Az élet nagy dilemmái

Egy ember élete során mennyi dilemmával szembesül. Szinte másból sem áll az életünk, mint folyamatos döntéshelyzetekből. Mindig van másik lehetőség, és csak tőlünk függ, hogy melyiket választjuk, azaz, hogy milyen irányba evezünk az élet vizén.
Közel 5 hónapja mást sem csinálok, mint figyelem Simon minden mozdulatát, a nap 24 órájában.
Így lettem a napokban szemtanúja az ő első önálló döntéshelyzetének. Az arckifejezése elárulta, hogy ő ebben a szituációban most tényleg, komolyan gondolkodik.

" Cumizzak, vagy inkább az ujjamat szopjam :-)?"

És milyen az emberi természet? Biztos mindenkinek ismerős a szituáció, amikor az élet döntés elé állítja az embert, aki ezzel nem akar szembesülni. Ideig, óráig megpróbál lavírozni a kettő között. Nem hiába van erre is annyi mondásunk, mint például "nem lehet egy fenékkel két lovat megülni", "két vasat tart a tűzben".
Bármilyen hihetetlen, de már egy 5 hónapos csecsemőnek is ösztönösen ez az első reakciója:

"Nem lehetne mindkettőt egyszerre?"

De végül belátja, hogy nem megy mindkettő egyszerre, és dönt.

Simon is döntött:

(Egyébként a sors iróniája, hogy pont a cumi kapcsán ismertem fel először rajta az önálló döntés képességét. Merthogy nekem is elég dilemmát okozott ez a cumi kérdés. Elveim nem voltak sem a cumival, sem a gyerekneveléssel kapcsolatban, hiszen az elvek másra sem jók, csak arra, hogy az ember feladja őket:). Viszont élete első 6 hétben nem vettünk neki cumit. Ez tudatos volt. Nem akartam, hogy bezavarjon a szoptatásba, és esetleg tönkre tegye a reflexeit. Aztán élete második hónapjában kapott egy cumit, amivel nem igazán tudott bánni, állandóan kiesett a szájából. Ha fogtam neki, duddogott vele, ha elengedtem, kiesett neki, és sírt. Na ezzel marhára nem voltam kisegítve, úgyhogy a cumitéma pihenőpályára került. Aztán 4 hónapos korában volt pár hét cumizós időszaka, az esti, elalvás előtti hiszti alkalmával volt egy pont, amikor elfogadta.
Most azt a korszakát éli, hogy egyáltalán nem fogadja el, egy méterre kiköpi, vagy látványosan fuldoklik tőle. Mi pedig nem erőltetjük, igazodunk az ő igényeihez.
Pedig vannak helyzetek, amikor segítség lenne, például a múltkor az autóban elkezdett nyűglődni, nagyon álmos volt, dörzsölte a szemét, de nem tudott elaludni. 130km/h sebesség mellett pedig elég frusztráló úgy vezetni, hogy torka szakadtából üvölt valaki a hátsó ülésen:).
No de mi nem erőltetünk rá semmit, amit ő nem szeretne. Csak figyelünk rá, és igazodunk hozzá. Nyilván a cumi téma sem zárult le végérvényesen, biztos vagyok benne, hogy a most meghozott döntését még módosítani fogja a jövőben. Mert az emberi természet már csak ilyen :).