Visszatértünk!

A blogra is, és Magyarországra is:-). Az elmúlt két hónapban nem született bejegyzés, ennek több oka van. Mind közül talán a legprózaibb az, hogy nem volt internetünk, ennek hiányában pedig elég nehéz internetezni. Eseménydús és fárasztó időszak van mögöttünk, rengeteg ügyintézéssel és egy villámgyors lakásfelújítással. Karácsony előtt egy nappal készültünk el a lakásunkkal, így nagy álmunk vált valóra, végre együtt karácsonyozhattunk a SAJÁT otthonunkban. Simonnak végre van saját, igazi gyerekszobája, amit úgy ural, mint egy kiskirály:-). Kellőképpen elfáradtunk, de megérte. Jó érzés hazajönni. Nagyon jó. Bár mi erre mindig is tudatosan készültünk (mármint a hazatérésre) és tudtuk, hogy a külföldi életünk csak egy átmeneti időszak (ami kicsit hosszabbra sikerült, mint terveztük), de még így is megdöbbentően jó érzés újra itthon. Azt hiszem, ha az ember több évet külföldön él, olyan dolgokat is észre vesz itthon, amin amúgy biztosan átsiklana. Egyrészt megtapasztalta azt, hogy mit csinálnak máshogy külföldön, mik a jobb dolgok, de ugyanakkor az itthoni jó dolgok is meghatványozódnak. Na de nem akarok én a hazatérés lélektanában elveszni, koncentrálok inkább a lényegre: Simonra!
1 éves elmúlt a nagyfiú...alaposan lemaradtam az életének dokumentálásával, pedig micsoda fontos dolgok történtek! Megünnepeltük az első születésnapját, leesett az első hó, életében először járt fodrásznál, találkozott a Mikulással, jött a Jézuska, gyönyörű karácsonyfánk volt, voltunk szánkózni, hógolyózni, és nem utolsó sorban rengeteg időt töltöttünk a családdal. Megpróbálom azért az elmaradásaimat is pótolni, de közben igyekszem a jelent is megörökíteni.
Ja, igen, mint az már a fentiekből kiderült, a blog írását folytatni fogom!! Olyan jól esett, hogy sokan aggódva kérdezték tőlem, hogy akkor most a blognak vége, hogy már hazaköltöztünk? Nem, nincs vége, folytatom, aggódalomra semmi ok. Anno kettős céllal kezdtem el írni ez a blogot. Egyrészt, hogy a család és barátaink részesei legyenek a mindennapjainknak annak ellenére, hogy nem vagyunk itthon. A másik fő célom pedig az volt, hogy Simonnak egy emléket hagyjak hátra élete első éveiből. A természet egy nagyon idióta húzásának tartom, hogy az ember memóriájából szinte teljesen törlődik élete első pár éve....hisz talán soha annyi időt, figyelmet és szeretetet nem kap az ember életében, mint ebben az időszakban. A szülők egyik legboldogabb időszaka ez, a gyermek pedig még csak emlékezni sem fog rá:-(. Nyilván  a tudatalattijába mélyen bevésődnek dolgok, és ilyenkor alapozódik meg a későbbi személyisége, na de ezek nem kézzel fogható dolgok. Én egy kézzel foghatót, vagyis inkább szemmel látható, olvasható dolgot szeretnék neki hátra hagyni. Ezt a blogot.
Na elég is a mellébeszélésből, jöjjön inkább a főszereplő: Lengyel Pernahajder Simon