A költözés lélektana

Először jöjjenek a tények. 31 éves vagyok és 23-szor költöztem eddigi életem során. Összeszámoltam :).

Költöztem 16 hetes terhesen 6000 km-ről, 32 hetesen 1000 km-re, költöztem 5 hónapos,  8 hónapos és 11 hónapos gyerekkel. És valószínűleg még folytatni fogom ezt a sort. Azt hiszem senki nem fog nagyképűnek tartani, ha azt mondom, elég sok élet tapasztalatot gyűjtöttem az utóbbi években a költözés témájában. Úgy gondoltam, érdemes lenne ezt megosztanom másokkal is, hiszen mindenkinek az életében eljön az az idő, amikor költözni kell. Hátha tudok egy-két túlélési tippet adni!

Először is kezdjük ott, hogy költözni irtó szar egy dolog. Véget nem érő rakodás, cuccolás, pakolás, takarítás, és ez tart akár hetekig, hónapokig. Bele lehet fásulni, lehet sajnálni magunkat, el lehet szidni az egész világot közben...DE! Lehet a pozitív oldalát is nézni! Higgyétek el, hogy van! Még a 23.költözésnek is:).

Először is minden költözés egy új fejezetet nyit az életünkben. Lezárul valami, és egy új kezdődik. Ez már önmagában remek dolog! Én amikor nekiesek a dobozolásnak, rögtön kikapcsolom az agyam, és egy belső utazásba kezdek. Jár a kezem, dolgozok mint a gép, de a fejemben elcsendesedek.

Összegzem azt az időszakot amit az adott lakásban töltöttünk. Végig gondolom, hogy mi minden történt velünk abban az időszakban, milyen tervekkel jöttünk ide, és hogy ezt sikerült-e megvalósítani. Ha nem, elkezdek rajta gondolkodni, hogy miért nem. Ha igen, megveregetem a vállamat:). Ahogy járok szobáról, szobára, mindig az adott helységhez fűződő legjobb és legrosszabb emlékeket próbálom meg felidézni. Ugyanígy vagyok a bútorokkal, ruhadarabokkal....hogy mondjak egy példát: pl. négykézláb vaxolva a parkettát, azon mosolyogtam, hogy ez a parketta őrzi Simon élete első lépteit...vagy az üvegasztal törölgetése közben, hogy mennyire imádott Simó erről lepakolni. A ruháim csomagolása során arra gondoltam, hogy de jó, ezt a kabátot még Spanyolországban vettem...mi is volt  a neve annak a bevásárló központnak? És így tovább.Kikapcsolom az agyam, és igyekszem ilyen jó dolgokra összpontosítani. Na meg a negatívumokat is átgondolom...egyszer jól bevágtam ezt az ajtót magam után:), miért is volt? Valahogy így rakok rendet a fejemben, és a múltamban, miközben szedem össze a dolgainkat. És amikor bezárom egy régi lakás ajtaját magunk mögött, úgy zárom le a múltat is! Nem szeretek sokat kotorászni a múltban. Minek? Mindenki követ el hibákat, tanulni kell belőlük, és előre nézni. Amikor egy új lakásba kerül az ember,(vagy éppen a régit újítja fel, festeti ki...egy lakásfelújítás gyakorlatilag ugyanaz, mint egy költözés!) azt érzi, hogy tiszta lappal indul. Mindent szépen a helyére tesz, kitakarít, és közben a jövőbe néz!! Az összecsomagolás a múlt lezárása, a kicsomagolás a jövő kezdete! Ha valaki képes ilyen szemszögből megélni egy költözést, akkor szerintem veszteni valója nincs, csak nyerhet...akár kisebb, akár nagyobb, akár szebb, akár csúnyább lakásba költözik. Én például őszintén nem tudom azt mondani, hogy az egyik lakásban boldogabb voltam, mint a másikban. Pedig hatalmas minőségbeli különbségekről beszélünk a mi esetünkben! Laktunk görög focistadion egy "lyukában" is, és laktunk egy vadiúj, óceánra néző, luxusapartmanban is...mindkettőben ugyanolyan boldogok voltunk. Sokszor hallom, hogy valaki azért költözik, mert nem érzi magát jól az életében, talán majd a környezetváltozás segít....sajnos ott a gond nem a lakással, hanem az ember lelkével van:(. Ha a saját lelkünkben, és életünkben nem érezzük otthon  magunkat, semmilyen, még egy luxus környezetben sem fogjuk otthonosan érezni magunkat (hányan vergődnek a luxus élet börtönében...és hány szegény, de boldog ember van!).

Nekem van néhány tárgyam, pici apróságok, amiket viszünk magunkkal mindenhova. Ezeket kirakom, szépen kitakarítok, a helyére teszek mindent, meggyújtom a gyertyát a párologtatóban, vagy berakok egy almás pitét a sütőbe hogy finom almás-fahéjas süti illat legyen, és már kész is. Otthon vagyunk.

Fontos momentum egy költözés során a tisztaság! Ez megint két komponensű dolog...egyrészt rendet hagyok magam után, másrészt rendet teremtek az új helyen. Piszok fárasztó dolog(de lehet segítséget kérni, ha nem bírja az ember egyedül!). Akinek nincs rend a környezetében, annak a lelkében sincs-tartja egy nagyon okos mondás. Teljesen egyetértek vele! Nem vagyok rendmániás, főleg gyerek mellett néha úgy néz ki a lakásunk, mintha atombombát dobtak volna le:). De alapvetően rendszerető embernek tartom magamat. Ha kupi van, kupi van, az az én magánügyem. De ha visszaadok egy lakást a tulajdonosának, akkor azt rendben kell visszaadnom, hisz erről ítélnek meg! És ez egy nagyon fontos dolog, főleg nekünk, külföldön élőknek....mert ha én egy koszos lakást hagyok ott, azt mondhatják: na ezek a magyarok is mocskos egy népség! Nem tehetjük ezt kis hazánk amúgy is megtépázott országimázsával:). Mi, külföldön élő magyarok, egy képet adunk a hazánkról!

Egyébként ez a takarítás dolog egy állandó konfliktus forrás Peti és én köztem, most is sikerült összevesznünk rajta:). Mert igen, én lepucolom az ablakokat, kitakarítom a wc-t, a kádat, a hűtőt, a mosógépet, vízkövetlenítek, fertőtlenítek, port törlök, porszívózok és felmosok magunk után. Komplett nagytakarítást csinálok, még akkor is, ha lassabban haladok a pocakom miatt és pár perc híján lekéssük a repülőnket :), vagy ha egy 5 hónapos gyereknek kell várnia rám  az autóban egy 10 órás autóút előtt. Ezek apró kellemetlenségek, de vállalom annak érdekében, hogy ne kerüljek szégyenbe. Mert koszt magam után hagyni=hatalmas szégyen. Valaki odaadta nekem a lakását használatra (akármilyen állapotban is), ez egy bizalmi dolog, illik a magam módján viszonozni. Peti szerint Azoriban' azt sem tudják, hol van Magyarország:), és ha mi koszosan kaptunk egy lakást, nem ciki koszosan vissza adni, meg különben sem ismertük személyesen szinte egyik lakásunk tulaját se, tehát kit érdekel mit gondol rólunk...de ez nem így van. Ő férfi, ezt nem értheti. Igen is, a lakásunk, a környezetünk, és a külsőnk alapján ítélnek meg nagyon sokszor. És egy nőnek szégyen koszos lakást hagyni maga után. Egy pasinak nem. Ennyit a költözés alatti konfliktusokról:).

Egy másik dolog, ami jó a költözésben: a fengsuizás. Ezt anyukám nevezte el így:). A fengsuizás nálunk azt jelenti, hogy megszabadulok minden felesleges tárgytól ami körbe vesz. A sok felhalmozott kacat, limlom, ezer éve nem hordott ruha, töménytelen papírhulladék...ezek mind-mind leszívják az ember életenergiáját. Egy költözés során ezektől mind meg lehet, és meg is kell szabadulni! Mert szemetet nem költöztetünk-ez az én szállóigém:). Ruhákat az alapján szoktam átnézni, hogy mi az, ami több, mint 1 éve nem volt rajtam, mert az nyilván már nem is lesz, megy a rászorulóknak. A sok költözés miatt mi amúgy is iszonyatosan minimál ruhatárral élünk, és megmondom őszintén, én ezt szeretem. Mert van egy pont a jólétben, amikor az ember eljut oda, hogy egy újabb ruhadarab nem okoz nagy örömérzetet...persze, örül amikor megveszi, talán akkor is, amikor először felveszi, és aztán totál elfelejti. Talán mindenki emlékszik még a gyerekkorára. Amikor relatív áruszegénység volt, és az emberek jóval szerényebben éltek. Ha vettünk egy új cipőt-abban aludtunk napokig, és büszkén hordtuk még hónapok múlva is. Na ez az igazi örömérzet. Most őszintén gondolja végig mindenki, hogy a múlt héten vett akárminek hány percig örült? Öt vagy tíz percig? Hát erről a különbségről beszélek. Ha kevés dolgunk van, és ritkán veszünk valami újat, annak igazán tudunk örülni. Ha halmozunk, kiapad egy örömforrásunk.

De persze nyilván én is nő vagyok, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek vásárolni, de amint végig gondolom, hogy ezt majd költöztetem is kell, máris elmegy tőle a kedvem:). Egy költözés remek alkalom a ruhatárunk, cipőink, kacatjaink, papírjaink rendszerezéséhez! Milyen jó érzés benyúlni az íróasztalunkba, és rögtön megtalálni azt a papírt, amit kerestünk (és nem órákat tölteni a keresésével), vagy a ruhásszekrényünkből egy mozdulattal kivenni azt a ruhadarabot, amit szeretnénk felvenni. Igen, a fengsuizás egy piszok időigényes dolog, ez a legnehezebb része a költözésnek, de mégis ezzel kell kezdeni! Rengeteg időt és energiát megspórol vele az ember már a költözés során is, és a jövőben is.

Aztán hogy folytassam a gondolatot...a költözés egy remek önismereti terápia! Minden egyes költözésünk után azt éreztem, megint tanultam valamit a világról és az emberekről, vagy éppen önmagamról. Leírom az idei nyarunkat, hogy ezt bővebben ki tudjam egy kicsit fejteni. Apósom betegsége következtében úgy döntött, hogy "A"-ból "B"-be költözik. Ő a felhalmozás nagymestere:) azaz 2 teljes hétvégén hajnal 4-ig "fengsuiztunk" nála. Csak szemléltetésképpen annyit mondok, hogy két vállalkozás, 3 ingatlan ÖSSZES papírja kb. 1980 óta:), el sem tudjátok képzelni! A legutolsó tégla megvásárlásáról őrzött blokk 1985-ből, a két vállalkozás komplett könyvelése, de még Peti anyukájának a terhes kiskönyvét is megtaláltuk:) sok szép emléket, és még több felesleges kacatot néztünk át. Nekünk "A" ingatlanban volt egy szobánk, ahol a saját dolgaink voltak, könyvespolc több száz könyvvel, fotelek, komód, apróbb bútorok, konyhafelszerelés, régi tankönyveink, sok-sok dobozunk. Ezt is átválogattuk, és átcuccoltuk "B"-be. Hétközben Peti, apukája üzletében dolgozott 8-16-ig, majd mivel az is felújításra szorult, összepakolták, és villanyszerelés, tetőjavítás  és festés után lehetett ott is takarítani és mindent a helyére visszapakolni. Gazdaboltról van szó, nagyjából 10.000 féle vetőmag, 120 féle permetszer, több tonna virágföld, kerti szerszámok kb 100 m2-en...gondolom, mindenki el tudja képzelni, hogy ez mekkora munka volt! Tovább bonyolítva a helyzetet, anyukáméknál, ahol a nyáron laktunk, is festés közelgett, azaz az ott lévő összes cuccunkat is össze kellett szednünk. Majd apósnak segíteni "B"-be kipakolni. És mindezt 2 hét alatt! Határidőhöz voltunk kötve, mert kezdődtek az edzések, após jött haza a kórházból, ki volt minden percünk számolva. Simonnal a hátamon:) aki ha éppen nem szopizni akart, akkor tele volt a pelusa, vagy játszani akart, vagy álmos volt, vagy épp unatkozott, és ha én hajnal 4-kor feküdtem le, ő akkor is kelt 8-kor, de még 4 és 8 óra között is szopizott egyszer:), nehogy összefüggően sokat tudjak aludni.

És mikor mindennek vége lett, "kikapcsolódásképpen" költöztünk ide.

Ezek a tények. Most nyilván sokan azt hiszik, hogy sajnáltatom magam, és együttérzésre vágyom. Hát nem:).

Gyűlölöm ha sajnálnak:). Na jó, volt egy pont a 2. hét vége felé, amikor nagyon kimerültem. Fizikailag és lelkileg is. És akkor anyukám helyre tett, amiért nagyon hálás vagyok neki! Sírva fakadtam, és azt éreztem, hogy ami velünk történik az nem fair, túl sok egyszerre. Anyu pedig csak annyit mondott, hogy ugyan már kislányom, ti még fiatalok vagytok, nektek ezt bírni kell, mert lesz ez még ezerszer rosszabb is. És tényleg így van. Fiatalság=rugalmasság. Mint egy gumilabda úgy kell az új helyzetekhez igazodni, még ha rohadt nehéz is. És aztán a költözés hátralévő részében ezt a gondolatot boncolgattam magamban tovább.

És megint tanultam valamit az emberi természetről. Amikor az ember rossznak érzi az életét, akkor mindenki hibás....hibás a főnökünk, a családunk, a férjünk, a bankos nő, a mindenki. Ők a hibásak, mert én boldogtalan vagyok, vagy nehéz helyzetbe kerültem. Mindenki hibás, csak én magam nem. Viszont ha jó az életem és boldog vagyok? Azt nyilván magamnak köszönhetem, mert én egy sikeres, tudatos, szuper ember vagyok. A jó helyzetekben az ember könnyen elfeledkezik, hogy kik juttatták oda...a rosszban viszont nem! A jót nem szokás megköszönni, de a rosszért harcba szállunk. Hát ilyenek vagyunk, mi emberek. Néha igazságtalanok. És ilyenkor szerencsés az, akinek van egy anyukája, egy családtagja, egy férje, egy barátja, egy akárkije, aki eszébe juttattja, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben! Aki visszahozza a földre, és nem simogatja együttérzően a fejét, és erősíti abban, hogy tényleg milyen igazságtalan az élet vele.

Hanem tükröt tart elé, elfogulatlanul, és őszintén véleményt mond. Régóta tudom, hogy az életünk pont olyan, amilyenné mi tesszük. Ha valami nem jó, keressük magunkban a hibát, és változtassunk. Ne másoktól várjuk automatikusan, hogy minket megértsenek. Igen, mindenkinek a saját élete a legfontosabb, és a saját problémája a legnagyobb. Ez egy alap igazság, de néha meg kell próbálni saját magunkkal szemben is kritikusnak lenni.

Úgyhogy tényleg nem azért írok a költözés nehézségeiről, mert azt akarom, hogy valaki sajnáljon érte! Ezt az életformát mi választottuk! Mi hoztunk olyan döntést, aminek egyenes következménye a sok költözés! Oké, apósom költözését, vagy a szüleim festését nem mi választottuk, de ha jobban belegondolunk, mégis...mert mi döntöttünk úgy akármilyen okból, hogy náluk tároljuk a cuccainkat, náluk éltünk pár hónapot, csinálhatnánk ezt másként is. Szóval végül is, ami velünk történt a nyáron, az nehéz volt, de magunknak köszönhettük.

Hozunk bizonyos áldozatokat, de tudjuk miért tesszük, és hova tartunk a világban. Ahogy élünk, azért mi vagyunk a  felelősek és amilyen problémákkal küzdünk-azok nagy részét mi teremtjük saját magunknak! (Nyilván néha az élet is közbeszól, és tőlünk függetlenül érnek minket veszteségek, most nyilván nem az ilyen jellegű problémákról beszélek.)

A másik dolog, amin elgondolkodtam anyukámmal való beszélgetés után..hogy miért csinálom, miért szakadtam meg abban a 2 hétben? Senki az égvilágon nem várta el tőlem, hisz ott van egy pici gyerek, akit el kell látnom. Pihennem kell, hogy legyen tejem, és megtehetném, hogy csak a saját költözésünkkel foglalkozom, ami önmagában sem egy egyszerű logisztikai feladat. Peti is ezt hajtogatta, és én mégsem tudtam megállni. Azért, mert ő a férjem. Ha neki nehézsége van, és ha az ő családjában megoldandó feladatok vannak, akkor nekem is az van. Amit ő érez, én is ugyanazt érzem. Amikor az én nagymamám házát újítottuk anno fel, ő is ott volt reggeltől estig, festett, takarított, ugyanúgy kivetette a részét a munkából, és ez nekem piszok jól esett. Most ugyanez történt fordítva. Mert mi egy család vagyunk. A házasság nekem erről (is) szól.

És hogy ne kisregény szülessen ebből a bejegyzésemből....még egy dolog, ami fontos a költözés során: a humorérzék. Pont mint a szülés utáni nehéz időszakban...hogy tudjunk jókat röhögni a saját nyomorunkon! És ha ez sem segít, a költözés legreménytelenebb pillanatában dőljünk hátra, nyissunk ki egy üveg bor, igyunk 1-2 pohárkával, és gondoljunk arra, hogy de jó, hogy van hova és van kivel költöznünk! Ha családtagnak vagy idős nagyszülőnek segítünk, gondoljunk arra, hogy milyen jó, hogy segíthetünk (és nem temetést szervezünk éppen).

Nos ez az én relativitás elméletem...sokan idegesítő optimizmusnak tartják,de teszek rá:-). Mert nekem így jó élni! Az önismeret számomra nem arról szól, hogy elolvasok egy könyvet, megnézek egy filmet, meghallgatok egy előadást, amiben más emberek gondolatait a számba adják....az igazi felismerés az, amikor az emberben önmagában fogalmazódik meg egy gondolat. És ehhez ki sem kell moccannunk otthonról. Persze, néha kell valaki, aki terel minket egy gondolat felé, vagy aki visszahúz minket a földre és szembesít önmagunkkal, de ez ne egy vadidegen legyen, aki semmit nem tud az én életemről, csak papolja a kliséket, ugyanazokat egy húsz évesnek, mint egy hatvan évesnek. Lehet hogy valaki most elgondolkodott az egyik gondolatomat olvasva, de biztos vagyok benne, hogy főleg az idősebb korosztály csak jót mosolyog rajtam:) mert ők már ezeket mind régóta tudják, sőt még többet is.

A legnagyobb felismeréseket akkor szerzi az ember, amikor ÉLI az életét, amikor költözik, utazik, emberekkel találkozik, új barátságokat köt, régieket ápol, családi életet él, gyereket nevel, dolgozik, alkalmazkodik, szemet húny, megbocsát, veszekszik, öregszik  és közben beszél, beszél, és beszél és meghallgatja a másikat. Olyan szomorú, hogy az emberek egyre keveset beszélgetnek egymással. Jó és rossz dolgokról egyaránt. Hogy könnyebb azt mondani, boldogtalan vagyok miattad, rossz házasságom, a szemét főnököm, a hülye családom, mindenki miatt, inkább kilépek és lelépek, ahelyett hogy elgondolkodnának azon, hogy a boldogság az ember lelkében él, és nem függ senki mástól.  Ha rossz passzban vagyunk-gondolkodjunk el rajta miért kerültünk abba, és tegyünk ellene!!! Ne meneküljünk, hanem röhögjünk bele a képébe. Az élet egy hullámvasút, néha fent és néha lent. Ez így természetes, ne akarjuk örökké görcsösen magasba tartani, de ne is hagyjuk túl mélyre süllyedni.

Mindenki kétségbe esetten keresi a helyét a világban, külön iparág épült az önismeret szó köré. Mindenki felvilágosult  és nagyon tudatos akar lenni. Akivel nem történik semmi pár évig, totálisan kétségbe esik ettől, mert úgy érzi lemaradt valamiről, nem felel meg a mai felgyorsult élet elvárásainak, úgyhogy felveszi a nyúlcipőt és rohan, megy, fut, szalad a többiek után, és egyszer csak elfárad. Elfárad a magányosság érzésében.

Nos, 23 költözés alatt én erre jutottam. Hogy nem akarok ide jutni.