Labdaszünet

Peti sarokba dobta a labdáját. Múlt szombaton hivatalosan is véget ért az idei szezon. Az alapszakasz utolsó meccsét itthon játszották a fiúk. Természetesen kimentünk Simivel, egyrészt mert egész emberi időpontban volt a meccs(este fél7-kor), másrészt mert Peti azt ígérte, fergeteges hangulat lesz. A történethez hozzátartozik, hogy ezen a meccsen dőlt el, hogy bejutnak-e a rájátszásba, azaz még pár hétig küzdhetnek-e a dobogós helyért. A meccs tényleg fergeteges volt. Fergetegesen rossz. Peti nagyon stílusosan derékba törte a szereplését a meccs 10. percében. Szó szerint. Kijött a lumbágója. Akinek volt már benne része, az tudja mivel jár, akinek még nem, annak ne is legyen! Úgyhogy hajlott háttal búcsúzott a pályától, és egyúttal a csapat is a rájátszás esélyétől. Pedig csak egy hajszálon múlt...pont Peti hajszálán:).
Na de hogy legyen a sok rosszban valami jó is. Jövőre kibővítik az első osztályt, úgyhogy ezzel a helyezéssel is automatikusan feljutott a csapat. Tehát végső soron teljesen mindegy volt, hogy játszanak-e tovább, vagy nem. Szóval gond nincs. Csak lumbágó.
3 napja mozdulatlanul fekszik az ágyban, és szenved. Amikor Simon nyűglődik, akkor mindig melléfektetem, szenvedjenek csak együtt. Az egyikük az ágy egyik felében óbégat, mert fáj a dereka, a másik a másik végében óbégat mittudomén miért, én meg rohangászok a konyha-fürdőszoba-bolt-hálószoba között. Hol az egyiket etetem, hol a másikat, hol az egyik vinnyog, hol a másik. Azt hiszem most abból kapok ízelítőt, hogy milyen lesz majd az életem két gyerekkel:).
Simó nem igazán érti, hogy miért játszunk a nap nagy részében az ágyban, apa miért ott eszik, és miért nem veszi soha a vállára. Egyébként irtó viccesen mutatnak egymás mellett az ágyban.
Ugyanis Simi újabban felfedezte a lábát, az lett a kedvenc játéka, rágcsálja a nagylábujját:), néha az az érzésem, hogy gumiból van a gerince. Hihetetlen, hogy a csecsemők milyen hajlékonyak!És kontrasztnak meg mellette fekszik apa, aki olyan merev, mint a fagyott kutyaláb:). A nagylábujját 2 centire nem bírja megemelni, nem hogy a szájába venni. Édesek így együtt.
A nagy mozdulatlan óriás, és a kis gumitestű törpe:). Búcsúzok is, teljesítem a szolgálatot tovább, remélem hamarosan felépül Peti, és mehetünk haza! Hogy pontosan mikor megyünk, azt még mindig nem tudjuk, de gondolom 3 héten belül biztos. A jövőről még szintén nem tudunk semmi biztosat, most egyelőre jön a jól megérdemelt labdaszünetünk:)!
Zárásképpen pedig ha már Petinek nem sikerült stílusosan búcsúznia az idei szezontól, megteszem helyette én.
132 gólt dobott 19 meccsen, és ezzel nagy mértékben hozzájárult a csapat jó helyezéséhez. Mindeközben itthon is ugyanilyen szuperül helyt állt, sőt még a szülőszobában is :). Kivette a részét az éjjeli ébredésekből, hajnali pelenkacserékből, a házimunkából, maximálisan ellátta az itthoni feladatát is. Azt hiszem minden szempontból egy nagyon sikeres szezont tudhat a háta mögött.
Szép volt Peti, nagyon büszkék vagyunk Rád!!!

A mai nap fotói

Azt hiszem a bejegyzések sűrűségei híven tükrözik a honvágyunk és a család Simon hiányának mértékét:). Ők várják a minél frissebb képeket és híreket, mi pedig gondolatban örökké otthon járunk. Kitartást, már csak alig pár hét van hátra!
Addig is néhány új kép...

Kirándultunk

Aki olvasta a korábbi, azoris blogomat, az tudja, hogy szeretjük felfedezni a környéket, ahol éppen élünk. Minden országban, ahol eddig voltunk, nagyon sokat kirándultunk. Állandóan kérdezgettem a helyieket, hogy hova érdemes menni, mit érdemes megnézni, szabadidőmben pedig bújtam az internetet, és kutattam a kevésbé ismert helyi látványosságok után. Peti szerint művészi érzékkel találom meg a legjárhatatlanabb utakat:), de egyben a legszebb helyeket is.
Nos, idén egy kicsit ellaposodtunk. Egyrészt mert eddig tél volt, másrészt mert nem túl sok időm volt netezni, harmadrészt mert még nem sikerült a helyi kismamákkal sem elmélyítenem a barátságot a játszótéren. Egyszóval halvány lila fogalmam sem volt eddig, hogy a környéken mit érdemes megnézni. Nyilván voltunk már a közeli nagyvárosokban, felfedeztük a közeli, kalterni tavat, és voltunk a Garda-tónál is többször, de azért magunkhoz képest elég keveset kirándultunk az utóbbi időben. Ma reggel ez fogalmazódott meg bennem, és mivel hét ágra sütött a nap, a tettek mezejére léptem. Kerestem egy térképet a környékről, és ráböktem egy tóra, hogy na akkor ma ide megyünk.
Fogalmam sem volt, hogy ott mi van, de gondoltam biztos szép.
A másik nagy szívfájdalmam az volt, hogy itt vagyunk 10 km-re Olaszország egyik leghíresebb síparadicsomától, és még idén havat sem láttam. Tudni kell rólam, hogy utálom a telet, a havat és a hideget, és még életemben nem síeltem, de ezen majd egyszer változtatni szeretnék. Csak meg várok a megfelelő időzítésre:). Szóval mondtam Petinek, menjünk, nézzük meg a síelőket és ezt a tavat. Felkerekedtünk, csomagoltunk uzsonnát, meg néhány tiszta pelenkát, és alig negyed óra múlva már fent jártunk az óriási hegyek között, amiket egész télen csak lentről láttunk. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, még fent a magasban is 15 fok körül volt a hőmérséklet.
Megálltunk a legközelebbi sípályánál, sétáltunk egyet a felvonó körül, gyúrtam egy hógolyót:), beszívtuk a hideg, friss hóillatot, megnéztem ahogy lecsúsznak azokon a meredek dombokon a síelők, és ezzel ki is elégítettem a hiányérzetemet:). Peti meg is örökítette ezt a történelmi pillanatot: én és a sípálya! Már nem két külön fogalom:)!Na jó, letettem a nagyesküt is, hogy ha jövőre itt maradunk, most már 13 év ígérgetés után TÉNYLEG beiratkozok egy síiskolába. (De van egy olyan érzésem, hogy Simon hamarabb fog síelni, mint én.) Hatalmas síparadicsom van itt, én ennyi hotelt meg felvonót még soha életemben nem láttam! Rövid autókázás után elértünk a tóhoz, nagyon közel, alig 25 km-re van tőlünk. Gyönyörű hely! Lago di Molveno a tó neve, és mi Molveno városkában álltunk meg. Nem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos helyek rejtőznek a magas hegyek között. Itt tényleg minden megvan, amire az embernek szüksége van egy jó nyaraláshoz. Hatalmas hegyek, kristálytiszta tó, ápolt, gondozott parkok, játszóterek, hatalmas strand, hajókikötő bérlési lehetőséggel, szebbnél szebb hotelek, túraösvények, hegyi patakok..minden egy helyen. A Garda-tóhoz tudnám stílusban hasonlítani, csak annál sokkal kisebb, és természetközelibb. A tó vízszintje most nagyon alacsony volt, gondolom nyárra engedik tele, láttunk a közelben zsilipeket, azon keresztül szabályozhatják a vízszintet. Egész biztos, hogy vissza fogunk még ide térni, amikor szezon van, és kinyitnak az éttermek, strandok. Már alig várom!
Simi nagyon élvezte a mai napot, többnyire a hátamon lógott és nézelődött, vagy éppen aludt. Olyan édes, ahogy érdeklődik a természet, a madarak, vagy a vízben landoló kő hangja iránt. Néha még a szemöldökét is felhúzza hozzá-olyan tudományosan:). Az pedig nagyon vicces volt neki, amikor anya úgy döntött simán levágja az utat, és megmássza azt a meredek hegyet...amin végül apa tolt fel minket:). No igen, mire felértünk már beláttam, hogy 7 kg a háton megváltoztatja az ember súlypontját.

Az első meccs

Simon 3 hónapos volt, amikor úgy döntöttem, kész, nem bírom tovább, meccsre kell mennünk. Tudom, egy 3 hónapos gyereknek nem létszükséglet este 9-kor meccsre menni, de mi nem egy átlagos család vagyunk:). A sport határozza meg az életünket, és valószínűleg Simó is ebben fog felnőni, ezt fogja példának látni. Tehát teljesen mindegy, hogy mikor kezdem el ehhez hozzászoktatni. Mivel pont azon a hétvégén jött Manci Mama és Miklós látogatóba, amikor Petiék itthon játszottak, úgy gondoltam ez egy tökéletes alkalom. Menjünk el mindannyian, az egész család! Simi egy cseppet sem tiltakozott az ötletem ellen, mert este 10-kor ő mindent nagyon szeretne csinálni, csak aludni ne kelljen.
A meccset egy mukk nélkül végigülte, hiába szóltam hozzá, rám se nézett, csak követte a pályán történő eseményeket a szemével. Teljesen komolyan és átszellemülten nézte, ahogy futnak a fiúk a pálya egyik feléről a másikra. Manci nénivel végig szurkolták a félidőt, Mama szokás szerint kiabált, hogy "védekezz!" :) , meg hogy "hajrá Corona" :), Simi egyelőre még nem szólt semmit, csak nézett és figyelt. De szerintem hamarosan eljön az idő, amikor ő is aktívan fog szurkolni!
A meccset megnyerték a fiúk, Peti 10 gólt lőtt. Nyilván nem ez volt pályafutásának legfontosabb mérkőzése, hiszen egy sima bajnoki találkozó volt, de lelkileg talán mégis azzá vált.
Nem hiszem, hogy sokan elmondhatják magukról a sportolók közül, hogy a lelátón 4 generáció szurkol nekik...A fia, az édesapja és nagymamája. A ráadás meg én voltam:).
A meccs végén átnyújtottam Petinek Simit a palánk felett, hogy az ölébe vegye, mire a szurkolók intettek neki, hogy menjen hozzájuk közelebb. A karjában Simonnal átment a pálya másik felére, ahol a közönség felállt, és percekig állva tapsolt nekik, közben pedig kiabálták, hogy "bravo Peter". Bevallom, keményen küzködtem a könnyeimmel, de nem voltam egyedül:). Miklós is elérzékenyült ennél a jelenetnél. Később jutott eszembe, hogy a kamera a kezemben volt, ezt a pillanatot meg kellett volna örökíteni, de akkor hirtelen semmi sem jutott eszembe. Csak annyi, hogy nem vízhatlan szempillaspirált használok.
A vastaps után Peti bevitte magával Simót az öltözőbe, és nagyon tetszett neki az ottani légkör is. Pedig legalább egy tucat két méter magas, jól megtermett, izzadt fiú állta körbe, mindenki egyszerre beszélt hozzá, de ő csak nyugodtan nézelődött. Szerintem szívta magába a hely szellemét.
Mikor Peti visszahozta, csurom vizes volt az izzadt meztől, és ragadt mindene a vaxos kezektől, de ez őt egy cseppet sem zavarta.
Valahogy azt érzem, Peti aktív sportolói karrierje után is fogok én még meccsekre járni :).

Cuki :)

Egy mai kép Simiről...hát nem cuki?

Családi hétvége

Pár héttel ezelőtt eljött minket meglátogatni Miki nagypapi és Manci dédi. Csak úgy, gondoltak egyet, szombat délelőtt elindultak, estére itt voltak, aztán hétfő reggel már mentek is. Mintha csak a szomszédba jöttek volna. Pedig 800 km-t kellett utazniuk, de ez meg sem kottyant nekik.
Mama a maga 77 évével még mindig irigylésre méltó fizikummal rendelkezik. Minket simán lekőröz:). Megérkeztek szombat este 8 órakor, ráadásul úgy, hogy 2 órát álltak egy dugóban az autópályán, szóval nem egy sima út után, koccintottunk egyet SalkiPali bácsi igazi, baji házipálinkájával a megérkezés örömére:) , és már indultunk is a meccsre. Petiék aznap itthon játszottak, és kimentünk mindannyian a meccsre este 9-kor. Vittük Simont is, naná. De ezt majd egy külön bejegyzésben bővebben kifejtem. Hisz mégiscsak ez volt élete első kézilabda meccse, adjuk meg a módját!
Este 10-ig tartott a meccs, utána hazajöttünk, Simon eszméletlenül örült a családtagoknak. Nevetgélt, sikongatott, a szégyenlősségnek nyomát sem láttuk rajta. Szerintem élvezte, hogy végre nem csak a mi unalmas fejünket látja. Aztán Simit lefektettem aludni, nem sokat kellett bóbitáznom, mint a liszteszsák, úgy dőlt ki egy ilyen mozgalmas nap után.
Mi pedig örömködtünk a családnak, beszélgettünk, vacsoráztunk, jaj, de jó volt egy kicsit együtt lenni!
Mama persze még mindig nem volt fáradt...se a 10 órás út, se az éjszakai meccs nem fogott ki rajta, éjfélkor megkérdezte, hogy "kislányom, nincs egy kis vasalnivalód?":). Őrület! Életem egyik célja, hogy rájöjjek Mama titkára! Tuti, hogy titokban valami gumibogyószörpöt iszik:). Fáradhatatlan. A lagzinkon is reggel 6-kor ő volt a legfrissebb, még a pincéreknek akart segíteni összeszedni a tányérokat:). Számunkra példaértékű , hogy milyen lendülettel éli és élvezi az életet! Én is ilyen szeretnék lenni majd 50 év múlva.Na de vissza a történethez. Másnap pihentünk egyet, beszélgettünk, finomakat ettünk: hazai szalonnát, tv paprikát, diós-mákos kalácsot, túrórudit, kocsonyát:).
Hétfő délelőtt sétáltunk egyet, kávéztunk, aztán ebéd után el is indultak haza. Olyan gyorsan eltelt a hétvége. Simon is nagyon jól érezte magát, látszott rajta mennyire örül a társaságnak. Miki papi mély hangja nagyon tetszett neki, na meg persze Manci mama kényeztető ölelése.
Néhány fotót is készítettem. Alig várjuk, hogy végre mehessünk haza!! Jó világ lesz otthon mindannyiunknak:).

Simon, az erőművész

Mindenáron ülni akar. Unalmas már az élet hanyatt fekve. Húzza magát fel, kapaszkodik mindenbe amit ér, mindegy, hogy az a kezünk, a gatyaszára, vagy a pihenőszék széle...Erőlködik, küzd, félelmetes a kitartása.
Mondtam neki, a felüléssel még bőven ráér, nem kell úgy kapkodni, de ő céltudatosan tréningezi a hasizmát. Olyan jókat mosolygunk rajta, néha olyan, mint öreg Pityu bácsi, aki a kelleténél több röviditalt fogyasztott:). Dülöngél, próbálja keresni az egyensúlyát, hozzá nagyokat nyög, annyira édes! És amikor végre sikerül egy kicsit stabilan felülni, akkor jön az elégedett vigyor:)

Videók

Mivel a család krónikus Simon hiányban szenved, töltök fel három új videót.
Az elsőn egy kis esti mókázás apával látható.
A másodikon a sikongatós tudományát mutatja be. Képes akár egy fél órán keresztül ilyen intenzitással sikongatni. Néha már attól félek, hogy a szomszédok kiküldik ránk az olasz családvédelmi szolgálatot:).
A harmadikon pedig megmutatja, hogy milyen ügyesen forog.

Simon 4 hónaposan

Ma 4 hónapos Simi, dokumentálom ezt a kort is. Hihetetlen milyen gyorsan repül az idő...Mint ahogy az a képeken is látszik, még mindig nagyon mosolygós, és imádja rágni a kezét:).
(megjegyzés: helyes kis micimackós póló sponsored by Németh család:)





Bónuszként még néhány divatbemutatós fotót is küldünk a nagyinak, mert félek, hogy mire legközelebb személyes látja Simót, addigra kinövi az új kabátkáit, amiket küldött neki. Pedig nagyon édesen állnak rajta!

Kötök

Na ez a soha ne mondd, hogy soha klasszikus esete. Tény, hogy világ életemben imádtam a gyerekeket, és tudtam hogy lesz nekem, több is. Mégis, egy pár éve még picit idegenkedve néztem azokat az "ősanyákat", akik magukra kötve hordják a gyerekeiket, bárhol és bármikor előkapják a mellüket, ha megéhezik a bébi, kívülről fújják a halászjutkaösszest, és szabadidejükben kézimunkáznak. Félreértés ne essék, én nem elítéltem őket, sőt, kifejezetten bájosnak találtam ezt a jelenséget, és talán picit irigykedtem is, hogy olyan boldognak tűnnek, mintha ezt az egészet tényleg élveznék is. Csak éppen elképzelni nem tudtam, hogy valaha én ehhez hasonló leszek. Nem fért be a kép a sok magassarkú cipőm, számolhatatlanul sok kistáskám, és a hatalmas nesszeszerem mellé, na meg a reggelig tartó bulik közé. Aztán mostanra rájöttem, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem zárják ki egymást. Sőt, remekül megférnek egymás mellett.
Simon örökké rajtam lóg, a legcsodálatosabb érzés ilyen szoros testközelségben lenni vele! Időközben felfedeztem, hogy milyen gyönyörűséges hordozókendőket lehet venni. A szivárvány minden színében, mintájában gyártják már őket.. órákat vagyok képes eltölteni azzal, hogy kiválasszam a "következő áldozatot", ami Simon édes kis popóját fogja tartani. És hogy ne hazudtoljam meg korábbi önmagamat, természetesen az új darabnak passzolnia kell a ruhatáramhoz és a cipőim színéhez:).
Nyilvános helyen szoptatás...hát ebből se csinálok gondot, rendszerint egy kávézót szemelek ki, és rendelek egy profiterolt, esetleg egy tiramisut, vagy egy nagy fagyikelyhet mellé. Nehogy szegény Siminek egyedül kelljen ennie. Ezt hívom anyai szolidaritásnak.
Halász Jutka összes még nem megy, de kezdünk alakulni a gyerekdalok terén is. Bóbita, bóbita istenkirály Simi számára, az a kedvenc, mi már ott tartunk Petivel, hogy ha kifognánk az aranyhalat, aki teljesítené három kívánságunkat, akkor az egyik az lenne, hogy támadjon fel Weöres Sándor és írja már meg a Bóbita további tíz versszakát, mert ez a meglévő négy már piszok unalmas százezredjére.
Kézimunkázással is jó úton haladok. (Rossz az, aki rosszra gondol). Kötök. Igen, szobahőmérsékleten. Ismerem a viccet:). Peti gyakorlatilag minden nap elsüti, amikor kötőtűvel a kezemben lát. Úgy mint az "elgurult a fonalad, szivem" poént, meg "az élet nem egy sima, egy fordított" . Sőt, a múltkor elszakadt a cérna is. De tényleg! Ugye, hogy nem is gondolná az ember, hogy mennyi kötéssel kapcsolatos kifejezést használunk a mindennapokban? A kötés egyébként egy eszméletlen addiktív dolog. És nagyon nyugtat. Ajánlom kisgyerekes anyukák számára, akiknek a gyerekük nem tudja, hogy az este 8 óra a lefekvés ideje:). Peti este 10-kor szokott hazajönni edzésről, belép az ajtón és a kötötű csattogásából meg tudja állapítani, hogy a távollétében hány órán keresztül üvöltött Simon. Hát istenem, valahol le kell vezetni a feszültséget!
Ebéd után szoktunk sziesztázni, Peti szundikál vagy olvas, én kötök, Simi pedig képes fél óráig mozdulatlanul nézni, ahogy a kötőtűk mozognak a kezemben. Eszméletlen cuki, ahogy követi a szemével a kötőtű végén lévő két piros bogyó mozgását. Már el is gondolkodtam rajta, hogy egy új vállalkozást nyitok, és kreatív kötőtűk gyártásába vágok. Spéci kisgyerekes anyukák számára. Lehetne színes, villogó akármiket a kötőtűk végére szerelni. Anyuka köt, gyerek nézi. Mindenki jól jár. Aztán el ne lopja valaki az ötletemet:)!
Nos, hát ennyi változáson mentem keresztül ezalatt a röpke 4 hónap alatt. Jaj, és akkor a mosható pelenka függőségemet inkább nem is említem, mert tuti mindenki azt hiszi, hogy elment az eszem:). De hát mit tegyek, ha annyi csodaszép mintában és színben gyártják! Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi mosható pelenka gyártó cég van a világon...köszönöm Simon, hogy anyukád számára biztosítod az új hóbortjaihoz szükséges dolgokat. A fázós lábacskáidat, amikre lehet gyapjúnadrágot kötni, a kis testedet, amit lehet hordozni, és a koszos popódat, amit olyan jó érzés tiszta, pihepuha pelenkába csomagolni !
Remélem majd a nyári bulikat is élvezni fogod:)!

Darwin és mi

Rövidke kihagyás után újra itt vagyok. Hiányzásom oka egy "remek" kis arcüreggyulladás volt, migrénes fejfájással, kegyetlen náthával és torokfájással, izom-és ízületi fájdalmakkal fűszerezve. Gyakorlatilag nem volt olyan pont a testemen, ami nem fájt volna. Na de ha az embernek van egy majdnem 4 hónaposa, akkor nem ér rá holmi betegségekkel sokat foglalkozni. Az éjszakák voltak a legborzasztóbbak, mert nem kaptam levegőt az orromon, mire álomba szenvedtem magam, ébredt Simi mert éhes volt, mire végzett az evéssel, addigra újfent bedugult az orrom, és ez így ment 3 éjszakán keresztül. Gyógyszert persze nem mertem bevenni, mert MINDENRE rá van írva, hogy terhesség és szoptatás alatt nem javasolt a szedése...nyilván a legtöbbtől semmi bajom nem lett volna, de a fene sem tudja már manapság. Így maradt a homeopátia, és a szomszéd drogériás néni:). Felvettem a nagykabátomat, sálat, sapkát, és lebaktattam hozzá, hogy adjon nekem valami természetes szert, mert mentem meghalok. Kérdezte, hogy fáj a homlokom is? Mondom naná, homloküregem, arcüregem, mindenem. Gyorsan lekapott a polcról egy dobozt, azt mondta ez remek lesz. Hazajöttem, gugli barátom és az olasz szótár segítségével megfejtettem, hogy amit kaptam az nem más, mint a gyertán fa rügyének kivonata....hmmm, érdekesen hangzik, viccelődtünk is két napig rajta, hogy anya berügyezik, de a lényeg, hogy meggyógyultam. Hogy tőle, vagy nélküle, az lényegtelen. Gyertán rügy bekerült a házi patikámba:).
Na de hogy ne csak magamról beszéljek már megint...Simon jól van, napról napra nő, dumál, és változatlanul vigyorog. Teli szájjal:). Továbbra is minden nap sétálunk 1-2 órát, kezd tavasziasodni az idő, bár ezt félve írom le, mert a múltkori télbúcsúztató bejegyzésem után rögtön sarkon fordult a tél, és visszatért. Szeretem nagyon ezeket a sétákat, mert olyan jókat beszélgetünk Petivel. Persze máskor is beszélgetünk, és régebben is sokat sétáltunk, de ezeknek a babakocsis sétáknak megvan a maga feelingje. Olyan büszkén tudja az ember tolni azt a babakocsit! És amikor a járókelők megállnak, benéznek, tesznek egy-két kedves megjegyzést, az olyan jó érzés! Tervezzük a jövőt, nosztalgiázunk a múlton, vagy az élet nagy kérdéseit boncolgatjuk, illetve elemezgetjük a legutóbb látott filmet, olvasott könyvet, hallgatott zenét. Továbbra is egyik kedvenc témánk a élet kezdete....látni, ahogy napról napra fejlődik Simon. Döbbenetes, hogy hogyan képes havi több, mint fél kg-ot hízni és kb. 4 centit nőni úgy, hogy csak langyos, cukros víz ízű anyatejet eszik. Egyáltalán egy emberi test hogyan tud kinőni a semmiből, honnan tudják a sejtek, a szervek, hogy hova kell nőniük? Az emberi test a világ legprecízebben összeállított gépezete, eszméletlen. Na hát pihentebb napjainkon ilyenekről is beszélgetünk. Meg Darwinról, és az evolúció elméletről. Aztán szöget ütött is a fejembe, hogy mennyi párhuzam van az emberi faj és az állatvilág között. Rengeteg a hasonlóság. Simont alaposan megfigyelve, ezt pár képpel igazolni is tudom :).
Szerintem simán nyithatnánk egy egyszemélyes állatkertet itt Mezzolombardoban!
Mert van ám nekünk egy kis majmunk:Egy igazi, ausztrál kenguru bébink, aki ha rajta múlna, egész nap csak lógna az erszényben:
És bizony néha az állatfajok furcsa keveredésének is szemtanúi lehetünk. Mint például ez a kis barna medvebocs, aki életre szóló barátságot kötött az imádkozó sáskával, ezért gyakran imádkozós pózba vágja magát:vagy ez az erszénylakó, aki úgy tátog, mint egy halacska:

Pasik

A víziszörnyes bejegyzésem után kötelességemnek érzem, hogy írjak egy kicsit bővebben az apa-fiú kapcsolatról. Mert Simon nem csak sikítófrászt kap az apukájától:). Hanem szeretet is. Peti egy igazi apa! A szó legnemesebb értelmében. Hihetetlenül türelmes, odaadó, szeretgetős, bújós, puszilgatós, játszós, éneklős, mindez napi 24 órában. Hatalmas szerencsének érzem, hogy ketten együtt vagyunk itthon Simóval, tudom, hogy nagyon kevés embernek adatik ez meg. Normális esetben az apák dolgoznak, és csak este fáradtan a fürdetésre érnek haza, alig jut nekik valami ebből az örömből. Nem jól van ez kitalálva:(.
Én minden nap hálát adok azért, hogy ketten együtt élhetjük át ezt a csodaszép időszakot. Minden nap mutat valami újat Simon, akár egy új hang, egy új fajta nevetés, egy új mozdulat, és mi ennek mindketten szem- és fültanúi vagyunk. Már most, alig kevesebb, mint három hónap után is érezni, hogy Simon kapcsolata ugyanolyan erős velem, mint Petivel, és nekem ez annyira jó érzés! Vannak szertartások, amiket vele csinál, és vannak, amiket velem, de a mérleg fele-fele arányban áll. Látszik rajta, hogy ugyanolyan biztonságban érzi magát idegenek között az apjával is, mint velem.
Néha elnézem őket, ahogy összebújnak, és érzem, hogy ez az időszak nagyon biztos alapot teremt az ő kettejük kapcsolatában. Kedvenc helye Peti vállán van, olyan elégedetten tudja 2 méter magasból szemlélni a világot! És mostanában már beszélgetnek is, mint férfi a férfival:) . A múltkor sikerült véletlenül egy ilyen pillanatot megörökítenem, mi ez ha nem szimbiózis??
A következő bejegyzés erejéig át fogom adni Petinek a klaviatúrát, szeretném, ha ő mesélné a szombati eseményeket. Én ehhez már túl szentimentális vagyok:).