Egy váratlan fordulat :-)

Már akinek váratlan. Nekünk nem annyira, a környezetünknek minden bizonnyal az. Hétvégén hazaköltözünk! Mivel nincs kedvem kétszáznyolvahatszor elmesélni, hogy miért, most megint galád módon szétoffolom Simókám blogját, és ide leírom. Akit érdekel, itt elolvashatja, máskülönben rándítok egyet a vállamon, és azt mondom: csak :-).

Egy kicsit messzebbről kezdem a mesélést. Ez a hatodik év amit külföldön töltünk. Mi magunk sem gondoltuk, hogy ez egy ilyen hosszú fejezet lesz a közös életünkben. Igen, én vagyok az a lány, aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt habzó szájjal mesélte, hogy ő ugyan SOHA nem fog külföldön élni, aztán később még nagyobb magabiztossággal állította, hogy külföldön SOHA nem szülne gyereket, és különben addig nem is fog szülni, amíg Peti abba nem hagyja a profi sportot. Ehhez képest....:-). 

Úgy futottunk neki a külföldi életnek, hogy fiatalok vagyunk, az élet tele lehetőségekkel, próbáljuk meg, veszteni valónk nincs. És tényleg nem volt. Cserébe nagyon sok mindent kaptunk. Rengeteg helyen megfordultunk a világban, négy különböző országban éltünk, fantasztikus embereket ismertünk meg, és azt gondolom mindenhol nagyon jól feltaláltuk magunkat. De a legfontosabb, hogy hihetetlen élettapasztalatot gyűjtöttünk! Olyan helyzetekben kellett boldogulnunk, olyan körülményekhez alkalmazkodnunk, amit kevés ember él át. Tudom nagy szavak ezek, és nem célom az önmagasztalás, de tényleg sokat tanultunk a világról és az emberi természetről. Amikor az ember kiszakad a biztos családi környezetből, az otthoni megszokott világból, és hirtelen olyan országban találja magát, ahol senkit nem ismer, nem érti amit beszélnek, és fogalma sincs mi hogy működik, akkor nagyon gyorsan felnő. És rájön, hogy az élet nem habos torta.

Sokan, akik ismernek minket, irigykednek ránk. Vagy csak cinikusan mosolyogva mondják, hogy milyen vidám életünk van, csak utazgatunk, kirándulunk, mosolygunk, minden szép és jó. De akik igazán, közelről ismernek minket, tudják hogy ez bizony nem csak erről szól. Az utóbbi időben elég sokszor elszakadt nálam a cérna, amikor valaki azt mondta, hogy jaj, mi könnyen vagyunk, hisz a mi életünk milyen szuper, és mi csak a lábunkat lógatjuk a világ legszebb részein....ilyenkor legszívesebben ráütöttem volna egy varázspálcával a beszélgető partneremre, hogy azonnal cserélődjön fel az életünk, hogy tudja meg miről szól ez igazán. De aztán rájöttem felesleges, gondoljon mindenki azt, amit akar. Csak az gondolja azt, hogy külföldön kolbászból van a kerítés, akinek nulla élettapasztalat van. Tényleg szuper az életünk, és boldogok vagyunk, de ezért hozunk nagyon-nagyon sok áldozatot is. Ez a mi döntésünk, és azt gondolom mindenkinek megvan a lehetősége erre. 

Simon születésével alapjaiban megváltozott minden. Mi szülők lettünk, egy kis ember boldogságának, egészségének a felelősei. Itt a történet már nem csak rólunk szól. Már nem csak a mi érdekeink számítanak. De nem akarok én semmit Simóra fogni, szinte biztos vagyok benne, hogy ha ő nem lenne, akkor is eljutottunk volna erre a pontra. Elég volt. Elértük amit szerettünk volna, kaptunk rengeteg mindent, újra ugyanígy csinálnánk, de most lépni kell, változni. (A változás pedig nekünk a hazatérés, amire tudatosan készülünk a kezdetektől fogva.) Ez a belső hang idén nyáron szólalt meg bennünk. Egyszerűbb lett volna minden, ha pár hónappal előbb szólal meg:-), de ezek a fránya belső hangok már csak ilyenek, váratlanul szólalnak meg. A házasságunkkal is, és a gyerekvállalással kapcsolatban is ugyanez történt, tudtuk mi, tudtuk hogy majd EGYSZER össze fogunk házasodni, és majd lesz gyerekünk is, de aztán csak telt, telt az idő...és egyszer megszólalt a belső hang, hogy na akkor MOST jött el az idő. Mi pedig léptünk.

Azért írtam, hogy pár hónappal előbb is jöhetett volna ez a felismerés, mert úgy mentünk innen tavasszal haza, hogy megállapodtunk a csapattal, visszajövünk. Petit várták vissza a csapatba, mi itt hagytuk a cuccunk felét, és azt gondoltuk, majd most végre lesz egy nyugodt nyarunk, nem kell döntéseket hoznunk, és csapatot keresgélni. Hát a nyarunk minden volt, csak nem nyugodt :-). És ráadásul az a bizonyos belső hang is megszólalt, hogy változtatnunk kell. De mivel erre az évre már megállapodtunk, egy konkrét, "B" tervet találtunk ki a következő évre, és el is kezdtük szervezni ennek a előkészületeit.  A B terv egyébként nem titok, kézilabda egy közeli osztrák alacsonyabb osztályban, és mellette munka. Na jó, az álommunkát konkrétan nem írom le, mert babonás vagyok, és hátha még egyszer összejön:). És akkor jött a svédcsavar. Ebben a B tervben szereplő csapat azonnali szerződést ajánlott. Meghívtak minket családostól, elbeszélgettek Petivel, majd másnap velem is, és egy nagyon jó ajánlatot vázoltak fel. Döbbenten ültünk ott Petivel, hogy jééé, még vannak ilyen korrekt emberek a sportban ilyen profi hozzáállással?  Szinte visszautasíthatatlan volt. Pont a B tervbe illő, ráadásul kapcsolatokat ígértek az álommunkához is....És mi mit tettünk? Visszautasítottuk. Úrissssten, de nagy marhák voltunk! Óriási hiba volt, most már tudjuk. Hogy miért utasítottuk vissza? Mert  korrektek akartunk lenni az olasz csapattal szemben. Mert megállapodtunk velük. Mert itt hagytuk a cuccunkat. Mert ígéretet tettünk valamire. Mert mi még mindig azt tartottuk szem előtt, hogy másokkal szemben korrektek legyünk. A mi célunkat alárendeltük.....Hülyék voltunk. Pedig még azt sem lehet ránk mondani, hogy nem tapasztaltunk eleget. 2 magyar és 2 görögországi bírósági perünk volt/van, rengeteg hazugságot, és emberi gerinctelenséget tapasztaltunk meg az elmúlt 6 év alatt. Igen, sajnos a sport tele van mindkettővel. Amiket mi láttunk, arról könyvet lehetne írni, de tényleg, ez nem túlzás, de ebbe most inkább nem is megyek bele.

És mi ezek után, még mindig nem tudtunk gerinctelenek lenni. Csak egy picit se. Úgyhogy meghoztuk a döntést, marad minden az eredeti elképzelés szerint, de tényleg ez lesz az utolsó év!

Aztán közeledett a visszautazásunk napja, és egy, azaz egy nappal az indulásunk előtt kapott Peti sms-ben(!) az olasz csapat elnökétől egy olyan üzenetet, hogy a telefon majdnem kiesett a kezéből. A legalpáribb, bunkó stílust ha el tudjátok képzelni, akkor az emeljétek négyzetre. Mindezt azért, mert ő nem tudta nekünk azt a lakást biztosítani, amiben megegyeztünk. Itt szólalt meg a vészcsengő a fejünkben először. Hogy Úristen mekkora hülyék voltunk! Ő nem hogy a szavát nem tudja tartani, de még ilyen stílusban is közli azt....ezek után mindenki el tudja képzelni milyen hangulatban érkeztünk meg ide. Még útközben is kaptuk az sms-t, hogy nyugodtan menjünk a fenébe.

Ha ketten lettünk volna, szerintem mentünk is volna....de mint már mondtam, itt a történet már nem csak rólunk szól. Na meg a cuccunk is itt volt, tehát mindenképp jönnünk kellett. Meg is érkeztünk, és az elnök a legszélesebb mosolyával puszi-puszi, hogy vagytok, welcome-mal üdvözölt minket. Mintha a világon semmi nem történt volna!!! Mintha nem is küldött volna semmilyen sms-t nekünk. Itt újra megszólalt a fejünkben a vészcsengő, hogy jézusom, milyen kétszínű emberek vannak! De ha már itt vagyunk, és a biztos jó helyett mi a korrekt rosszat választottuk, hát legyen. Most már végig kell csinálni. Az edző felajánlotta nekünk a saját lakását, abban laktunk (ő egy kisebbe költözött), amíg a másik fel nem szabadult. Közben elkezdődtek a meccsek is, de se a csapat hangulata sem a szakmai felkészülés nem volt jó. Peti érezte, hogy itt valami nem stimmel. Közben hoztak új játékosokat is, valaki elment a csapattól majd visszajött, az edző szanaszét volt a saját magánéleti gondjai és a vesztes pókerjátszmái, meg a kifizetetlen hitel tartozásai miatt. Semmi nem olyan volt, mint előző évben. Peti tavaly kifejezetten jól érezte itt magát, szuperül ment a csapatnak és neki is a játék, nagyon jó helyen végeztek a bajnokságban, irtó segítőkészek és rendesek voltak velünk, tényleg mintha nem is ugyanazokról az emberekről lenne szó...

Idén eddig 4 meccsből 4 meccsen kikaptak. Peti megtette ami tőle telt, 6 gólokat lőtt, de mint tudjuk a kézilabda egy csapatsport, egyedül nem lehet győzni. A kézilabdában van egy forgatókönyv, hogy mit lehet tenni, ha az eredmények nem jól alakulnak: 1. ki lehet rúgni az edzőt 2. ki lehet rúgni a külföldit. Lehet a kettő sorrendjét felcserélni, de akár egyszerre is lehet. Ez kivétel nélkül minden országban így zajlik. Volt olyan szezonja Petinek, hogy 8 hónap alatt 3 edzője volt....és a külföldiekkel ugyanez a helyzet.

A magyarázat: mert a külföldi kapja a legtöbb pénzt, ő a profi, és ha nincs eredmény, minek fizessenek? Igen, szakmailag itt tartanak a sportban. Sajnos.  Részletes indoklást pedig nem kell adni. A szerződésekkel  az égvilágon semmire nem megy az ember (a görög perünkkel-az utolsó havi fizetést "elfelejtették" odaadni-4 év alatt odáig jutottunk, hogy jövőre kitűztek egy tárgyalást, amint nyilván el fognak majd halasztani 2020-ra,  a másikban megszületett a hivatalos döntés, hogy jogos a követelésünk, de sajnos a klubnak papíron az égvilágon semmije nincs, így nem tudják behajtani....és hasonló "szépségek") A lényeg, hogy ha nincs eredmény=viszontlátásra. Még csak bővebben ki sem kell fejteni. A sportban a vezetőségnek bármihez joga van, a játékosnak pedig semmihez!  Mert mi történt volna, ha mi nyáron szólunk mondjuk sms-ben, hogy bocs, nem jövünk vissza, van egy jobb lehetőségünk? Nem adták volna ki Peti játékengedélyét, és ennyi. Ki van ám ez találva nagyon jól...

Peti hat éve ebben a megfelelési kényszerben él. Minden meccsen úgy ment fel a pályára, hogy ma nagyon jól kell játszanom, mert ha nem....Hát ennyit arról, hogy mi lazánf.szán lógatjuk a lábunkat külföldön. Ezzel a fajta létbizonytalansággal együtt élni nem könnyű. De mondjuk mi erre soha nem fókuszáltunk, hanem inkább az lebegett a szemünk előtt, hogy használjuk ki a jó dolgokat. Utazzunk, tanuljunk nyelveket, szerezzünk barátokat, ismerjük meg az adott kultúrát, ízeket, mindent szívjunk magunkba, amit lehet. Ezt a részét nagyon szerettük, és ezért döntöttünk emellett az életforma mellett. Aztán mióta megszületett Simó ezek is egy picit a háttérbe kerültek. Ami viszont hatványozottan előtérbe került, az a honvágy, és a család szeretete. 2 héttel ezelőtt volt egy szabad hétvégénk, mi autóba ültünk, és Tatáig vezettünk! Megállás nélkül, egész éjszaka utaztunk, hogy három, azaz három napra hazamehessünk. Nagyon jól éreztük magunkat otthon, és fájó szívvel jöttünk vissza. Egyfolytában azt mondogattuk, hogy de jó lenne otthon maradni inkább. Simonnak szüksége van a családra, és nekünk is. Tata a mi otthonunk. Hát most hazamehetünk:-).

Furcsa az élet, ugye? A legkreatívabb forgatókönyvíró:-)! Azt hisszük mi írjuk a sorsunkat, ami részben igaz is, de ha letévedünk a jó ösvényről, egy láthatatlan szál visszahúz minket. Valaki véletleneknek hívja....

Ami velünk most történik, az nem véletlen. Ez a mi tanulópénzünk. Most már megtanultuk, hogy nem mindig kell korrektnek lenni....hogy a saját életünket sosem szabad alárendelni másoknak. Hogy a belső hangra mindig hallgassunk, és ha jön egy lehetőség, akkor azt ragadjuk jól meg! Ne hagyjuk elmenni!

És hogy az anyukánkra mindig hallgassunk!!!! Anya, megint igazad volt! Istenem, hányadszorra hallod ezt tőlem...?

Hát most ezért megyünk haza, hogy megvalósítsuk a B tervünket! Reméljük sikerülni fog! 

Nincs bennünk se harag, se idegesség, se kétségbeesés...most az fog történni, amit előre kigondoltunk, csak bő 5 hónappal előrébb csúszott:-).

Csak még előbb össze kell szednem minden erőmet, és újra költözni kell.....

Na ezek után ki akar még mindig cserélni velem:)?