Egy váratlan fordulat :-)

Már akinek váratlan. Nekünk nem annyira, a környezetünknek minden bizonnyal az. Hétvégén hazaköltözünk! Mivel nincs kedvem kétszáznyolvahatszor elmesélni, hogy miért, most megint galád módon szétoffolom Simókám blogját, és ide leírom. Akit érdekel, itt elolvashatja, máskülönben rándítok egyet a vállamon, és azt mondom: csak :-).

Egy kicsit messzebbről kezdem a mesélést. Ez a hatodik év amit külföldön töltünk. Mi magunk sem gondoltuk, hogy ez egy ilyen hosszú fejezet lesz a közös életünkben. Igen, én vagyok az a lány, aki tíz-tizenöt évvel ezelőtt habzó szájjal mesélte, hogy ő ugyan SOHA nem fog külföldön élni, aztán később még nagyobb magabiztossággal állította, hogy külföldön SOHA nem szülne gyereket, és különben addig nem is fog szülni, amíg Peti abba nem hagyja a profi sportot. Ehhez képest....:-). 

Úgy futottunk neki a külföldi életnek, hogy fiatalok vagyunk, az élet tele lehetőségekkel, próbáljuk meg, veszteni valónk nincs. És tényleg nem volt. Cserébe nagyon sok mindent kaptunk. Rengeteg helyen megfordultunk a világban, négy különböző országban éltünk, fantasztikus embereket ismertünk meg, és azt gondolom mindenhol nagyon jól feltaláltuk magunkat. De a legfontosabb, hogy hihetetlen élettapasztalatot gyűjtöttünk! Olyan helyzetekben kellett boldogulnunk, olyan körülményekhez alkalmazkodnunk, amit kevés ember él át. Tudom nagy szavak ezek, és nem célom az önmagasztalás, de tényleg sokat tanultunk a világról és az emberi természetről. Amikor az ember kiszakad a biztos családi környezetből, az otthoni megszokott világból, és hirtelen olyan országban találja magát, ahol senkit nem ismer, nem érti amit beszélnek, és fogalma sincs mi hogy működik, akkor nagyon gyorsan felnő. És rájön, hogy az élet nem habos torta.

Sokan, akik ismernek minket, irigykednek ránk. Vagy csak cinikusan mosolyogva mondják, hogy milyen vidám életünk van, csak utazgatunk, kirándulunk, mosolygunk, minden szép és jó. De akik igazán, közelről ismernek minket, tudják hogy ez bizony nem csak erről szól. Az utóbbi időben elég sokszor elszakadt nálam a cérna, amikor valaki azt mondta, hogy jaj, mi könnyen vagyunk, hisz a mi életünk milyen szuper, és mi csak a lábunkat lógatjuk a világ legszebb részein....ilyenkor legszívesebben ráütöttem volna egy varázspálcával a beszélgető partneremre, hogy azonnal cserélődjön fel az életünk, hogy tudja meg miről szól ez igazán. De aztán rájöttem felesleges, gondoljon mindenki azt, amit akar. Csak az gondolja azt, hogy külföldön kolbászból van a kerítés, akinek nulla élettapasztalat van. Tényleg szuper az életünk, és boldogok vagyunk, de ezért hozunk nagyon-nagyon sok áldozatot is. Ez a mi döntésünk, és azt gondolom mindenkinek megvan a lehetősége erre. 

Simon születésével alapjaiban megváltozott minden. Mi szülők lettünk, egy kis ember boldogságának, egészségének a felelősei. Itt a történet már nem csak rólunk szól. Már nem csak a mi érdekeink számítanak. De nem akarok én semmit Simóra fogni, szinte biztos vagyok benne, hogy ha ő nem lenne, akkor is eljutottunk volna erre a pontra. Elég volt. Elértük amit szerettünk volna, kaptunk rengeteg mindent, újra ugyanígy csinálnánk, de most lépni kell, változni. (A változás pedig nekünk a hazatérés, amire tudatosan készülünk a kezdetektől fogva.) Ez a belső hang idén nyáron szólalt meg bennünk. Egyszerűbb lett volna minden, ha pár hónappal előbb szólal meg:-), de ezek a fránya belső hangok már csak ilyenek, váratlanul szólalnak meg. A házasságunkkal is, és a gyerekvállalással kapcsolatban is ugyanez történt, tudtuk mi, tudtuk hogy majd EGYSZER össze fogunk házasodni, és majd lesz gyerekünk is, de aztán csak telt, telt az idő...és egyszer megszólalt a belső hang, hogy na akkor MOST jött el az idő. Mi pedig léptünk.

Azért írtam, hogy pár hónappal előbb is jöhetett volna ez a felismerés, mert úgy mentünk innen tavasszal haza, hogy megállapodtunk a csapattal, visszajövünk. Petit várták vissza a csapatba, mi itt hagytuk a cuccunk felét, és azt gondoltuk, majd most végre lesz egy nyugodt nyarunk, nem kell döntéseket hoznunk, és csapatot keresgélni. Hát a nyarunk minden volt, csak nem nyugodt :-). És ráadásul az a bizonyos belső hang is megszólalt, hogy változtatnunk kell. De mivel erre az évre már megállapodtunk, egy konkrét, "B" tervet találtunk ki a következő évre, és el is kezdtük szervezni ennek a előkészületeit.  A B terv egyébként nem titok, kézilabda egy közeli osztrák alacsonyabb osztályban, és mellette munka. Na jó, az álommunkát konkrétan nem írom le, mert babonás vagyok, és hátha még egyszer összejön:). És akkor jött a svédcsavar. Ebben a B tervben szereplő csapat azonnali szerződést ajánlott. Meghívtak minket családostól, elbeszélgettek Petivel, majd másnap velem is, és egy nagyon jó ajánlatot vázoltak fel. Döbbenten ültünk ott Petivel, hogy jééé, még vannak ilyen korrekt emberek a sportban ilyen profi hozzáállással?  Szinte visszautasíthatatlan volt. Pont a B tervbe illő, ráadásul kapcsolatokat ígértek az álommunkához is....És mi mit tettünk? Visszautasítottuk. Úrissssten, de nagy marhák voltunk! Óriási hiba volt, most már tudjuk. Hogy miért utasítottuk vissza? Mert  korrektek akartunk lenni az olasz csapattal szemben. Mert megállapodtunk velük. Mert itt hagytuk a cuccunkat. Mert ígéretet tettünk valamire. Mert mi még mindig azt tartottuk szem előtt, hogy másokkal szemben korrektek legyünk. A mi célunkat alárendeltük.....Hülyék voltunk. Pedig még azt sem lehet ránk mondani, hogy nem tapasztaltunk eleget. 2 magyar és 2 görögországi bírósági perünk volt/van, rengeteg hazugságot, és emberi gerinctelenséget tapasztaltunk meg az elmúlt 6 év alatt. Igen, sajnos a sport tele van mindkettővel. Amiket mi láttunk, arról könyvet lehetne írni, de tényleg, ez nem túlzás, de ebbe most inkább nem is megyek bele.

És mi ezek után, még mindig nem tudtunk gerinctelenek lenni. Csak egy picit se. Úgyhogy meghoztuk a döntést, marad minden az eredeti elképzelés szerint, de tényleg ez lesz az utolsó év!

Aztán közeledett a visszautazásunk napja, és egy, azaz egy nappal az indulásunk előtt kapott Peti sms-ben(!) az olasz csapat elnökétől egy olyan üzenetet, hogy a telefon majdnem kiesett a kezéből. A legalpáribb, bunkó stílust ha el tudjátok képzelni, akkor az emeljétek négyzetre. Mindezt azért, mert ő nem tudta nekünk azt a lakást biztosítani, amiben megegyeztünk. Itt szólalt meg a vészcsengő a fejünkben először. Hogy Úristen mekkora hülyék voltunk! Ő nem hogy a szavát nem tudja tartani, de még ilyen stílusban is közli azt....ezek után mindenki el tudja képzelni milyen hangulatban érkeztünk meg ide. Még útközben is kaptuk az sms-t, hogy nyugodtan menjünk a fenébe.

Ha ketten lettünk volna, szerintem mentünk is volna....de mint már mondtam, itt a történet már nem csak rólunk szól. Na meg a cuccunk is itt volt, tehát mindenképp jönnünk kellett. Meg is érkeztünk, és az elnök a legszélesebb mosolyával puszi-puszi, hogy vagytok, welcome-mal üdvözölt minket. Mintha a világon semmi nem történt volna!!! Mintha nem is küldött volna semmilyen sms-t nekünk. Itt újra megszólalt a fejünkben a vészcsengő, hogy jézusom, milyen kétszínű emberek vannak! De ha már itt vagyunk, és a biztos jó helyett mi a korrekt rosszat választottuk, hát legyen. Most már végig kell csinálni. Az edző felajánlotta nekünk a saját lakását, abban laktunk (ő egy kisebbe költözött), amíg a másik fel nem szabadult. Közben elkezdődtek a meccsek is, de se a csapat hangulata sem a szakmai felkészülés nem volt jó. Peti érezte, hogy itt valami nem stimmel. Közben hoztak új játékosokat is, valaki elment a csapattól majd visszajött, az edző szanaszét volt a saját magánéleti gondjai és a vesztes pókerjátszmái, meg a kifizetetlen hitel tartozásai miatt. Semmi nem olyan volt, mint előző évben. Peti tavaly kifejezetten jól érezte itt magát, szuperül ment a csapatnak és neki is a játék, nagyon jó helyen végeztek a bajnokságban, irtó segítőkészek és rendesek voltak velünk, tényleg mintha nem is ugyanazokról az emberekről lenne szó...

Idén eddig 4 meccsből 4 meccsen kikaptak. Peti megtette ami tőle telt, 6 gólokat lőtt, de mint tudjuk a kézilabda egy csapatsport, egyedül nem lehet győzni. A kézilabdában van egy forgatókönyv, hogy mit lehet tenni, ha az eredmények nem jól alakulnak: 1. ki lehet rúgni az edzőt 2. ki lehet rúgni a külföldit. Lehet a kettő sorrendjét felcserélni, de akár egyszerre is lehet. Ez kivétel nélkül minden országban így zajlik. Volt olyan szezonja Petinek, hogy 8 hónap alatt 3 edzője volt....és a külföldiekkel ugyanez a helyzet.

A magyarázat: mert a külföldi kapja a legtöbb pénzt, ő a profi, és ha nincs eredmény, minek fizessenek? Igen, szakmailag itt tartanak a sportban. Sajnos.  Részletes indoklást pedig nem kell adni. A szerződésekkel  az égvilágon semmire nem megy az ember (a görög perünkkel-az utolsó havi fizetést "elfelejtették" odaadni-4 év alatt odáig jutottunk, hogy jövőre kitűztek egy tárgyalást, amint nyilván el fognak majd halasztani 2020-ra,  a másikban megszületett a hivatalos döntés, hogy jogos a követelésünk, de sajnos a klubnak papíron az égvilágon semmije nincs, így nem tudják behajtani....és hasonló "szépségek") A lényeg, hogy ha nincs eredmény=viszontlátásra. Még csak bővebben ki sem kell fejteni. A sportban a vezetőségnek bármihez joga van, a játékosnak pedig semmihez!  Mert mi történt volna, ha mi nyáron szólunk mondjuk sms-ben, hogy bocs, nem jövünk vissza, van egy jobb lehetőségünk? Nem adták volna ki Peti játékengedélyét, és ennyi. Ki van ám ez találva nagyon jól...

Peti hat éve ebben a megfelelési kényszerben él. Minden meccsen úgy ment fel a pályára, hogy ma nagyon jól kell játszanom, mert ha nem....Hát ennyit arról, hogy mi lazánf.szán lógatjuk a lábunkat külföldön. Ezzel a fajta létbizonytalansággal együtt élni nem könnyű. De mondjuk mi erre soha nem fókuszáltunk, hanem inkább az lebegett a szemünk előtt, hogy használjuk ki a jó dolgokat. Utazzunk, tanuljunk nyelveket, szerezzünk barátokat, ismerjük meg az adott kultúrát, ízeket, mindent szívjunk magunkba, amit lehet. Ezt a részét nagyon szerettük, és ezért döntöttünk emellett az életforma mellett. Aztán mióta megszületett Simó ezek is egy picit a háttérbe kerültek. Ami viszont hatványozottan előtérbe került, az a honvágy, és a család szeretete. 2 héttel ezelőtt volt egy szabad hétvégénk, mi autóba ültünk, és Tatáig vezettünk! Megállás nélkül, egész éjszaka utaztunk, hogy három, azaz három napra hazamehessünk. Nagyon jól éreztük magunkat otthon, és fájó szívvel jöttünk vissza. Egyfolytában azt mondogattuk, hogy de jó lenne otthon maradni inkább. Simonnak szüksége van a családra, és nekünk is. Tata a mi otthonunk. Hát most hazamehetünk:-).

Furcsa az élet, ugye? A legkreatívabb forgatókönyvíró:-)! Azt hisszük mi írjuk a sorsunkat, ami részben igaz is, de ha letévedünk a jó ösvényről, egy láthatatlan szál visszahúz minket. Valaki véletleneknek hívja....

Ami velünk most történik, az nem véletlen. Ez a mi tanulópénzünk. Most már megtanultuk, hogy nem mindig kell korrektnek lenni....hogy a saját életünket sosem szabad alárendelni másoknak. Hogy a belső hangra mindig hallgassunk, és ha jön egy lehetőség, akkor azt ragadjuk jól meg! Ne hagyjuk elmenni!

És hogy az anyukánkra mindig hallgassunk!!!! Anya, megint igazad volt! Istenem, hányadszorra hallod ezt tőlem...?

Hát most ezért megyünk haza, hogy megvalósítsuk a B tervünket! Reméljük sikerülni fog! 

Nincs bennünk se harag, se idegesség, se kétségbeesés...most az fog történni, amit előre kigondoltunk, csak bő 5 hónappal előrébb csúszott:-).

Csak még előbb össze kell szednem minden erőmet, és újra költözni kell.....

Na ezek után ki akar még mindig cserélni velem:)?

Isten éltessen Papa!

A következő videóval Apukámnak szeretnénk nagyon sok boldog születésnapot kívánni innen a messzi távolból! Isten éltessen még nagyon sokáig!!! Simó megmutatja neked mi a hosszú élet titka: 
(U.i: azért leszokhatnál már a cigiről is a kedvünkért:)

Homo erectus

Azaz a felegyenesedett ember:-). Simon úgy döntött lép egyet az evolúció útján (szó szerint), és a héten két lábon járó lett. Már hetek óta próbálgatta az egyedül járást, de még elég bizonytalan volt, pár lépés után általában fenékre ült. De kitartóan gyakorolt magától, csak azt vettük észre, hogy játék közben kisebb-nagyobb távokat tesz meg egyedül. Aztán pár napja úgy döntött elég volt a négykézláb járásból, érdekesebb a világ állva! Azóta fel-alá megy, nyitogatja az ajtókat, lábujjhegyre áll, és rámol le az asztalról. A legtündéribb, ahogy a két kezét maga előtt tartva egyensúlyoz, ezzel egyszerűen nem lehet betelni.......

Gondolatok a gyereknevelésről

Rögtön az elején le akarom szögezni, hogy az égvilágon semmit nem tudok a gyereknevelésről:-). Mostanában kezd aktuális lenni a téma, úgyhogy lassan elkezdem képezni magam. Hoppá, valaki nem nem érti az ellentmondásomat? Hogyhogy most kezd aktuális lenni a téma, amikor van már egy lassan egy éves gyerekem? Van ugyanis egy állítás, amellyel én teljesen egyet értek. Egy gyermeket kb.1 éves koráig NEM LEHET nevelni. Amit az ember az első évben csinál, az nem más, mint a csecsemő igényeinek kielégítése. És mik a szükségletei? Anyatej, tiszta pelenka, tiszta ruha, és anyai testközelség. Ha ezt mind biztosítani tudjuk, egész biztos, hogy a gyermekünk egészségesen fog fejlődni. Mivel nagy baby-boom van a környezetemben, és sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, szívesen elmesélem, hogy mi mit hogyan és miért csináltunk. És nem azért, mert azt gondolom a mi módszereink az üdvözítő megoldás minden problémára, hanem csak úgy...elmesélem. Mert azt hiszem mi vagyunk a "kisebbség", és pont azokat a dolgokat éri a legtöbb támadás, amit mi tettünk-teszünk.  Teljesen felkészületlenül vágtunk bele a szülői szerepbe. Szinte egyetlen könyvet nem olvastunk, néhányba belelapoztam ugyan, de olyan fura volt olvasni, hogy egy vadidegen ember mondja meg, hogy majd mi lesz jó az én gyerekemnek. Na meg egyáltalán nem akartam, hogy összezavarja a gondolataimat. Egy dolgot tudtam: hogy ösztönösen akarom csinálni, és nem fogom hagyni, hogy elbizonytalanítsanak, ha én azt érzem, helyes amit teszek. Bizony sokszor szükségem volt erre a magamba vetett önbizalomra. És sokszor kellett magyarázkodnom a környezetemnek. Miért? Hát lássuk csak sorban.

1. igény szerint szoptattam

Kaptam sorban a jó(?)tanácsokat: Az igény szerintit szoptatás nem jó, mert össze-vissza eszik a gyerek, nem tanulja meg az evési rendet, túlterhelt lesz a gyomra, hasfájós lesz, örökké a csöcsödön fog lógni, nem fogod tudni leválasztani, nem fogsz tudni eleget aludni, kihullik a hajad, elromlanak a fogaid, kimerült leszel, a gyerek fog diktálni és még folytathatnám a sort. 

Ezzel szemben elmondom mi történt: Élete első 1-2 hónapjában iszonyú sok időt töltöttem szoptatással, főleg az első hetekben néha az egész napom egy egybefüggő szoptatás volt. Meg is lett az eredménye: jó sok tejem lett. 2 hónapos kora után Simon MAGÁTÓL gyönyörűen beállt a 3-4 óránkénti evésre, és ezt űzte éjjel-nappal 6 hónapos koráig. Aztán a hozzátáplálás elkezdése után nem sokkal, elkezdte MAGÁTÓL elhagyni a szopikat szépen sorban. Az éjjeli szopiról csak 10 hónapos korában szokott le MAGÁTÓL. Most már csak napi kétszer, reggel és este kap anyatejet, de látványosan csökkennek a szopizások időtartamai, és az érdeklődés is egyre lankad, gyanítom közeleg a vége. Ki fogom várni, amíg MAGÁTÓL hagyja abba.

Ezek a tények. Az igény szerinti szoptatás egy nagyon jó dolog, és örülök, hogy volt hozzá kitartásom az elején. Megérte. Majd egyszer erről írok bővebben.

2. együtt aludtunk

Úúúúristen, ti egy ágyban alszotok a gyerekkel?  Nem féltek, hogy összenyomjátok? Biztos nagyon szarul alszotok. Na, úgy odaszoktatjátok magatok közé, sose fog onnan kiszállni. Megszokja köztetek, máshogy soha nem fog majd elaludni. A magánéleteteknek egyszer és mindenkorra vége! A szexuális életetek akkor megszűnt létezni,ugye?-csak hogy a kedvenceimet említsem...

Simon élete első napjától fogva köztünk aludt. Soha, egyetlen pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy ő nincs biztonságban köztünk. Sőt! Akkor éreztem maximális biztonságban, ha ott szuszogott az arcomtól fél centire. Egy anyánál megbízhatóbb légzésfigyelőt még nem találtak fel!! Az együttalvást nagyon sokan támadják manapság, holott talán a legrégebbi dolog az emberiségben....mert gondoljunk csak bele, hány éve élnek az emberek akkora házakban, hogy egy újszülöttnek külön, saját szoba jut? Nem régóta...és amikor egy átlagos családban 5-6 gyerek volt? Azoknak sem jutott külön szoba. Akkor senki sem érezte magát ufónak azért, mert az újszülöttet magához vette, ahogy az egyébként a világ legtermészetesebb dolga. Gondoljunk bele, megszületik 9 hónap után egy csecsemő, aki egészen addig az anyja testében élt. Hirtelen kiszakad onnan, egy számára teljesen idegen környezetbe. Egy újszülött még nem lát, nem tud beszélni, nem tud járni, nem tud gondolkodni. Az agya annyira pici, hogy nem képes gondolkodni, ok-okozati összefüggéseket átlátni. Nem tud különbséget tenni éjjel és nappal között. Egész nap eszik, alszik és sír. Sír, mert ez az egyetlen kommunikációs eszköze, csak így tudja a világ tudomására hozni, hogy létezik. Az anya testközelségére úgy vágyik, mint semmi másra. Hisz pár napja, hete még örökké vele volt. Vannak manapság divatos és kevésbé divatos módszerek,  hogy hogyan tanítsuk meg aludni a gyerekünket egyedül. Ebben nem hiszek. Egy csecsemőt nem lehet semmire sem megtanítani, mert nem érett rá az agya. Ha sír, oda kell hozzá menni. Ennyi. Ha sírni hagyom, és fél óra múlva elhallgat, vagy álomba sírja magát, nem én vagyok a frankó, mert megtanítottam egyedül elaludni. Hanem azt, hogy az ő véleményére nem kíváncsi senki. Hogy nem érdemes sírni, mert úgysem jön senki. Ha ez rögzül az ő tudatalattijában, hogy hiába szólok, úgysem jönnek, az nagyon nem jó:-(. Menni kell....nem azért sír, mert tudja, hogy megyünk. Egy csecsemő NEM TUD MÉG MANIPULÁLNI, és ezt nagyon fontos, hogy tudjuk! Egy nagyobbacska, 10-12-18 hónapos na az már tud manipulálni:-), és a hiszti jeleit is produkálja:-). De egy csecsemő nem. Ösztönlények. Azt kell beléjük vésni, hogy van 2 ember, akire mindig, minden körülmények között számíthat. Akik ott teremnek, ha szükség van rájuk. Az együtt alvás hihetetlenül erősíti ezt a kötődést, ez az én tapasztalatom. Simonnál nem volt olyan, hogy az éjszaka közepén felsírt, és mi fel-alá járkált vele tanácstalanul, mint az amerikai filmekben. Ő soha nem sírt éjjel (fogzásos sikítva ébredéseket eltekintve). Este nehezen aludt el, ez tény, hónapokig teljesen fel volt nála borulva a nappali-éjjeli ritmus (ez a mi életmódunk egyenes következménye volt), de ha egyszer elaludt, reggelig csend és alvás volt! Minek sírt volna? Ott voltunk mellette, átvette a szuszogásunk ritmusát, teljesen egymásra hangolódtunk, ha megéhezett, csak odafordult hozzám, és kiszolgálta magát. Nem sírt, csak hümmögött, később aztán lazán megrángatta a hálóingemet:-) én pedig álmomban megszoptattam...legtöbbször fel sem ébredtem rá! (álomszoptatás...ilyen tényleg létezik, az együttalvó anyák tudják!). Az együtt alvásnak még egy hihetetlenül nagy előnye van- az apa és gyerek kapcsolat erősítésében. Ennek mondjuk abban az esetben van nagy szerepe, ha a férjünk reggel elmegy dolgozni, este 6-kor hazaesik, részt vesz a fürdetésben, és aztán altatás. Azaz max. napi 2 órát tölt el a gyerekkel, ami tényleg semmire sem elég. Jó, ott vannak a hétvégék, de akkor a ház körül vannak teendők, meg pihenni is kellene, meg moziba menni, meg mindenhova. De ha éjjel a gyermek érzi az apa testközelségét is, márpedig pontosan érzi, az elősegíti a kötődést! Bár nálunk nem ez volt a szituáció, hisz Peti egész nap itthon van velünk, de mégis mindhármunknak rengeteget adott lelkileg ez a pár hónapig tartó 0-24 órás együttlét. Imádtuk!

A házaséletünk köszönjük szuperül van:), nem hidegültünk egymástól, sőt :-), de mondjuk ezt nem is értem valaki miért hozza összefüggésbe az együtt alvással?? Mi köze a kettőnek egymáshoz?-máig nem értem. 

Simon igényeire nagyon sokat figyeltünk, próbáltuk maximálisan kiszolgálni őt éjjel-nappal, és azt hiszem sikerült is. Most már egyedül alszik, a kiságyában, ahogy leszokott az éjjeli szopizásról és rögzült benne, hogy mi mindig ott vagyunk neki. Mi Petivel nehezebben éltük át ezt az éjjeli "elválást", mint ő. Hiányzik:-). Reggelente azért közénk vesszük, és 1-2 órára visszaalszunk még, ennyi maradt nekünk. Egyik szemünk sír, a másik nevet. Lassan külön szobát is fog kapni. Mert úgy érezzük, megérett rá. Nem tanítottuk meg elaludni, nem vártuk el tőle, hogy egyedül legyen, egyáltalán semmire sem tanítottuk, csak figyeltük, hogy mikor minek jött el az ideje, mikor mire érett meg. És ez a folyamat még nem zárult le, hisz nyakunkon a szeparációs szorongások időszaka, és van még egy csomó foga ami ki fog bújni:-).
Amikor mindezt nincs kedvem elmondani századjára, és ilyen hosszú magyarázatot adni és elegem van abból, hogy magyarázkodok, hogy miért alszunk együtt a gyerekkel, csak annyit szoktam visszakérdezni, hogy te miért alszol a férjeddel/feleségeddel? Mert szereted, imádod a testközelségét érezni, mert jó kiskiflibe bújva beleszuszogni a nyakába, mert biztonság érzetet ad, hogy átölel a karjaival, mert átmelegíti a testedet ha épp fázol, mert ha rossz álmodból ébredsz, olyan jó odabújni....? Na én pont ugyanezt alszom együtt velük. Mert mindkettőjük iránt ugyanúgy érzek, illetve a férjem iránt még van egy fizikai vonzódásom, is de ez más téma:-) . Az érzelmi háttér viszont teljesen ugyanaz!

3. hordozás

Örökké rajtad lóg az a gyerek, nem szabad ennyit ölbe venni. Meg fogja szokni, hogy mindenhova cipeled a fenekét. Le fog szakadni a derekad. Minek viszed mindenhova magaddal?  Majd örökké csak rajtad akar lógni. Jézus, az a gyerek megfullad abban a kendőben! Biztos egészségtelen és kényelmetlen ilyen széttett lábakkal ülnie. Meddig akarod még cipelni?-és hasonló "gyöngyszemek"

A hordozás egy hatalmas segítség az anyának, két keze szabad, miközben a gyerekét is dajkálja. Tud teregetni, főzni, krumplit pucolni, vasalni, netezni:), bármit tud csinálni. Na jó, fejen állni nem:). A terpesztartás a baba egészséges csípőfejlődését szolgálja-ezért is szokták a csípő problémás csecsemőknek kifejezettem ajánlani. Lélektani szempontból mivel az anya testközelségét érzi, egyértelműen  jó hatású. Nem szakad le az ember dereka, hisz előtte 9 hónapig edzésben volt:). 6 kg felett azért érdemes már a hátra kötni, mert úgy nem terheli a medence alapot. Simont hordoztam. Örökké. Rengeteget. Mióta megtanult mászni és járni, rám se hederít:). Ölbe venni nagy ritkán lehet, érdekesebb a felfedezésre váró világ. Nem lóg rajtam örökké. Játszik egyedül is, a járókában is nagyon jól elvan.A hátamon már egy bizonyos idő után unatkozik:(.  Teljesen normális.
4. Szeretgetés
Elkényeztetitek azt a gyereket! Nem kell örökké felvenni, ha sír! Ne minden az ő igényei szerint történjen, mert akkor a fejetekre nő! Egy fiút férfiasan kell nevelni. Nem kell örökké vigasztalni, ha picit megütötte magát, katonadolog! Annyit puszilgatjátok és úgy ugrotok neki, el van kényeztetve...
Erről nagyon határozott véleményem van, és talán erre "ugrok" legjobban az összes közül. Szeretettel nem lehet egy gyereket elkényeztetni!!! Nincs olyan, hogy túlszeretjük...És ez főleg igaz egy csecsemőre! Azzal, hogy megadok neki mindent, amire szüksége van, az alap szükségleteit elégítem ki. Kényeztetni később lehet...azzal, hogy olyan játékokat veszek meg neki, amire nincs is szüksége. Hogy nem vagyok vele következetes. De ez egy későbbi fejezet...1 éves kor alatt nem lehet elkényeztetni egy gyereket, ebben biztos vagyok!

"Röviden" ennyi. Ne féljünk az ösztöneikre hallgatni, hiszen rajtunk kívül SENKI nem tudja, hogy mi jó annak az embernek, akit mi hoztunk létre, mi hordtunk ki és mi szültünk meg. Legyünk türelmesek, és bízzunk...magunkban, hogy jó szülők vagyunk és a gyerekünkben, hogy előbb-utóbb megérik minden "feladatra". Minden ember megtanul önállóan enni, önállóan aludni és wc-re járni. A legnagyobb hibát akkor követjük el, ha rá akarjuk bármelyiket is erőltetni, amikor még nem érett rá. Inkább elégítsük ki minden igényét, és figyeljünk nagyon-nagyon a jelzéseire! Tanuljunk meg szavak nélkül kommunikálni vele!

Manapság mindenki tökéletes csecsemőt akar. Státuszszimbólum lett, ha van egy éjszakát átalvó csecsemőm, aki soha nem sír, és aki szopizni is csak akkor akar, ha éhes. Miért akarunk ilyen gyereket? Mert ez a kényelmes, és a könnyű? Vagy mert ez azt bizonyítja, hogy én egy nagyon frankó anya vagyok? Gyereket nevelni nem könnyű, és ne a gyerekünktől várjuk el, hogy a mi akármilyen szerepünkben is megerősítsen!
Nincs két egyforma gyerek. Vannak akik tényleg az első naptól alszanak, mint a bunda, örüljünk neki, ha így van, de ha nem ilyen, attól se essünk kétségbe! Ne érezzünk frusztrációt, ez nem azért van, mert mi rosszul csináltunk valamit! Legjobb, ha nem támasztunk (főleg irreális) elvárást a még meg nem született gyerekünk elé. Nem tudjuk milyen lesz, de szeretni fogjuk és türelmesek leszünk, és megtaláljuk hozzá nagyon gyorsan a kulcsot!-mondjuk inkább ezt, és akkor tuti nem ér csalódás, és nem fogjuk azt érezni, hogy mi valamit nem jól csináltunk. Nincs olyan hogy rosszul csinálunk valamit! Eltérő gyerekek vannak, és ennyi az egész. Ne agyaljunk rajta sokat, és a "jótanácsokat" pedig kizárólag akkor fogadjuk meg, ha őszintén egyet értünk vele!
Mi sem úgy indultunk ennek az egésznek neki, hogy na majd mi együtt alszunk, hordozni és szoptatni fogom. Cseppet sem volt ez tudatos! Sőt...szuper kiságya volt, bio kókuszmatraccal, kis állatkákkal, világítós matricákkal a falon, és külön szobát rendeztünk be neki:-). Aztán hazajöttünk a kórházból, ő sokkot kapott a kiságytól, én pedig imádtam a közelében lenni. Hordozni is később kezdtem, a szoptatásért pedig keményen megdolgoztam. Így alakult...nem döntöttük el előre, csak felismertük hogy mik az ő valós igényei, és ehhez igazodtunk. Később, pár hónap múlva világosított fel valaki, hogy amit mi csináltunk, annak neve is van, és komoly szakirodalma a gyermekpszichológiában. Kötődő nevelésnek hívják, akit érdekel utána olvashat.(google a mi barátunk:). Én egy könyvet olvastam róla, de megmondom őszintén, nem adott sok új információt, csak megerősített tudományosan abban, hogy jó, amit csinálunk. Na nem mintha ebben egy percig is kételkedtem volna:-).

Nálunk azt hiszem ez az első, kezdeti időszak lezárult, elégedett vagyok magunkkal, azt hiszem sikerült mindkettőnknek egy nagyon erős kötődést kialakítanunk vele. Simon nagyon jókedvű, kiegyensúlyozott gyerek, mi nem vagyunk leéltek, fáradtak és meggyötörtek, véleményem szerint ez a fent leírtaknak is köszönhető. És ez nem azt jelenti, hogy aki külön alszik a gyerekétől, nem hordozza és nem tudja szoptatni, rossz szülő! Egyáltalán nem így gondolom! Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hogyan akarja csinálja! Kinek a pap, kinek a papné. Én csak el akartam mesélni, hogy mi így csináltuk, és hogy miért. Mert így éreztük jónak, így volt kényelmes (nem nekünk, hanem mindhármunknak!), a mi ösztöneink ezt diktálták. És hogy a sok "károgás", és negatív hozzánk állás teljesen hiábavaló volt:-).Simon rácáfolt szinte az összesre!

Most új fejezet indul....jön  a gyereknevelés! Egyelőre még ott tartunk, hogy próbáljuk vele megértetni a "nem" szó jelentését... inkább kevesebb mint semmilyen sikerrel:-), kezdi feszegetni a saját határait, próbálgatja az akaraterejét, ismerkedik a világgal, és most kezdi elsajátítani a tanulás, utánzás képességét. Ez is biztos szép időszak lesz! Én az előzőt is nagyon-nagyon szerettem:-).

Ősz Mezzocoronában

Itt van az ősz, itt van újra…vagyis inkább volt, mert ezen a héten kezd téliesedni az idő. Nemhiába, 20 km-re tőlünk síparadicsomok vannak, és elég csak kinéznem az ablakon, körben csak hatalmas hegyeket látok, amiknek bizony a héten már havas a teteje! Az itteni téli időjárást úgy tudnám röviden jellemezni, hogy két elengedhetetlen kellék van: télikabát és napszemüveg. Hideg van, de nagyon erősen süt a nap. Az ősz gyönyörű volt, rengeteget kirándultunk. Kihasználtunk minden időt, hogy a levegőn legyünk. Főleg az erdőbe meg a hegyekbe vágyok mostanában, nem tudom miért. Hát itt aztán kedvemre kiélhetem magam! Gondoltam írok pár sort Mezzocoronáról is, ahol lakunk. 

Tavaly a szomszédos faluban, Mezzolombardoban éltünk, amit mi Petivel csak „betonrengetegnek” csúfoltunk. Nem egy szép falu, nincs sok zöldövezeti része, forgalmas út szeli ketté. Viszont tavaly ilyenkor bazinagy hassal és később egy újszülöttel irtóra örültem, hogy ott lakunk, mert 1 percre a lakásunktól volt a bolt, az iskola és a könyvtár. Akkor ez fontos szempont volt, hogy nem kellett kocsiba ülni, ha el akartunk valamit intézni. Ha meg a természetre vágytunk, autóba ültünk. 15 km-re van Trento, 40 km-re Bolzano, 60 km-re a Garda-ró és 20 km-en belül 3 másik tó is van, a közeli síparadicsomokról nem is beszélve, úgyhogy annyira nem éreztük rossz helyen magunkat. Aztán amikor szóba került, hogy még egy szezonra visszatérünk, egy mezzocoronai lakást ajánlottak fel, és mi örültünk neki. Azért ez szebb falu. Kisebb, de sokkal jobb a fekvése. Mezzolombardoban már délután egyáltalán nem sütött a nap, mert eltakarták a magas hegyek a napot. Itt szinte végig, egész délután élvezni a meleg napsütést. Sokkal több a park, játszótér, zöldövezet, és most meg inkább ez a fő szempont nekünk. Egyébként tényleg egy pici falu, 5000 lakosa van, egy szép temploma, egy óvárosi része régi házakkal (most mi is egy ilyenben lakunk), van néhány üzlet, kávézó, és nagyjából ennyi. Még csak egy vacak opera sincs itt :). (A poént értik, akik értik:) .

A környék híres bortermelő vidék, ergo amerre a szem ellát, mindenhol szőlő van. Meg alma, merthogy almatermelő vidék is. Életemben összesen ennyi almát és szőlőt nem láttam még, mint itt! Ha valaki a mezőgazdaság ezen ágazatában dolgozik, feltétlenül jöjjön el ide! Ilyen katonásan sorakozó szőlőtőkéket, és almabokrokat még nem látott az tuti! Nem tudom leírni, és elmondani, ami itt van. A múltkor a „Val di Non” nevű tájegységen autókáztunk, szólni sem bírtunk egymáshoz a döbbenettől. Fotózni nem volt érdemes, mert olyan objektívet még nem találtak fel, ami ezt a látványt meg tudja örökíteni. Ennyi almát és szőlőt, még soha, sehol nem láttam. Pedig azért pár helyen megfordultunk már életünk során. Többek között Spanyolországban is híres bortermelő vidéken laktunk, na meg Magyarországnak is van Villánya, Tokaja…de ez mégis valami leírhatatlanul hatalmas, mértani precízséggel megművelt vidék. Mezzocorona legnagyobb „látványossága”, amiért elég sok turista keveredik ide, az egy felvonó. Tavaly végig szemeztünk vele, brutális meredeken megy fel a hegyoldalba, még nézni is rossz. Nem mertem bevállalni a terhességem 35. hete után….bár erősen gondolkodtam rajta, de Peti meggyőzött, hogy ott marad az a felvonó, nem fogok lemaradni róla. Aztán tavasszal valahogy elmaradt, már nem emlékszem miért. Idén aztán muszáj volt pótolni. Már annyira idegesített annak a rohadt felvonónak a látványa, hogy nem tudom hova megy, és mit látni onnan fentről:). Egyik nap aztán felkerekedtünk, Simont felpateroltam a hátamra, és felmentünk. Amilyen meredeknek néz ki lentről, menet közben semmit nem éreztünk, pedig mindkettőnknek tériszonya van. Nagyon gyors, max. 2 perc alatt fent voltunk, és a másik pályán lévő, lefele jövő kabin úgy suhant el mellettünk, mint egy gyorsvonat. Gyanítom piszok gyorsan mentünk. Fentről szép a kilátás, bár irtó béna módon nem találtuk meg a hivatalos kilátó pontot. Egyszerűen nem találtuk. Kerestük, kerestük, bolyongtunk az erdőben, de csak az ágak között tudtunk kikukucskálni. Meg ne tudjátok mennyire idegesített:)!

Viszont láttunk sok gombát, mókust, volt egy szuper játszótér, egy fogadó, szép virágok, jól el lehet ott ütni az időt. Egyébként gyalog is fel lehet menni, azt hiszem, egy másfél kilométeres gyalogösvény vezet fel. Rengeteg túrázóval találkoztunk, úgy mentek kezükbe a túrabottal, mint akiket felhúztak. Egy kb 7. hónapban lévő pocakos kismamával is összefutottunk, ő is lentről jött gyalog. Egyedül, rövidgatyában, sportcuccban, lihegve, totál izzadtan, stoperral. Felért, kilihegte magát, aztán egy kabinban utaztunk vele lefele. Neki bérlete volt. Értitek. Bérlete!! Gyalog. A 900 méteres hegy tetejére. Terhesen. Nagy hassal. Egyedül. Hümmögtem is, hogy na én meg még felvonóval sem mertem feljönni. Azt hiszem lazulnom kellene:). Bár átutaztam Európát én is nagy hassal, de legalább nekem nem volt bérletem:). Na ennyi elég a sztorizásból, jöjjön néhány fotó, és egy kis mezzocoronai hangulat.

A költözés lélektana

Először jöjjenek a tények. 31 éves vagyok és 23-szor költöztem eddigi életem során. Összeszámoltam :).

Költöztem 16 hetes terhesen 6000 km-ről, 32 hetesen 1000 km-re, költöztem 5 hónapos,  8 hónapos és 11 hónapos gyerekkel. És valószínűleg még folytatni fogom ezt a sort. Azt hiszem senki nem fog nagyképűnek tartani, ha azt mondom, elég sok élet tapasztalatot gyűjtöttem az utóbbi években a költözés témájában. Úgy gondoltam, érdemes lenne ezt megosztanom másokkal is, hiszen mindenkinek az életében eljön az az idő, amikor költözni kell. Hátha tudok egy-két túlélési tippet adni!

Először is kezdjük ott, hogy költözni irtó szar egy dolog. Véget nem érő rakodás, cuccolás, pakolás, takarítás, és ez tart akár hetekig, hónapokig. Bele lehet fásulni, lehet sajnálni magunkat, el lehet szidni az egész világot közben...DE! Lehet a pozitív oldalát is nézni! Higgyétek el, hogy van! Még a 23.költözésnek is:).

Először is minden költözés egy új fejezetet nyit az életünkben. Lezárul valami, és egy új kezdődik. Ez már önmagában remek dolog! Én amikor nekiesek a dobozolásnak, rögtön kikapcsolom az agyam, és egy belső utazásba kezdek. Jár a kezem, dolgozok mint a gép, de a fejemben elcsendesedek.

Összegzem azt az időszakot amit az adott lakásban töltöttünk. Végig gondolom, hogy mi minden történt velünk abban az időszakban, milyen tervekkel jöttünk ide, és hogy ezt sikerült-e megvalósítani. Ha nem, elkezdek rajta gondolkodni, hogy miért nem. Ha igen, megveregetem a vállamat:). Ahogy járok szobáról, szobára, mindig az adott helységhez fűződő legjobb és legrosszabb emlékeket próbálom meg felidézni. Ugyanígy vagyok a bútorokkal, ruhadarabokkal....hogy mondjak egy példát: pl. négykézláb vaxolva a parkettát, azon mosolyogtam, hogy ez a parketta őrzi Simon élete első lépteit...vagy az üvegasztal törölgetése közben, hogy mennyire imádott Simó erről lepakolni. A ruháim csomagolása során arra gondoltam, hogy de jó, ezt a kabátot még Spanyolországban vettem...mi is volt  a neve annak a bevásárló központnak? És így tovább.Kikapcsolom az agyam, és igyekszem ilyen jó dolgokra összpontosítani. Na meg a negatívumokat is átgondolom...egyszer jól bevágtam ezt az ajtót magam után:), miért is volt? Valahogy így rakok rendet a fejemben, és a múltamban, miközben szedem össze a dolgainkat. És amikor bezárom egy régi lakás ajtaját magunk mögött, úgy zárom le a múltat is! Nem szeretek sokat kotorászni a múltban. Minek? Mindenki követ el hibákat, tanulni kell belőlük, és előre nézni. Amikor egy új lakásba kerül az ember,(vagy éppen a régit újítja fel, festeti ki...egy lakásfelújítás gyakorlatilag ugyanaz, mint egy költözés!) azt érzi, hogy tiszta lappal indul. Mindent szépen a helyére tesz, kitakarít, és közben a jövőbe néz!! Az összecsomagolás a múlt lezárása, a kicsomagolás a jövő kezdete! Ha valaki képes ilyen szemszögből megélni egy költözést, akkor szerintem veszteni valója nincs, csak nyerhet...akár kisebb, akár nagyobb, akár szebb, akár csúnyább lakásba költözik. Én például őszintén nem tudom azt mondani, hogy az egyik lakásban boldogabb voltam, mint a másikban. Pedig hatalmas minőségbeli különbségekről beszélünk a mi esetünkben! Laktunk görög focistadion egy "lyukában" is, és laktunk egy vadiúj, óceánra néző, luxusapartmanban is...mindkettőben ugyanolyan boldogok voltunk. Sokszor hallom, hogy valaki azért költözik, mert nem érzi magát jól az életében, talán majd a környezetváltozás segít....sajnos ott a gond nem a lakással, hanem az ember lelkével van:(. Ha a saját lelkünkben, és életünkben nem érezzük otthon  magunkat, semmilyen, még egy luxus környezetben sem fogjuk otthonosan érezni magunkat (hányan vergődnek a luxus élet börtönében...és hány szegény, de boldog ember van!).

Nekem van néhány tárgyam, pici apróságok, amiket viszünk magunkkal mindenhova. Ezeket kirakom, szépen kitakarítok, a helyére teszek mindent, meggyújtom a gyertyát a párologtatóban, vagy berakok egy almás pitét a sütőbe hogy finom almás-fahéjas süti illat legyen, és már kész is. Otthon vagyunk.

Fontos momentum egy költözés során a tisztaság! Ez megint két komponensű dolog...egyrészt rendet hagyok magam után, másrészt rendet teremtek az új helyen. Piszok fárasztó dolog(de lehet segítséget kérni, ha nem bírja az ember egyedül!). Akinek nincs rend a környezetében, annak a lelkében sincs-tartja egy nagyon okos mondás. Teljesen egyetértek vele! Nem vagyok rendmániás, főleg gyerek mellett néha úgy néz ki a lakásunk, mintha atombombát dobtak volna le:). De alapvetően rendszerető embernek tartom magamat. Ha kupi van, kupi van, az az én magánügyem. De ha visszaadok egy lakást a tulajdonosának, akkor azt rendben kell visszaadnom, hisz erről ítélnek meg! És ez egy nagyon fontos dolog, főleg nekünk, külföldön élőknek....mert ha én egy koszos lakást hagyok ott, azt mondhatják: na ezek a magyarok is mocskos egy népség! Nem tehetjük ezt kis hazánk amúgy is megtépázott országimázsával:). Mi, külföldön élő magyarok, egy képet adunk a hazánkról!

Egyébként ez a takarítás dolog egy állandó konfliktus forrás Peti és én köztem, most is sikerült összevesznünk rajta:). Mert igen, én lepucolom az ablakokat, kitakarítom a wc-t, a kádat, a hűtőt, a mosógépet, vízkövetlenítek, fertőtlenítek, port törlök, porszívózok és felmosok magunk után. Komplett nagytakarítást csinálok, még akkor is, ha lassabban haladok a pocakom miatt és pár perc híján lekéssük a repülőnket :), vagy ha egy 5 hónapos gyereknek kell várnia rám  az autóban egy 10 órás autóút előtt. Ezek apró kellemetlenségek, de vállalom annak érdekében, hogy ne kerüljek szégyenbe. Mert koszt magam után hagyni=hatalmas szégyen. Valaki odaadta nekem a lakását használatra (akármilyen állapotban is), ez egy bizalmi dolog, illik a magam módján viszonozni. Peti szerint Azoriban' azt sem tudják, hol van Magyarország:), és ha mi koszosan kaptunk egy lakást, nem ciki koszosan vissza adni, meg különben sem ismertük személyesen szinte egyik lakásunk tulaját se, tehát kit érdekel mit gondol rólunk...de ez nem így van. Ő férfi, ezt nem értheti. Igen is, a lakásunk, a környezetünk, és a külsőnk alapján ítélnek meg nagyon sokszor. És egy nőnek szégyen koszos lakást hagyni maga után. Egy pasinak nem. Ennyit a költözés alatti konfliktusokról:).

Egy másik dolog, ami jó a költözésben: a fengsuizás. Ezt anyukám nevezte el így:). A fengsuizás nálunk azt jelenti, hogy megszabadulok minden felesleges tárgytól ami körbe vesz. A sok felhalmozott kacat, limlom, ezer éve nem hordott ruha, töménytelen papírhulladék...ezek mind-mind leszívják az ember életenergiáját. Egy költözés során ezektől mind meg lehet, és meg is kell szabadulni! Mert szemetet nem költöztetünk-ez az én szállóigém:). Ruhákat az alapján szoktam átnézni, hogy mi az, ami több, mint 1 éve nem volt rajtam, mert az nyilván már nem is lesz, megy a rászorulóknak. A sok költözés miatt mi amúgy is iszonyatosan minimál ruhatárral élünk, és megmondom őszintén, én ezt szeretem. Mert van egy pont a jólétben, amikor az ember eljut oda, hogy egy újabb ruhadarab nem okoz nagy örömérzetet...persze, örül amikor megveszi, talán akkor is, amikor először felveszi, és aztán totál elfelejti. Talán mindenki emlékszik még a gyerekkorára. Amikor relatív áruszegénység volt, és az emberek jóval szerényebben éltek. Ha vettünk egy új cipőt-abban aludtunk napokig, és büszkén hordtuk még hónapok múlva is. Na ez az igazi örömérzet. Most őszintén gondolja végig mindenki, hogy a múlt héten vett akárminek hány percig örült? Öt vagy tíz percig? Hát erről a különbségről beszélek. Ha kevés dolgunk van, és ritkán veszünk valami újat, annak igazán tudunk örülni. Ha halmozunk, kiapad egy örömforrásunk.

De persze nyilván én is nő vagyok, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek vásárolni, de amint végig gondolom, hogy ezt majd költöztetem is kell, máris elmegy tőle a kedvem:). Egy költözés remek alkalom a ruhatárunk, cipőink, kacatjaink, papírjaink rendszerezéséhez! Milyen jó érzés benyúlni az íróasztalunkba, és rögtön megtalálni azt a papírt, amit kerestünk (és nem órákat tölteni a keresésével), vagy a ruhásszekrényünkből egy mozdulattal kivenni azt a ruhadarabot, amit szeretnénk felvenni. Igen, a fengsuizás egy piszok időigényes dolog, ez a legnehezebb része a költözésnek, de mégis ezzel kell kezdeni! Rengeteg időt és energiát megspórol vele az ember már a költözés során is, és a jövőben is.

Aztán hogy folytassam a gondolatot...a költözés egy remek önismereti terápia! Minden egyes költözésünk után azt éreztem, megint tanultam valamit a világról és az emberekről, vagy éppen önmagamról. Leírom az idei nyarunkat, hogy ezt bővebben ki tudjam egy kicsit fejteni. Apósom betegsége következtében úgy döntött, hogy "A"-ból "B"-be költözik. Ő a felhalmozás nagymestere:) azaz 2 teljes hétvégén hajnal 4-ig "fengsuiztunk" nála. Csak szemléltetésképpen annyit mondok, hogy két vállalkozás, 3 ingatlan ÖSSZES papírja kb. 1980 óta:), el sem tudjátok képzelni! A legutolsó tégla megvásárlásáról őrzött blokk 1985-ből, a két vállalkozás komplett könyvelése, de még Peti anyukájának a terhes kiskönyvét is megtaláltuk:) sok szép emléket, és még több felesleges kacatot néztünk át. Nekünk "A" ingatlanban volt egy szobánk, ahol a saját dolgaink voltak, könyvespolc több száz könyvvel, fotelek, komód, apróbb bútorok, konyhafelszerelés, régi tankönyveink, sok-sok dobozunk. Ezt is átválogattuk, és átcuccoltuk "B"-be. Hétközben Peti, apukája üzletében dolgozott 8-16-ig, majd mivel az is felújításra szorult, összepakolták, és villanyszerelés, tetőjavítás  és festés után lehetett ott is takarítani és mindent a helyére visszapakolni. Gazdaboltról van szó, nagyjából 10.000 féle vetőmag, 120 féle permetszer, több tonna virágföld, kerti szerszámok kb 100 m2-en...gondolom, mindenki el tudja képzelni, hogy ez mekkora munka volt! Tovább bonyolítva a helyzetet, anyukáméknál, ahol a nyáron laktunk, is festés közelgett, azaz az ott lévő összes cuccunkat is össze kellett szednünk. Majd apósnak segíteni "B"-be kipakolni. És mindezt 2 hét alatt! Határidőhöz voltunk kötve, mert kezdődtek az edzések, após jött haza a kórházból, ki volt minden percünk számolva. Simonnal a hátamon:) aki ha éppen nem szopizni akart, akkor tele volt a pelusa, vagy játszani akart, vagy álmos volt, vagy épp unatkozott, és ha én hajnal 4-kor feküdtem le, ő akkor is kelt 8-kor, de még 4 és 8 óra között is szopizott egyszer:), nehogy összefüggően sokat tudjak aludni.

És mikor mindennek vége lett, "kikapcsolódásképpen" költöztünk ide.

Ezek a tények. Most nyilván sokan azt hiszik, hogy sajnáltatom magam, és együttérzésre vágyom. Hát nem:).

Gyűlölöm ha sajnálnak:). Na jó, volt egy pont a 2. hét vége felé, amikor nagyon kimerültem. Fizikailag és lelkileg is. És akkor anyukám helyre tett, amiért nagyon hálás vagyok neki! Sírva fakadtam, és azt éreztem, hogy ami velünk történik az nem fair, túl sok egyszerre. Anyu pedig csak annyit mondott, hogy ugyan már kislányom, ti még fiatalok vagytok, nektek ezt bírni kell, mert lesz ez még ezerszer rosszabb is. És tényleg így van. Fiatalság=rugalmasság. Mint egy gumilabda úgy kell az új helyzetekhez igazodni, még ha rohadt nehéz is. És aztán a költözés hátralévő részében ezt a gondolatot boncolgattam magamban tovább.

És megint tanultam valamit az emberi természetről. Amikor az ember rossznak érzi az életét, akkor mindenki hibás....hibás a főnökünk, a családunk, a férjünk, a bankos nő, a mindenki. Ők a hibásak, mert én boldogtalan vagyok, vagy nehéz helyzetbe kerültem. Mindenki hibás, csak én magam nem. Viszont ha jó az életem és boldog vagyok? Azt nyilván magamnak köszönhetem, mert én egy sikeres, tudatos, szuper ember vagyok. A jó helyzetekben az ember könnyen elfeledkezik, hogy kik juttatták oda...a rosszban viszont nem! A jót nem szokás megköszönni, de a rosszért harcba szállunk. Hát ilyenek vagyunk, mi emberek. Néha igazságtalanok. És ilyenkor szerencsés az, akinek van egy anyukája, egy családtagja, egy férje, egy barátja, egy akárkije, aki eszébe juttattja, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben! Aki visszahozza a földre, és nem simogatja együttérzően a fejét, és erősíti abban, hogy tényleg milyen igazságtalan az élet vele.

Hanem tükröt tart elé, elfogulatlanul, és őszintén véleményt mond. Régóta tudom, hogy az életünk pont olyan, amilyenné mi tesszük. Ha valami nem jó, keressük magunkban a hibát, és változtassunk. Ne másoktól várjuk automatikusan, hogy minket megértsenek. Igen, mindenkinek a saját élete a legfontosabb, és a saját problémája a legnagyobb. Ez egy alap igazság, de néha meg kell próbálni saját magunkkal szemben is kritikusnak lenni.

Úgyhogy tényleg nem azért írok a költözés nehézségeiről, mert azt akarom, hogy valaki sajnáljon érte! Ezt az életformát mi választottuk! Mi hoztunk olyan döntést, aminek egyenes következménye a sok költözés! Oké, apósom költözését, vagy a szüleim festését nem mi választottuk, de ha jobban belegondolunk, mégis...mert mi döntöttünk úgy akármilyen okból, hogy náluk tároljuk a cuccainkat, náluk éltünk pár hónapot, csinálhatnánk ezt másként is. Szóval végül is, ami velünk történt a nyáron, az nehéz volt, de magunknak köszönhettük.

Hozunk bizonyos áldozatokat, de tudjuk miért tesszük, és hova tartunk a világban. Ahogy élünk, azért mi vagyunk a  felelősek és amilyen problémákkal küzdünk-azok nagy részét mi teremtjük saját magunknak! (Nyilván néha az élet is közbeszól, és tőlünk függetlenül érnek minket veszteségek, most nyilván nem az ilyen jellegű problémákról beszélek.)

A másik dolog, amin elgondolkodtam anyukámmal való beszélgetés után..hogy miért csinálom, miért szakadtam meg abban a 2 hétben? Senki az égvilágon nem várta el tőlem, hisz ott van egy pici gyerek, akit el kell látnom. Pihennem kell, hogy legyen tejem, és megtehetném, hogy csak a saját költözésünkkel foglalkozom, ami önmagában sem egy egyszerű logisztikai feladat. Peti is ezt hajtogatta, és én mégsem tudtam megállni. Azért, mert ő a férjem. Ha neki nehézsége van, és ha az ő családjában megoldandó feladatok vannak, akkor nekem is az van. Amit ő érez, én is ugyanazt érzem. Amikor az én nagymamám házát újítottuk anno fel, ő is ott volt reggeltől estig, festett, takarított, ugyanúgy kivetette a részét a munkából, és ez nekem piszok jól esett. Most ugyanez történt fordítva. Mert mi egy család vagyunk. A házasság nekem erről (is) szól.

És hogy ne kisregény szülessen ebből a bejegyzésemből....még egy dolog, ami fontos a költözés során: a humorérzék. Pont mint a szülés utáni nehéz időszakban...hogy tudjunk jókat röhögni a saját nyomorunkon! És ha ez sem segít, a költözés legreménytelenebb pillanatában dőljünk hátra, nyissunk ki egy üveg bor, igyunk 1-2 pohárkával, és gondoljunk arra, hogy de jó, hogy van hova és van kivel költöznünk! Ha családtagnak vagy idős nagyszülőnek segítünk, gondoljunk arra, hogy milyen jó, hogy segíthetünk (és nem temetést szervezünk éppen).

Nos ez az én relativitás elméletem...sokan idegesítő optimizmusnak tartják,de teszek rá:-). Mert nekem így jó élni! Az önismeret számomra nem arról szól, hogy elolvasok egy könyvet, megnézek egy filmet, meghallgatok egy előadást, amiben más emberek gondolatait a számba adják....az igazi felismerés az, amikor az emberben önmagában fogalmazódik meg egy gondolat. És ehhez ki sem kell moccannunk otthonról. Persze, néha kell valaki, aki terel minket egy gondolat felé, vagy aki visszahúz minket a földre és szembesít önmagunkkal, de ez ne egy vadidegen legyen, aki semmit nem tud az én életemről, csak papolja a kliséket, ugyanazokat egy húsz évesnek, mint egy hatvan évesnek. Lehet hogy valaki most elgondolkodott az egyik gondolatomat olvasva, de biztos vagyok benne, hogy főleg az idősebb korosztály csak jót mosolyog rajtam:) mert ők már ezeket mind régóta tudják, sőt még többet is.

A legnagyobb felismeréseket akkor szerzi az ember, amikor ÉLI az életét, amikor költözik, utazik, emberekkel találkozik, új barátságokat köt, régieket ápol, családi életet él, gyereket nevel, dolgozik, alkalmazkodik, szemet húny, megbocsát, veszekszik, öregszik  és közben beszél, beszél, és beszél és meghallgatja a másikat. Olyan szomorú, hogy az emberek egyre keveset beszélgetnek egymással. Jó és rossz dolgokról egyaránt. Hogy könnyebb azt mondani, boldogtalan vagyok miattad, rossz házasságom, a szemét főnököm, a hülye családom, mindenki miatt, inkább kilépek és lelépek, ahelyett hogy elgondolkodnának azon, hogy a boldogság az ember lelkében él, és nem függ senki mástól.  Ha rossz passzban vagyunk-gondolkodjunk el rajta miért kerültünk abba, és tegyünk ellene!!! Ne meneküljünk, hanem röhögjünk bele a képébe. Az élet egy hullámvasút, néha fent és néha lent. Ez így természetes, ne akarjuk örökké görcsösen magasba tartani, de ne is hagyjuk túl mélyre süllyedni.

Mindenki kétségbe esetten keresi a helyét a világban, külön iparág épült az önismeret szó köré. Mindenki felvilágosult  és nagyon tudatos akar lenni. Akivel nem történik semmi pár évig, totálisan kétségbe esik ettől, mert úgy érzi lemaradt valamiről, nem felel meg a mai felgyorsult élet elvárásainak, úgyhogy felveszi a nyúlcipőt és rohan, megy, fut, szalad a többiek után, és egyszer csak elfárad. Elfárad a magányosság érzésében.

Nos, 23 költözés alatt én erre jutottam. Hogy nem akarok ide jutni.

A mozgás öröme

Most éljük talán az egyik legszórakoztatóbb időszakát Simon mozgásfejlődésének. Egy újszülöttel nagyon könnyű, mert lerakja az ember, és ott marad, csak nézelődik, esetleg fordul párat. Aztán elkezd mászni, na ez már egy kicsit nagyobb kihívás..állandóan ügyelni, hogy mit vesz a kezébe, mit tesz a szájába, mit borít magára. Na meg sokszor fejre is esnek, csak úgy koppan a fejük! Egyszer Simó a konyhaszéket rántotta magára, a szék fém lábai beleálltak a fejébe, ami szó szerint behorpadt! Iszonyatos látvány volt, egy jó nagy részen szabályszerűen behorpadt a feje....a frász jött rám, gyorsan az ölembe kaptam, megszopiztattam, Peti hozta közben  a jeget, azt nyomtuk a fejére. Pár perc szopizás után elmúlt minden baja, és a feje is visszanyerte eredeti formáját, alig akartuk elhinni!
Aztán a következő lépés, amikor elkezdi gyakorolni az önálló járást. Bevallom, nekem eddig ez a legszórakoztatóbb! Nehéz is, nem arról van szó, örökké figyelni kell minden mozdulatát. De annyira édes, ahogy egyensúlyoz a kis pipaszár lábain! Annyira örül egy-egy önálló lépésnek, hangosan nevet, és megtapsolja magát. Próbálgatja magát, kapaszkodik mindenbe, a fal mellett oldalaz, és gyakorlatilag egész álló nap a kis gurulós kocsijával jár fel-alá. Még mindig iszonyatosan élvezi, továbbra is ez a kedvenc játéka! Már továbbfejlesztette egy kicsit, a polcokra rápakolja a játékait, és úgy tolja maga előtt. Néha megáll, ledobál egy két-játékot, újra felveszi, és gurul tovább...és ez megy órákon át! Ha megunja, átpártol a konyhaszékre, és azt tolja maga előtt. Mindegy, csak tolni lehessen:)! Nem baj, ha elakad a szőnyegbe, vagy a küszöbbe, addig dolgozik vele, amíg sikerül tovább haladnia. Félelmetes a kitartása és az akarata:).  Ma megpróbálta a kiságyát is eltolni, és teljesen kiborult tőle, hogy nehéz, és ezért nem bírja elmozdítani.

Pár napja írtam a zenéről, időközben felfedeztük, hogy nagy könnyűzene rajongó is. Bekapcsolom az olasz rádiót, és simán táncra perdül. Térdből rugózva, olyan rongylábpartisan nyomja:). Ezzel sem tudok betelni.....meg a támolygó lépteivel, amiből vagy fenékre huppan, vagy meglát a közelben engem (aki egy biztos pont vagyok, mert tudja, hogy úgysem hagyom elesni) és elkezd rohanni felém. Annyira jó ez az időszak(is)!!

Il futuro

Azaz „A Jövő”. Mondták a minap Simire. Igen, már megint meccsen voltunk a változatosság kedvéért. A hét fénypontja nálam!  Mert akkor tudom, hogy este garantáltan jól fogunk aludni. Annyira ki tudja ütni magát este 9-re a sok labdázással, hogy szó szerint beájul az ágyba, és reggelig fel sem ébred.A  második félidőre szoktunk kimenni. Bár napközben fél percnél tovább nem tud egy helyben megülni, a bő fél órás félidőt egy nyikkanás nélkül végigüli az ölemben. Tapsol, kiabál, és nézelődik. Mintha pontosan értené, hogy mi zajlik a pályán! A múltkor elég későn volt a meccs, és bár szombatonként mindig elaltatom d.u.5-6 körül egy jó fél órára, hogy pihent legyen estére, aznap valahogy nem úgy jött ki a program. Ült az ölemben bágyadtan, dörgölte a szemét, huzigálta a fülét, láttam rajta, hogy álmos, hát mondom, ha már ilyen rossz anya vagyok, odaadom neki a cumiját, és azért végignézem a meccset:). 

Csendben ült, laposan nézett, cumizott….mígnem pont az orrunk előtt elkövettek egy szabálytalanságot! Pont a mi csapatunk egyik tagja ellen, aki szegény feküdt a földön előttünk alig pár méterre, mint egy kiterült béka. A nézők persze felhördültek, a játékosok társuk köré gyűltek, és próbálták felsegíteni, az edző őrjöngött, a bírók pedig vakot játszottak, ahogy ez lenni szokott a sportban. Na hát kérem szépen, ezt mégsem hagyhatta Simon annyiban!! Előrehajolt, megmarkolta a cumit az egyik kezével, kirántotta, és összefüggően fél percig mondta a magáét:  dedöödedetöttötetetaddddaad, majd rám nézett, (ugye, anya?)egy teátrális mozdulattal visszanyomta a cumit a szájába, hátradőlt, és nézett tovább laposan. A körülöttem ülők szakadtak a röhögéstől, én a könnyeimet törölgettem. Esküszöm, mint egy felnőtt ember, teljesen úgy nyilvánított véleményt! Holott még nincs egy éves se, nyilván fel sem fogja mi az a szabálytalanság, vagy, hogy valójában mi zajlik körülötte. Viszont pontosan le tudja utánozni a felnőttek viselkedését! Úgyhogy vigyázzunk, kérem, mit és hogyan csinálunk szülőként, mert pikk-pakk ott terem egy tükör előttünk!

Na de vissza a meccsre. Ahogy felhangzik a meccs végét jelző sípszó, én már veszem is le Simi cipőjét, és adom rá a játszózokni. Peti odajön érte, és viszi be magával a pályára. Azt a boldogságot! Tíz percig megy megállás nélkül, megy, mint a mérgezett egér, teper négykézláb sikongatva, mert annyira élvezi, hogy bármerre megy, nem ütközik akadályba. A labdája pedig csak gurul, gurul, hajtja maga előtt veszettül. Viszünk mindig 2-3 játék labdát, de nyilván neki a nagy, jó vaxos meccslabda kell, mi más. Aztán vizsgálja nagy tudományosan a tenyerét, hogy mi a fenétől ragad. 

 Már nagyon ügyesen dob, két kézzel és egy kézzel is, Peti legeslegnagyobb boldogságára egyelőre bal kézzel! Mindig ezen imádkozik az apja, hogy bárcsak balkezes lenne:). De persze még túl kicsi, hogy ezt megítélhessük. És én, nővérem gondos útmutatása alapján, még véletlenül sem befolyásolom a kézválasztását, mindig középre nyújtom neki a tárgyakat! ( Köszi Tesó az agytágítást:). Míg Peti lezuhanyozik, átöltözik, váltunk néhány szót a csapattagokkal, ismerősökkel, ő vígan elszórakoztatja magát a pályán. Van két kislány rajongója is, akik mindig odamennek hozzá játszani. A nézők is sokszor ott maradnak, és figyelik mit művel a pályán ez a kis huncut, ők mondták rá a múltkor, hogy ő a jövő:). Aztán 9 óra körül takarodót fújok, nyilván ezzel a népszerűségi indexem a béka feneke alá kerül. Apa elmegy a csapattal pizzázni, mi addig megfürdünk, pizsit húzunk, szopizás, bóbita, és végül ágyba bújunk mindannyian. Aznap este úgy alszom el, hogy két oldalról egy-egy vaxos kéz szorítja a kezemet…balról egy pici és jobbról egy nagy, de mindkettő egyformán ragad:)

Simon 11 hónapos!

 

Már 7 foga van. Továbbra is örökké vigyorog. Bár mostanában emberek között, vagy társaságban elég visszahúzódó, nyilván mert örökké csak velünk van, és kicsit tart az idegenektől, de rövid idő alatt feloldódik, különösen, ha neki tetsző a környezet (pl kézilabda csarnok:).

 Jó ember. Mert anyukám szerint, aki a virágokat szereti, rossz ember nem lehet:). Olyan büszkén tudja tartani a kezében a virágokat, imádja szagolgatni, nyújtja felém, és persze egy bizonyos idő eltelte után tömi a szájába. Két pofára. Ember legyen a talpán, aki elveszi tőle! 

Imád olvasni, gyakorlatilag kizárólag kétféle játék köti le. A mesekönyvei és a labdák. Mint minden országban, itt is lelkes könyvtári tagok vagyunk. A helyi könyvtár pedig tömve szebbnél szebb mesekönyvekkel! Az ilyen piciknek szóló mesekönyvek nagyjából akkora helyet foglalnak el, mint az otthoni könyvtárban az egész ifjúsági könyvpolc. Együtt járunk könyvtárba, jön Simó is, van gyereksarok, oda leülünk, és együtt kiválasztjuk azokat a könyveket, amik neki tetszenek.(=kiteszek elé egy csomó könyvet, és a hatalmas kupacból ezekhez nyúl a legtöbbször). Az ehavi kedvence egy macis könyv, amelyben a maciknak bizonyos testrészük másfajta anyagból van. Sima, érdes, szőrös, és így tovább. Az érdes felület egy tépőzár anyaggal van megoldva, és ez lett a jegesmaci nyelve. Igen, igen egy nagy, kinyújtott nyelvű jegesmackót ábrázol a kép. Imádja. Percekig tudja bámulni ezt az oldalt, és vakarássza rajta a tépőzárat. Én meg mindig kérdezem tőle, hogy Simókám, mit csinál a jegesmaci? Ő pedig lelkes kinyújtja a nyelvét, és mutatja:). Persze mi szakadunk a röhögéstől, és ő annál jobban csinálja. Most már elég csak annyit mondanunk:jegesmaci, és már nyújtja is a nyelvét:). Így:

Mondtam Petinek, később mindenféleképpen tisztáznunk kell vele ezt a félreértést, nehogy lelki válságot okozzon nála az első állatkerti látogatás. Gondoljátok el, ott állna órákig a jegesmedvék ketrece előtt kinyújtott nyelvvel, a macik meg néznének rá jeges tekintettel...ezt nem tehetjük vele! Úgyhogy azt hiszem, nálunk az első felvilágosító óra a jegesmackókról lesz. Később aztán majd ezt a témát tovább turbózhatjuk a „mire való az ember nyelve” kérdés megválaszolásával:). Bár, ahogy a mai fiatalokat elnézem, lehet hogy 15 év múlva ő fog minket felvilágosítani, és nem mi őt:).

Na de vissza a jelenbe! Az aki szép, az reggel is szép, még ha kicsit össze is gyűrte az ágy…

Imádom az ébredés utáni pillanatokat, annyira kómás olyankor. Hol hozzám, hol Petihez bújik, adja számolatlanul a puszikat, próbál négykézlábra állni, de még olyan álmos, hogy lehúzza a feje, nem bírja még tartani…és így bukdácsol fejjel az ágyon egy jó öt percet. Aztán persze felpörög és ugrál a fejünkön, mi meg keressük rajta a szundi gombot, de valami gyártási hiba miatt ez lemaradt róla. Bár egy szavam se lehet, mert 8 óránál előbb sose ébred, sőt néha még sikerül a reggeli szopizás közben visszaaludnia és akkor csak fél 10-kor kelünk.

Esti fürdetések többnyire kettesben szoktak zajlani, mert Peti akkor megy edzésre, de heti 2-3-szor azért ő is részese lehet. Olyankor nagyon örülök, mert segít kordában tartani ezt a kis vízilovat. Őrület, amit a kádban művel! Egy másodpercet nem képes a fenekén maradni, feláll, leül, kád egyik széléből a másikba rohangászik, pancsolja a vizet, rágja a tusfürdős dobozt, kergeti a szappant, közben csúszik ide-oda, nyeli be a vizet…összegezzük úgy, hogy nem egyszerű a fürdetése. Utána a tükörben bezzeg büszkén feszít, imádja nézni magát.

 Zárásképpen még néhány apás kép:

A változatosság kedvéért: ismét költözünk!

A hétvégén új lakásba költöztünk. Most erről nincs túl sok kedvem írni, még friss a seb:), és kellőképpen tele a búrám a véget nem érő cuccolással és a vándorcirkuszi élettel, de tapasztalatom szerint pár nap múlva már el is fogom felejteni, és akkor majd írok róla bővebben. (Mert bár ez nem annyira vág a blog témájába, de mégis úgy gondolom, hogy megér egy misét).

Most inkább jöjjön a költözés Simom szemszögéből: Szuperbuli:)!!

Anya, miért pakoltad össze ezeket a játékokat ilyen szépen? Inkább kidobálom őket újra, jó?

 Segítek neked kirámolni a ruhás szekrényből…Már kész is! 

Nem értem, hogy miért kell a doboz legaljára dugni az érdekes tárgyakat?? Mindegy, lábujjhegyre állok, és kiszedem akkor is! Csak nehogy fejjel beleessek, mint az előbb…

 A legfontosabb össze van csomagolva, indulhatunk??

De jó, hogy fiú!

Ez a gondolat az utóbbi időben többször átsuhant az agyamon, gondoltam, írok róla egy kicsit. Amikor teherbe estem, sőt nem is, még jóval korábban....valahol mélyen, régesrég óta éreztem, hogy nekem lesz egy fiam. Szerintem valahol minden nőben vannak ilyen megérzések, amikre nincs igazán logikus magyarázat, csak úgy vannak..talán a tudatalattiban? Fene sem tudja. Amikor először hallottuk dobogni a szívét az ultrahangon keresztül, éreztem, hogy fiú lesz. Persze akkor még nem voltam én ebben olyan biztos, hiszen az ilyen mélyről jövő hangokban ritkán bízik az ember. Sőt, a 20.hét körül volt egy uh vizsgálat, amikor el is bizonytalanítottak, mert annyira szégyenlősen takarta magát állandóan, hogy azt mondták, inkább lány. De aztán később megmutatta, hogy mi a pálya.
Nagyon boldog voltam! Ne nem mintha most nem pont ugyanezt írnám Emmának vagy Abigélnek:), hiszen a világ egyik legnagyobb bölcsessége (és nem közhelye!) hogy teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány, csak egészséges legyen! Ezzel tényleg mindenki így van!
Az utóbbi időben gondolkodtam csak el rajta, hogy tulajdonképpen miért is örültem én nagyon a ténynek, hogy fiunk lesz. Rájöttem, hogy van egy kis önzőség ebben. Annyira akartam egy "Kispetit", még egy ugyanolyat, akit én annyira szeretek! Egy fiút, aki bár egyelőre nagyon az anyjára hasonlít, de tudom, hogy tiszta apja lesz! Amilyen áhítattal néz a labdára, és rám, ez nem kérdés:). Olyan jó érzés, hogy megduplázódott számomra az imádott férfi! És hogy ő is ugyanolyan bújós, szeretgetős, gyengéd, puszilgatós, simogatós, mint az apja. Remélem ilyen is marad!
Ma meccsen voltunk, és a lelátón mögöttem egy sor lány ült. Simon meccs közben egyszer csak odafordult hozzám, és legalább 10 percig az arcomat simogatta, bújt a nyakamba, puszilgatott, mögöttem a lányokat majd megette a sárga irigység, hogy milyen jó nekem. És tényleg, milyen jó nekem!
Peti, bár ezt még nem mondta így ki, de tudom, hogy irtó büszke rá. A múltkor elszólta magát! Jött hozzám, és csillogó szemmel azt mondta: Képzeld, már annyira ügyesen dob Simi, szabályosan kiemeli a labdát! Látni kellett volna az arcát, és a lelkesedését, ahogy ezt mondta....Akkor egy pillanatra elérzékenyültem, és megértettem, hogy mit jelent Petinek egy fiú.
Neki a labda az élete, amolyan függőség ez. Néha elege van már belőle, meg fáj mindene, meg mondogatja, hogy abbahagyja lassan, de ha hónapokig nem lesz vaxos a keze, és nem fog labdát, elvonási tünetei lesznek. Nem is függőség ez, annál "rosszabb". Egy életforma. Én tudom ezt, tiszteletben tartom és támogatom. És örülök, hogy kapott a sorstól egy fiút, akit sok mindenre megtaníthat majd amolyan férfiasan...többek között a labdázásra, a csapatszellemre és a sport szeretetére. Akivel majd focizhat a kertben, meccsre járhat vagy meccset nézhet a tv-ben, és akivel érdemben meg is tudja majd beszélni az eredményt.
Mert én, (igazi nő módjára) nem annyira vagyok ebben otthon.  Bár már én is megszerettem a kézilabdát(volt más választásom?:), néha viccesen kérdezgetjük is egymástól, hogy mi lesz velünk 10-20 év múlva, mit fogunk szombat esténként csinálni? Simon személyében most kaptunk egy kis reményt. Értelemszerűen nem fogjuk a sportot ráerőltetni, de hogy is fogalmazzak....ez a gyerek apatejjel szívja magába a labdaimádatot. Meg van érte veszve! Úgyhogy még az is lehet, nem kell új elfoglaltság után néznünk:-).
Hát többek között ezért is örülök, hogy fiú. Ha lányunk lenne, nem szeretném, ha kézilabdázna. Nyilván sosem tiltanám tőle, de nem is terelném felé....abszolút férfias és durva sportnak tartom, egy nő inkább balettozzon! Konzervatív vagyok, ennyi az egész. De vállalom:).
Viccesen mondhatnám, hogy apukám miatt is nagyon örülök, hogy fiú lett. Két lánytestvér, két lánygyermek, és két lányunoka után tényleg megérdemelt már az öreg egy fiúunokát, akivel kivonulhat a garázsba kalapálni. De ezt mégsem mondom, mert nem lenne fair szegény apósommal szemben, akinek fiútestvére, két fiúgyermeke és most már egy fiú unokája is van. Ő lányunokát szeretne, de remélem az ő vágya is valóra válik hamarosan!
Fiú és lány, végül is teljesen mindegy, tiszta baromság, hogy megpróbálom megfogalmazni miért jó ez így.
Simon, tökmindegy hogy miért, de én nagyon örülök, hogy fiú lettél!!!!!!