A hűtőfosztogató, örökké éhes, döbrögipocakos parizer tolvaj

 Azt hittem egy nagyétkű férjnél nincs nagyobb "áldás" egy háziasszonynak, de most rá kellett jönnöm, hogy a nagyétkű férj egy bélpoklos gyerekkel együtt az igazi kihívás! Most mondjuk nem panaszkodhatok, mert itthon el vagyunk kényeztetve Manci Mama és Anyukám főztjeivel is, de néhány hónapja még arról panaszkodtam Petinek, hogy néha úgy érzem, az egész napot a konyhában töltöm. Simon mire befejezi a reggelit, már jön a tízórai, aztán az ebéd, egy szusszanásnyi idő után az uzsonna, és már neki is állhatok a vacsorának. Persze akkor a saját étkezésinket még nem is említettem, márpedig nekünk sem kell a jó étvágyért szomszédba menni:). Vagy főzök, vagy etetek, vagy eszem. Nyilván én is ludas vagyok a dologban, hiszen megrögzötten igyekszem egészséges, változatos, és frissen készített ételt adni neki, biztos lehetne ezt egy kicsit egyszerűbben is csinálni. De másrészről meg olyan öröm főzni neki! És ki tudja, lehet, hogy pont azért is lett ilyen jó az étvágya, mert érzi, hogy örömmel, neki készül, és mert mi tényleg nagy gondot fordítunk a közös étkezések szertartásosságára.
Az utóbbi pár hétben mondjuk elég nehéz vele, mert rájött, hogy ki tudja nyitni a hűtőt, és ott mindig talál valami finomat, így egy két lábon járó önkiszolgáló étterem lett. A parizert mindig kilopja, ha észrevesszük, elbújik vele a függöny mögé, és betömi gyorsan. A joghurtot reggelente ágyba hozza, jelezvén, hogy itt a reggeli ideje, ugyan keljünk már fel és adjunk neki enni. De jóízűen szétkeni a kenőmájast is ha arról van szó, és szedtem már ki sült csirkét is a szájából, a fél kg trappista sajtról nem is beszélve. Remélem hamarosan kitalálunk valamit a hűtő elzárására, mert így rövid távon kiemelt ügyfelei leszünk a szomszédos közértnek.
Néhány fotóval megörökítettem ezt az időszakot, illetve két rövid videóval is. Az egyiken a szokásos reggeli forgatókönyvünket jeleníti meg, ahogy ébredés után azonnal szalad a konyhába, és hozza a joghurtot az ágyunkba, miközben mi próbálunk ébredezni. A másik pedig az ő 14 hónapos önálló evési tudománya, amire nagyon büszke, lelkesen gyakorolja a kanálforgatást.

 

"nem adom a parizerem!"

Az első hóesés

Novemberben, nem sokkal hazatérésünk után pár nappal hatalmas hó esett. Simon ilyet még nem látott életében, úgyhogy gyorsan felöltöztettem, és rohantunk ki az udvarra. Igazi téli gyerekhez méltó módon egy cseppet sem lepődött meg, sőt kifejezetten élvezte. Azóta is mindennap mennünk kell vele, nem számít, hogy kint mínusz tízek repkednek, vagy szakad a hó, netalántán tükör jég a járda. Imád hógolyózni, térdig gázolni a hóban, nyalogatni a jeget, és az sem zavarja, ha lilára fagytak már az ujjai. Nem rám ütött az tuti:-). Néhány havas kép...

Visszatértünk!

A blogra is, és Magyarországra is:-). Az elmúlt két hónapban nem született bejegyzés, ennek több oka van. Mind közül talán a legprózaibb az, hogy nem volt internetünk, ennek hiányában pedig elég nehéz internetezni. Eseménydús és fárasztó időszak van mögöttünk, rengeteg ügyintézéssel és egy villámgyors lakásfelújítással. Karácsony előtt egy nappal készültünk el a lakásunkkal, így nagy álmunk vált valóra, végre együtt karácsonyozhattunk a SAJÁT otthonunkban. Simonnak végre van saját, igazi gyerekszobája, amit úgy ural, mint egy kiskirály:-). Kellőképpen elfáradtunk, de megérte. Jó érzés hazajönni. Nagyon jó. Bár mi erre mindig is tudatosan készültünk (mármint a hazatérésre) és tudtuk, hogy a külföldi életünk csak egy átmeneti időszak (ami kicsit hosszabbra sikerült, mint terveztük), de még így is megdöbbentően jó érzés újra itthon. Azt hiszem, ha az ember több évet külföldön él, olyan dolgokat is észre vesz itthon, amin amúgy biztosan átsiklana. Egyrészt megtapasztalta azt, hogy mit csinálnak máshogy külföldön, mik a jobb dolgok, de ugyanakkor az itthoni jó dolgok is meghatványozódnak. Na de nem akarok én a hazatérés lélektanában elveszni, koncentrálok inkább a lényegre: Simonra!
1 éves elmúlt a nagyfiú...alaposan lemaradtam az életének dokumentálásával, pedig micsoda fontos dolgok történtek! Megünnepeltük az első születésnapját, leesett az első hó, életében először járt fodrásznál, találkozott a Mikulással, jött a Jézuska, gyönyörű karácsonyfánk volt, voltunk szánkózni, hógolyózni, és nem utolsó sorban rengeteg időt töltöttünk a családdal. Megpróbálom azért az elmaradásaimat is pótolni, de közben igyekszem a jelent is megörökíteni.
Ja, igen, mint az már a fentiekből kiderült, a blog írását folytatni fogom!! Olyan jól esett, hogy sokan aggódva kérdezték tőlem, hogy akkor most a blognak vége, hogy már hazaköltöztünk? Nem, nincs vége, folytatom, aggódalomra semmi ok. Anno kettős céllal kezdtem el írni ez a blogot. Egyrészt, hogy a család és barátaink részesei legyenek a mindennapjainknak annak ellenére, hogy nem vagyunk itthon. A másik fő célom pedig az volt, hogy Simonnak egy emléket hagyjak hátra élete első éveiből. A természet egy nagyon idióta húzásának tartom, hogy az ember memóriájából szinte teljesen törlődik élete első pár éve....hisz talán soha annyi időt, figyelmet és szeretetet nem kap az ember életében, mint ebben az időszakban. A szülők egyik legboldogabb időszaka ez, a gyermek pedig még csak emlékezni sem fog rá:-(. Nyilván  a tudatalattijába mélyen bevésődnek dolgok, és ilyenkor alapozódik meg a későbbi személyisége, na de ezek nem kézzel fogható dolgok. Én egy kézzel foghatót, vagyis inkább szemmel látható, olvasható dolgot szeretnék neki hátra hagyni. Ezt a blogot.
Na elég is a mellébeszélésből, jöjjön inkább a főszereplő: Lengyel Pernahajder Simon