Gondolatok a gyereknevelésről

Rögtön az elején le akarom szögezni, hogy az égvilágon semmit nem tudok a gyereknevelésről:-). Mostanában kezd aktuális lenni a téma, úgyhogy lassan elkezdem képezni magam. Hoppá, valaki nem nem érti az ellentmondásomat? Hogyhogy most kezd aktuális lenni a téma, amikor van már egy lassan egy éves gyerekem? Van ugyanis egy állítás, amellyel én teljesen egyet értek. Egy gyermeket kb.1 éves koráig NEM LEHET nevelni. Amit az ember az első évben csinál, az nem más, mint a csecsemő igényeinek kielégítése. És mik a szükségletei? Anyatej, tiszta pelenka, tiszta ruha, és anyai testközelség. Ha ezt mind biztosítani tudjuk, egész biztos, hogy a gyermekünk egészségesen fog fejlődni. Mivel nagy baby-boom van a környezetemben, és sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, szívesen elmesélem, hogy mi mit hogyan és miért csináltunk. És nem azért, mert azt gondolom a mi módszereink az üdvözítő megoldás minden problémára, hanem csak úgy...elmesélem. Mert azt hiszem mi vagyunk a "kisebbség", és pont azokat a dolgokat éri a legtöbb támadás, amit mi tettünk-teszünk.  Teljesen felkészületlenül vágtunk bele a szülői szerepbe. Szinte egyetlen könyvet nem olvastunk, néhányba belelapoztam ugyan, de olyan fura volt olvasni, hogy egy vadidegen ember mondja meg, hogy majd mi lesz jó az én gyerekemnek. Na meg egyáltalán nem akartam, hogy összezavarja a gondolataimat. Egy dolgot tudtam: hogy ösztönösen akarom csinálni, és nem fogom hagyni, hogy elbizonytalanítsanak, ha én azt érzem, helyes amit teszek. Bizony sokszor szükségem volt erre a magamba vetett önbizalomra. És sokszor kellett magyarázkodnom a környezetemnek. Miért? Hát lássuk csak sorban.

1. igény szerint szoptattam

Kaptam sorban a jó(?)tanácsokat: Az igény szerintit szoptatás nem jó, mert össze-vissza eszik a gyerek, nem tanulja meg az evési rendet, túlterhelt lesz a gyomra, hasfájós lesz, örökké a csöcsödön fog lógni, nem fogod tudni leválasztani, nem fogsz tudni eleget aludni, kihullik a hajad, elromlanak a fogaid, kimerült leszel, a gyerek fog diktálni és még folytathatnám a sort. 

Ezzel szemben elmondom mi történt: Élete első 1-2 hónapjában iszonyú sok időt töltöttem szoptatással, főleg az első hetekben néha az egész napom egy egybefüggő szoptatás volt. Meg is lett az eredménye: jó sok tejem lett. 2 hónapos kora után Simon MAGÁTÓL gyönyörűen beállt a 3-4 óránkénti evésre, és ezt űzte éjjel-nappal 6 hónapos koráig. Aztán a hozzátáplálás elkezdése után nem sokkal, elkezdte MAGÁTÓL elhagyni a szopikat szépen sorban. Az éjjeli szopiról csak 10 hónapos korában szokott le MAGÁTÓL. Most már csak napi kétszer, reggel és este kap anyatejet, de látványosan csökkennek a szopizások időtartamai, és az érdeklődés is egyre lankad, gyanítom közeleg a vége. Ki fogom várni, amíg MAGÁTÓL hagyja abba.

Ezek a tények. Az igény szerinti szoptatás egy nagyon jó dolog, és örülök, hogy volt hozzá kitartásom az elején. Megérte. Majd egyszer erről írok bővebben.

2. együtt aludtunk

Úúúúristen, ti egy ágyban alszotok a gyerekkel?  Nem féltek, hogy összenyomjátok? Biztos nagyon szarul alszotok. Na, úgy odaszoktatjátok magatok közé, sose fog onnan kiszállni. Megszokja köztetek, máshogy soha nem fog majd elaludni. A magánéleteteknek egyszer és mindenkorra vége! A szexuális életetek akkor megszűnt létezni,ugye?-csak hogy a kedvenceimet említsem...

Simon élete első napjától fogva köztünk aludt. Soha, egyetlen pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy ő nincs biztonságban köztünk. Sőt! Akkor éreztem maximális biztonságban, ha ott szuszogott az arcomtól fél centire. Egy anyánál megbízhatóbb légzésfigyelőt még nem találtak fel!! Az együttalvást nagyon sokan támadják manapság, holott talán a legrégebbi dolog az emberiségben....mert gondoljunk csak bele, hány éve élnek az emberek akkora házakban, hogy egy újszülöttnek külön, saját szoba jut? Nem régóta...és amikor egy átlagos családban 5-6 gyerek volt? Azoknak sem jutott külön szoba. Akkor senki sem érezte magát ufónak azért, mert az újszülöttet magához vette, ahogy az egyébként a világ legtermészetesebb dolga. Gondoljunk bele, megszületik 9 hónap után egy csecsemő, aki egészen addig az anyja testében élt. Hirtelen kiszakad onnan, egy számára teljesen idegen környezetbe. Egy újszülött még nem lát, nem tud beszélni, nem tud járni, nem tud gondolkodni. Az agya annyira pici, hogy nem képes gondolkodni, ok-okozati összefüggéseket átlátni. Nem tud különbséget tenni éjjel és nappal között. Egész nap eszik, alszik és sír. Sír, mert ez az egyetlen kommunikációs eszköze, csak így tudja a világ tudomására hozni, hogy létezik. Az anya testközelségére úgy vágyik, mint semmi másra. Hisz pár napja, hete még örökké vele volt. Vannak manapság divatos és kevésbé divatos módszerek,  hogy hogyan tanítsuk meg aludni a gyerekünket egyedül. Ebben nem hiszek. Egy csecsemőt nem lehet semmire sem megtanítani, mert nem érett rá az agya. Ha sír, oda kell hozzá menni. Ennyi. Ha sírni hagyom, és fél óra múlva elhallgat, vagy álomba sírja magát, nem én vagyok a frankó, mert megtanítottam egyedül elaludni. Hanem azt, hogy az ő véleményére nem kíváncsi senki. Hogy nem érdemes sírni, mert úgysem jön senki. Ha ez rögzül az ő tudatalattijában, hogy hiába szólok, úgysem jönnek, az nagyon nem jó:-(. Menni kell....nem azért sír, mert tudja, hogy megyünk. Egy csecsemő NEM TUD MÉG MANIPULÁLNI, és ezt nagyon fontos, hogy tudjuk! Egy nagyobbacska, 10-12-18 hónapos na az már tud manipulálni:-), és a hiszti jeleit is produkálja:-). De egy csecsemő nem. Ösztönlények. Azt kell beléjük vésni, hogy van 2 ember, akire mindig, minden körülmények között számíthat. Akik ott teremnek, ha szükség van rájuk. Az együtt alvás hihetetlenül erősíti ezt a kötődést, ez az én tapasztalatom. Simonnál nem volt olyan, hogy az éjszaka közepén felsírt, és mi fel-alá járkált vele tanácstalanul, mint az amerikai filmekben. Ő soha nem sírt éjjel (fogzásos sikítva ébredéseket eltekintve). Este nehezen aludt el, ez tény, hónapokig teljesen fel volt nála borulva a nappali-éjjeli ritmus (ez a mi életmódunk egyenes következménye volt), de ha egyszer elaludt, reggelig csend és alvás volt! Minek sírt volna? Ott voltunk mellette, átvette a szuszogásunk ritmusát, teljesen egymásra hangolódtunk, ha megéhezett, csak odafordult hozzám, és kiszolgálta magát. Nem sírt, csak hümmögött, később aztán lazán megrángatta a hálóingemet:-) én pedig álmomban megszoptattam...legtöbbször fel sem ébredtem rá! (álomszoptatás...ilyen tényleg létezik, az együttalvó anyák tudják!). Az együtt alvásnak még egy hihetetlenül nagy előnye van- az apa és gyerek kapcsolat erősítésében. Ennek mondjuk abban az esetben van nagy szerepe, ha a férjünk reggel elmegy dolgozni, este 6-kor hazaesik, részt vesz a fürdetésben, és aztán altatás. Azaz max. napi 2 órát tölt el a gyerekkel, ami tényleg semmire sem elég. Jó, ott vannak a hétvégék, de akkor a ház körül vannak teendők, meg pihenni is kellene, meg moziba menni, meg mindenhova. De ha éjjel a gyermek érzi az apa testközelségét is, márpedig pontosan érzi, az elősegíti a kötődést! Bár nálunk nem ez volt a szituáció, hisz Peti egész nap itthon van velünk, de mégis mindhármunknak rengeteget adott lelkileg ez a pár hónapig tartó 0-24 órás együttlét. Imádtuk!

A házaséletünk köszönjük szuperül van:), nem hidegültünk egymástól, sőt :-), de mondjuk ezt nem is értem valaki miért hozza összefüggésbe az együtt alvással?? Mi köze a kettőnek egymáshoz?-máig nem értem. 

Simon igényeire nagyon sokat figyeltünk, próbáltuk maximálisan kiszolgálni őt éjjel-nappal, és azt hiszem sikerült is. Most már egyedül alszik, a kiságyában, ahogy leszokott az éjjeli szopizásról és rögzült benne, hogy mi mindig ott vagyunk neki. Mi Petivel nehezebben éltük át ezt az éjjeli "elválást", mint ő. Hiányzik:-). Reggelente azért közénk vesszük, és 1-2 órára visszaalszunk még, ennyi maradt nekünk. Egyik szemünk sír, a másik nevet. Lassan külön szobát is fog kapni. Mert úgy érezzük, megérett rá. Nem tanítottuk meg elaludni, nem vártuk el tőle, hogy egyedül legyen, egyáltalán semmire sem tanítottuk, csak figyeltük, hogy mikor minek jött el az ideje, mikor mire érett meg. És ez a folyamat még nem zárult le, hisz nyakunkon a szeparációs szorongások időszaka, és van még egy csomó foga ami ki fog bújni:-).
Amikor mindezt nincs kedvem elmondani századjára, és ilyen hosszú magyarázatot adni és elegem van abból, hogy magyarázkodok, hogy miért alszunk együtt a gyerekkel, csak annyit szoktam visszakérdezni, hogy te miért alszol a férjeddel/feleségeddel? Mert szereted, imádod a testközelségét érezni, mert jó kiskiflibe bújva beleszuszogni a nyakába, mert biztonság érzetet ad, hogy átölel a karjaival, mert átmelegíti a testedet ha épp fázol, mert ha rossz álmodból ébredsz, olyan jó odabújni....? Na én pont ugyanezt alszom együtt velük. Mert mindkettőjük iránt ugyanúgy érzek, illetve a férjem iránt még van egy fizikai vonzódásom, is de ez más téma:-) . Az érzelmi háttér viszont teljesen ugyanaz!

3. hordozás

Örökké rajtad lóg az a gyerek, nem szabad ennyit ölbe venni. Meg fogja szokni, hogy mindenhova cipeled a fenekét. Le fog szakadni a derekad. Minek viszed mindenhova magaddal?  Majd örökké csak rajtad akar lógni. Jézus, az a gyerek megfullad abban a kendőben! Biztos egészségtelen és kényelmetlen ilyen széttett lábakkal ülnie. Meddig akarod még cipelni?-és hasonló "gyöngyszemek"

A hordozás egy hatalmas segítség az anyának, két keze szabad, miközben a gyerekét is dajkálja. Tud teregetni, főzni, krumplit pucolni, vasalni, netezni:), bármit tud csinálni. Na jó, fejen állni nem:). A terpesztartás a baba egészséges csípőfejlődését szolgálja-ezért is szokták a csípő problémás csecsemőknek kifejezettem ajánlani. Lélektani szempontból mivel az anya testközelségét érzi, egyértelműen  jó hatású. Nem szakad le az ember dereka, hisz előtte 9 hónapig edzésben volt:). 6 kg felett azért érdemes már a hátra kötni, mert úgy nem terheli a medence alapot. Simont hordoztam. Örökké. Rengeteget. Mióta megtanult mászni és járni, rám se hederít:). Ölbe venni nagy ritkán lehet, érdekesebb a felfedezésre váró világ. Nem lóg rajtam örökké. Játszik egyedül is, a járókában is nagyon jól elvan.A hátamon már egy bizonyos idő után unatkozik:(.  Teljesen normális.
4. Szeretgetés
Elkényeztetitek azt a gyereket! Nem kell örökké felvenni, ha sír! Ne minden az ő igényei szerint történjen, mert akkor a fejetekre nő! Egy fiút férfiasan kell nevelni. Nem kell örökké vigasztalni, ha picit megütötte magát, katonadolog! Annyit puszilgatjátok és úgy ugrotok neki, el van kényeztetve...
Erről nagyon határozott véleményem van, és talán erre "ugrok" legjobban az összes közül. Szeretettel nem lehet egy gyereket elkényeztetni!!! Nincs olyan, hogy túlszeretjük...És ez főleg igaz egy csecsemőre! Azzal, hogy megadok neki mindent, amire szüksége van, az alap szükségleteit elégítem ki. Kényeztetni később lehet...azzal, hogy olyan játékokat veszek meg neki, amire nincs is szüksége. Hogy nem vagyok vele következetes. De ez egy későbbi fejezet...1 éves kor alatt nem lehet elkényeztetni egy gyereket, ebben biztos vagyok!

"Röviden" ennyi. Ne féljünk az ösztöneikre hallgatni, hiszen rajtunk kívül SENKI nem tudja, hogy mi jó annak az embernek, akit mi hoztunk létre, mi hordtunk ki és mi szültünk meg. Legyünk türelmesek, és bízzunk...magunkban, hogy jó szülők vagyunk és a gyerekünkben, hogy előbb-utóbb megérik minden "feladatra". Minden ember megtanul önállóan enni, önállóan aludni és wc-re járni. A legnagyobb hibát akkor követjük el, ha rá akarjuk bármelyiket is erőltetni, amikor még nem érett rá. Inkább elégítsük ki minden igényét, és figyeljünk nagyon-nagyon a jelzéseire! Tanuljunk meg szavak nélkül kommunikálni vele!

Manapság mindenki tökéletes csecsemőt akar. Státuszszimbólum lett, ha van egy éjszakát átalvó csecsemőm, aki soha nem sír, és aki szopizni is csak akkor akar, ha éhes. Miért akarunk ilyen gyereket? Mert ez a kényelmes, és a könnyű? Vagy mert ez azt bizonyítja, hogy én egy nagyon frankó anya vagyok? Gyereket nevelni nem könnyű, és ne a gyerekünktől várjuk el, hogy a mi akármilyen szerepünkben is megerősítsen!
Nincs két egyforma gyerek. Vannak akik tényleg az első naptól alszanak, mint a bunda, örüljünk neki, ha így van, de ha nem ilyen, attól se essünk kétségbe! Ne érezzünk frusztrációt, ez nem azért van, mert mi rosszul csináltunk valamit! Legjobb, ha nem támasztunk (főleg irreális) elvárást a még meg nem született gyerekünk elé. Nem tudjuk milyen lesz, de szeretni fogjuk és türelmesek leszünk, és megtaláljuk hozzá nagyon gyorsan a kulcsot!-mondjuk inkább ezt, és akkor tuti nem ér csalódás, és nem fogjuk azt érezni, hogy mi valamit nem jól csináltunk. Nincs olyan hogy rosszul csinálunk valamit! Eltérő gyerekek vannak, és ennyi az egész. Ne agyaljunk rajta sokat, és a "jótanácsokat" pedig kizárólag akkor fogadjuk meg, ha őszintén egyet értünk vele!
Mi sem úgy indultunk ennek az egésznek neki, hogy na majd mi együtt alszunk, hordozni és szoptatni fogom. Cseppet sem volt ez tudatos! Sőt...szuper kiságya volt, bio kókuszmatraccal, kis állatkákkal, világítós matricákkal a falon, és külön szobát rendeztünk be neki:-). Aztán hazajöttünk a kórházból, ő sokkot kapott a kiságytól, én pedig imádtam a közelében lenni. Hordozni is később kezdtem, a szoptatásért pedig keményen megdolgoztam. Így alakult...nem döntöttük el előre, csak felismertük hogy mik az ő valós igényei, és ehhez igazodtunk. Később, pár hónap múlva világosított fel valaki, hogy amit mi csináltunk, annak neve is van, és komoly szakirodalma a gyermekpszichológiában. Kötődő nevelésnek hívják, akit érdekel utána olvashat.(google a mi barátunk:). Én egy könyvet olvastam róla, de megmondom őszintén, nem adott sok új információt, csak megerősített tudományosan abban, hogy jó, amit csinálunk. Na nem mintha ebben egy percig is kételkedtem volna:-).

Nálunk azt hiszem ez az első, kezdeti időszak lezárult, elégedett vagyok magunkkal, azt hiszem sikerült mindkettőnknek egy nagyon erős kötődést kialakítanunk vele. Simon nagyon jókedvű, kiegyensúlyozott gyerek, mi nem vagyunk leéltek, fáradtak és meggyötörtek, véleményem szerint ez a fent leírtaknak is köszönhető. És ez nem azt jelenti, hogy aki külön alszik a gyerekétől, nem hordozza és nem tudja szoptatni, rossz szülő! Egyáltalán nem így gondolom! Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hogyan akarja csinálja! Kinek a pap, kinek a papné. Én csak el akartam mesélni, hogy mi így csináltuk, és hogy miért. Mert így éreztük jónak, így volt kényelmes (nem nekünk, hanem mindhármunknak!), a mi ösztöneink ezt diktálták. És hogy a sok "károgás", és negatív hozzánk állás teljesen hiábavaló volt:-).Simon rácáfolt szinte az összesre!

Most új fejezet indul....jön  a gyereknevelés! Egyelőre még ott tartunk, hogy próbáljuk vele megértetni a "nem" szó jelentését... inkább kevesebb mint semmilyen sikerrel:-), kezdi feszegetni a saját határait, próbálgatja az akaraterejét, ismerkedik a világgal, és most kezdi elsajátítani a tanulás, utánzás képességét. Ez is biztos szép időszak lesz! Én az előzőt is nagyon-nagyon szerettem:-).