő nem vállalja a felelősséget az éjszaka közepén, hogy még egyszer ráindítanak, mert esetleg túlreagálhat a méhem, és az éjszaka közepén egy műtétnek még nagyobb a kockázata, mint nappal, hiszen jóval kevesebb a személyzet. Ezen akkor egy picit kiakadtam, nem értettem, hogy miért bánnak ilyen óvatosan velem, otthon gondolkodás nélkül burkot repesztenek ha kell, oxytocint adnak, és pikk-pakk felgyorsítják a szülést.
Itt meg csak várunk, várunk….(persze másnap rájöttem, hogy milyen igazuk volt!). Azt mondták pihennem kell az éjszaka, de ez az 5 perces fájások mellett elképzelhetetlen volt, ezért kaptam egy fájdalomcsillapító infúziót, ami a fájásokat nem mulasztotta el, csak az érzetüket. Volt egy kis bódító is a „koktélban” ugyanis tényleg hamar el tudtam aludni, és másnap reggel 9-ig aludtam. Petinek hoztak egy kényelmes fotelt, és ő az ágyam mellett szundikált.
Nem mondom, hogy életünk legpihentetőbb éjszakája volt, de legalább másnap viszonylag frissnek és energikusnak éreztem magam. Másnap (ez már a keddi, utolsó nap) 11óra körül aztán megkaptam a második fokozatot, ez egy tampon volt, ami szintén valamilyen méhszájpuhító anyagot tartalmaz. Ennek az az előnye, hogy nagyon nagy biztonsággal alkalmazható, ugyanis ha valakinek hirtelen túlreagálja a szervezete, a zsinór segítségével azonnal el lehet távolítani. Felhelyezték a tampont, és pontosan úgy, ahogy az éjjeli ügyeletes orvos felvázolta az esetleges veszélyeket, meg is történt. Rövid időn belül 2 perces, nagyon intenzív fájásaim lettek, és a méhszájam hirtelen 4 centisre tágult. Gyorsan el is távolították a tampont, és azonnal felvettek a szülőszobára. Istenem, de boldog voltam!!! Végre bejutottam! És megígérte a szülésznő, hogy ezt a szobát gyerek nélkül már nem fogom elhagyni:). Annyira örültem a fájásoknak, tudom ez így elég hihetetlennek tűnik, de 2 napig másra sem vártam, csak arra, hogy fájjon már végre. Boldog voltam, és minden egyes fájásnak örültem.
Az elején:). Megkérdezték szeretnék-e epidurális érzéstelenítést, de én hülye módon annyira örültem neki, hogy végre érzem azokat a fájdalmakat, amire 42 hete várunk, hogy egyből elutasítottam a fájdalomcsillapítást. Volt egy olyan buta kényszerképzetem, hogy a fájdalomcsillapító majd elmulasztja a fájásokat, és visszavisznek az elővajúdó szobába még 2 napra. Persze ezt tudtam, hogy lehetetlen, de úgy gondoltam akkor, jobb, ha érzem azt, amit érezni kell.
Minden nagyon gyorsan történt, és kifejezetten jó hangulatban vajúdtunk. Szólt a zene, a kedvenc zenéink cd-ről, a szülésznőnk egy tündér volt, Peti masszírozta a derekamat, és segített a fájások elviselésében. Kaptam homeopátiás szereket, aromaterápiás olajokkal masszíroztak, ültem labdán, szülőzsámolyon, birkózó szőnyegen fetrengtem, térdeltem, álltam, és fél órára a kádba is befeküdtem. Azt hiszem mindent kipróbáltam, amit a vajúdás alatt ki lehetett.
A szülésznő dícsért folyamatosan, és az elején azt mondta, itt 3 órán belül gyerek lesz, olyan szépen halad minden. Este 5 órára már 7 centisre tágultam, erős, rendszeres fájásokkal, biztosak voltunk benne, hogy hamarosan világra jön Simon.
De aztán valami történt…valószínűleg a méhem elfáradt, a tágulás megállt, pedig már csak 2 centi hiányzott, amire még 4 órát kellett várnunk. Itt kezdődött a nehéz része a szülésnek. Este 7 óra után már szenvedtem. Innentől kezdve kaptam folyamatosan az infúziókat, szerintem az összes méhszájpuhítót, tágítót, mindent megkaptam, amit lehetett, de nagyon tartotta magát a méhszájam.
Az utolsó centit végül a szülésznő kézzel tüntette el valahogy este 9 óra körül. A rémálom része innen kezdődött. Ugyanis Simi feje nem indult el lefele, azaz nem voltak tolófájásaim. Márpedig nyomnom kellett, de mindenféle inger nélkül. Rendes fájásaim voltak, de konkrét tolófájást az egész szülés alatt nem éreztem.
Hogy egy hasonlattal szemléltessem, ez kb. olyan, mintha azt mondják valakinek, hogy ülj rá a Wc-re, és ürítsd ki teljesen a beleidet mindenféle inger nélkül….erőlködik az ember, de ha egyszer nincs inger,ami segítene, borzasztó nehéz.
Na, hát így erőlködtem 2 órán keresztül. És bevallom, életemben először feladtam. Elvesztettem az optimizmusomat, és biztos voltam benne, hogy én ezt a gyereket nem tudom megszülni. Összeomlottam. Elfáradtam, és nem tudtam hinni magamban.
Kétségbeesetten könyörögtem, hogy műtsenek meg, legyen ennek az egész rémálomnak vége, szedjék ki belőlem ezt a gyereket. Zokogtam, kiabáltam, könyörögtem, fenyegetőztem, káromkodtam. A szülésznő pedig ugyanolyan lelki nyugalommal, és szeretettel simogatta a karomat, és biztatott, hogy sikerülni fog.
Az orvos is néha bekukkantott, ő egyszerűen úgy tett, mintha nem hallana engem. Azt hiszem csúnyán is beszéltem vele:) , de ő csak rendíthetetlenül mosolygott, szerintem kifejezettem jól szórakozott rajtam. Én meg egyszerűen nem értettem miért nem tolnak már be a műtőbe. A doktornő teljes nyugalommal közölte, hogy ez a gyerek meg fog születni. Na, újabb 1 óra szenvedés, önkívületi állapot, és akkor azt hiszem megsajnált a szülésznő. A mai napig nem tudom, hogy csak eljátszotta, vagy valóban intézkedett, hogy megcsászározzanak, de azt mondta, nemsokára mehetünk a műtőbe. Elkezdett előkészíteni. Kaptam egy fehér ruhát, leborotvált, és nyugtatott, hogy mindjárt vége. Aztán bejött a dokinő, és elkezdték az ágyamat nőgyógyászati vizsgálószékké alakítani. Felkapcsolták a lámpát, és készülődtek körülöttem.
Mire észbe kaptam, a dokinő felpattant mellém az ágyra, és szólt, hogy a legközelebbi fájásnál a saját érdekemben teljes erőmből nyomjak, különben összetöri a bordáimat. Nem értettem mi történik, kérdeztem a szülésznőt, hogy mi a francot csinálnak, azt ígérték megyünk a műtőbe. Erre odaszólt a dokinő olaszul a szülésznőnek (mert tudta, hogy nem beszélek olaszul) hogy hagyjad, inkább ne mondj semmit. Persze én ezt megértettem, de kiakadni rajta már nem volt időm, ugyanis jött a fájás, és a jó húsban lévő dokinő teljes testsúlyával belém könyökölt…egy fájás alatt 3-szor… na ezt az érzést nem tudom szavakba önteni. Azt éreztem, hogy a gerincem kettétörik, a bordáim porrá zúzódnak, és a hasam kiszakad a testemből.
Üvöltöttem, mint a sakál, ahogy vége lett, közöltem, hogy meg ne próbálják ezt még egyszer, de mire befejeztem jött a következő fájás, és az újabb könyöklés.
Összesen 15-ször egymás után, borzasztó érzés volt. Közben mondták, hogy már látszik a feje, de persze nem hittem el, úgyhogy Petit odaküldtem, nézze meg. Szemben állt velem, és izgatott hangon közölte, hogy igen, látja, már ott a feje, ne adjam fel. Én kiabáltam, hogy nem tudom megcsinálni, ő kiabált, hogy de igenis meg tudod csinálni, közben káromkodtam angolul, a dokinő németül konzultált a szülésznővel, a szülésznő olaszul hívta a csecsemősöket, egy igazi bábeli zűrzavar lett hirtelen a szülőszobában.
És akkor két nővérke megjelent, Peti mondta, hogy ők a csecsemősök, jöttek a babáért. Akkor, abban a pillanatban fogtam csak fel, hogy tényleg meg fog születni Simi! Egyszer csak kijött a feje, akkor vártunk még egy fájást, és az utolsó 3 belém könyöklés után kicsusszant a teste.
Most sajnos mennem kell, mert erre a végszóra felébredt Simon, de legközelebb elmesélem a lelki oldalát is a születés élményének. Mert bizony ez egy gyönyörű élmény volt. Tudom, a fentiek nem erre utalnak:)